Építőmunkás, építőipari munkás

Különféle rendeltetésű építmények (lakó- és középület, üzem, közlekedési berendezés stb.) készítését végző bérmunkás. A termelés kezdetlegesebb szintjén az építés az emberek otthoni tevékenységének körébe tartozik (népi építkezés); a szak- és segédmunka különválása, a különféle építőközösségek kialakulása elsősorban a városokban már az ókortól kimutatható; a feudalizmus korában a céhek a nemzetközi vándormunka és a kisvállalkozás keretévé váltak, de falun és mezővároson a kézműves a legutóbbi ideig megtartotta kapcsolatát a földdel és a parasztságnak dolgozott. A tőkés vállalkozás időszakában a kézműves fokozatosan vándormunkássá lett, hasonlóképpen az építőipari segéd- és betanított munkás is, a termelő és a fogyasztó közé beékelődő → vállalkozó fogadta fel őket meghatározott időtartamra. Részben ennek hatására alakult át a falusi-mezővárosi építőmunka is, elkülönült a mindjobban szakosodó falverők, vályogvetők és a munkájukhoz kapcsolódó hivatásos tapasztók típusa, a téglaverők pedig részben családi, részben üzemi keretek között, tehát téglagyári munkásokként tevékenykedtek. A tőkés vállalkozás kiterjedésével egyes építőipari ágazatok, azokon belül pedig a szak-, betanított és segédmunka éles elkülönülése figyelhető meg. Az üzemszerűen végzett munka zárt üzemi kereteken kívül történik, az egy munkahelyen tevékenykedő munkásoktól a legteljesebb együttműködést kívánja meg. A hagyományos építőközösségek, céhek, az újkori →babdák helyett a szakképzettség szerinti szigorú és szinte áthághatatlan munkaköri beosztás uralkodik, melyben a szakmunkások (ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves, szerelő, szobafestő, tetőfedő stb.) keresete és öntudata magasan felette áll a betanított (állványozó, cserepező, kövező, kubikos stb.) és főként a legfalusibb segédmunkásokénak (anyagmozgató, habarcskészítő, malterhordó stb.); különösen a nők voltak kiszolgáltatott helyzetben. Az építkezések fellendülése és visszaesése elsősorban az utóbbi kétlaki (→kétlakiság), felemás helyzetű munkásokat érintette. Nagyobb ipari központok, főként a főváros környékének viszonylagosan túlnépesült falvaiból kerültek ki az építkezéseken dolgozó napszámosok (→ napszámosmunka) nagy tömegei: a közelebb lakók naponta, a távolabbiak hetenként jártak haza; igyekeztek a lokális és a vérségi kapcsolatokat megtartani, ezzel együtt sokáig nyelvjárásukat, viseletüket és szokásaikat is, mindezek a hagyományok a szakmunkások állandó gúnyolódásának valóságos céltáblái voltak. Idők folyamán fokozatosan munkásokká váltak, vagy a munkanélküliség visszakergette őket a mezőgazdaságba, esetleg másfajta iparágba. Az építőipari betanított és segédmunkásság egyike volt a legsűrűbben cserélődő, legvegyesebb és sokszor a leggyengébb munkaerkölcsű foglalkozásoknak. Ennek ellenére az építőmunkás pl. a famunkásnál jóval, közelebb áll az igazi ipari munkáshoz, részt vett mozgalmaiban: hazánkban a századforduló után a vas- és fémmunkásság mellett éppen az építőmunkásság volt a baloldali mozgalmak zászlóvivője. (→ még: barábér,rakodómunkás, → útmunkás, vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II., szerk. Szabó István.. Bp., 1965).



vállalkozó



 Speciális munkát önállóan vállaló ember. Ilyen pl. a fuvaros, hajós (hajósgazda), tutajos (lápgazda), továbbá az építkezéseken dolgozó szabad és kisiparosok (pl. falverő, téglaverő, vályogverő, kútásóstb.), a családi s főként idegen munkaerőt igénybe vevő kishaszonbérlők, ill. részesbérlők is (bérlő). – 2. A munkások és a munkaadók közé beékelődő tőkés, aki az anyagi eszközök és a szükséges munkaerő előteremtésével és megszervezésével az időszakos munkát elvégezteti. E tőkés vállalkozók a kapitalizmus idején tevékenykedtek, elsősorban a nagyobb tőkebefektetést és több munkáskezet, valamint ügyintéző szervezetet kívánó munkálatokat (út-, vasútépítés, ármentesítési töltésépítés, fakitermelés és -feldolgozás, bányászat, különféle építkezések, tömeges szállítások stb.) végeztették; a mezőgazdasági nagyüzemek általában, nem vették igénybe segítségüket. Nagyobb és hosszantartó tömegmunkákon elkülönült a fő- és az → alvállalkozó szerepe és munkaköre; kiépült a vállalkozói hajcsárapparátus; e személyekből az alvállalkozón kívül a → munkavezető volt közvetlen kapcsolatban a dolgozókkal. Bizonyos esetekben a → bandagazdák is vállalkozók, s főként az alvállalkozó emberének tekinthetők, esetenként ők maguk váltak alvállalkozókká. – A 19. sz. 50-es éveitől mind gyakrabban adták ki a nagyobb földmunkákat árlejtés (versenytárgyalás) útján a legkedvezőbb (olcsó és gyors munkát ígérő) ajánlatot tevő vállalkozónak. A vállalkozói rendszer legkorábban az út- és vasútépítkezéseken alakult ki, az ott bevált módszereket alkalmazták az ármentesítési, elsősorban a töltésépítési munkálatokon is. Kezdetben a vállalkozói haszonkulcsot megszabták, később szabaddá vált, fokozódott a kizsákmányolás, vele a munkahajsza. Mivel a vállalkozók kezdettől fogva szakmánybért (szakmánymunka) fizettek, a munkálatok elvégzését meggyorsították, egyben hozzájárultak a hivatásos → kubikusság kialakulásához is. Hasonló a helyzet a → vasúti munkás, → építőiparimunkás és erdőkerülőmunkásokok esetében is. (agrármozgalom) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

alvállalkozó, hivatalos néven munkásvállalkozó



 A munkások és a fővállalkozók közé beékelődő kistőkés, aki az anyagi eszközök, főként pedig a szükséges munkaerő előteremtésével és megszervezésével a nagyobb időszakos munkák egy részét elvégezteti. Az alvállalkozó voltaképpen a vállalkozó alkalmazottja vagy társa, hatásköre tehát bizonyos mértékig korlátozott, ugyanakkor viszont a munkásokra közvetlen és személyes felügyeletet is gyakorolhat. Az alvállalkozó fő haszna a munkabérek csökkentéséből származott. A fővállalkozók per esetén sok esetben az alvállalkozók mögé bújtak, ekkor derült csak ki, hogy a munkások nem az ő, hanem az alvállalkozók alkalmazásában állanak. Az alvállalkozó → munkavezetőket tartott, akik ellátták a szakmai irányítást és a felügyeletet, ezenkívül az ő emberük volt az emberkereskedő (toborzó ügynök) is, bár sok esetben maga az alvállalkozó vagy a munkavezető állította ki a szükséges létszámot. Bizonyos esetekben maguk a → bandagazdák is válhattak alvállalkozókká, egyébként a munkások éppen az ő vezetésükkel vívták legélesebb harcukat az alvállalkozókkal, közvetlen kizsákmányolójukkal. Nem egy alvállalkozó életével is fizetett mohóságáért. Jogviszonyait az 1899:XLII. tc. III. fejezete szabályozta. (agrármozgalom, kaparás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

banda 

Munkaszervezeti csoport, halászok, mezei munkásokok és → építőmunkások ideiglenes társulása a → bandagazda vezetésével azonos munkaadóhoz és munkahelyre közösen elvégzendő kézbeli munkára, melyet az összteljesítmény alapján fizettek. Egyéb elnevezései: bokor, csapat, csoport, felekezet, kompánia, kötés, parti, társaság. Nagyhálóval dolgozó halászbokorra már a középkortól, arató-cséplő, szénakaszáló, rétirtó stb. csoportosulásokra pedig a 16. sz. második felétől kezdve szinte folyamatosan vannak adataink, de a banda igazán általánossá mégis a kapitalizmus időszakában vált. A hagyományos munkaszervezetek burkát szétfeszítve született meg a banda, az árutermelő mezőgazdaság, majd az építőipar bérmunkásainak sajátos szervezete. Sokféle elnevezése is arra utal, hogy ez a munkaszervezet újszerű. A banda lényegében a munkaadók kedvéért volt: megkönnyítette az ellenőrzést, fizetést, fokozni lehetett a kizsákmányolást. A bérezés módja döntötte el, hogy ez mennyiben sikerült: időbérben dolgozó (részesmunka) bandák esetében nem (summások, aratók, cséplőmunkások stb.) vagy csak alig válhatott önvédelmi szervezetté, míg szakmánymunkan (elsősorban a → kubokusok körében) hatékony érdekvédelmi szövetségnek bizonyult. – A bandák összetétele változékony ugyan, de majdnem kivétel nélkül egy helységből való, egyenlő munkaerejű férfiak és nők társultak, idősek és gyermekek ritkán csatlakozhattak hozzájuk. Nem és kor szempontjából vegyes bandákban sokat nyomott a latba rokonság, barátság is. A legkülönfélébb bandák tagjai szinte mind agrárproletárok, félproletárok. Legalább 5 fő és 1 bandagazda szükséges ahhoz, hogy bandáról lehessen beszélni, de mindvégig az 5–6 és ennek többszöröse (10–12, 15–20, 40–60 stb.) volt a leggyakoribb létszám. A bandák általában munkapárokból tevődtek össze, a nagyobb munkákat nem és kor szerint osztották meg egymás között. Az egyes összetett munkafolyamatokat fő- és mellékmunkákra bontották, így egy időben és munkahelyen dolgozhattak egyszerre. A közös kereseten általában a munkába töltött idő alapján, a járandóságokon pedig az egy főre számított mennyiség szerint osztozkodtak. Sok esetben közösen oldották meg a szállást (kunyhótársaság) és az élelmezést is (szakácsparti). Mindezekben természetesen bandatípusonként meglehetős eltérések adódtak; főbb típusok: aratóbanda, cséplőbanda, favágó banda, hajóvontató banda, halászat munkaszervezete, kubikusbanda, summásbanda (rakodómunkás). – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

bandagazda

Bérmunkások közös feladat elvégzésére vállalkozó kisebb-nagyobb csoportjainak (bandájának) állandó vezetője. Elnevezései még: bokorgazda, csapatgazda, vezér. Társai nevében tárgyal, szerződik; többségük a munkába állás után → munkavezetővé válik, s végezetül ő intézi el a bérelszámolást. Felduzzasztott létszámú bandákban segítségére van az algazda, számadó, az „igazságszolgáltatásban” esetenként a csendbiztos és a szolgabíró is. A hajsza fokozása kedvéért beállíthat előmunkásokat, bizalmi embereket. Szerepe és munkaköre foglalkozási áganként is eltér, főbb típusai: aratógazda, bokorgazda (halász), cséplőgazda, gödörgazda(kubikos), kaparás (hajóvontató), katámgazda(erdőmunkás) és summásgazda. Voltaképpen két fő típusa van: 1. a munkaadó vagy a 2. munkások bizalmát élvező bandagazda. 1. A munkaadó bizalmát élvező bandagazdák rendszerint időbérben vagy részért dolgozó bandák élén találhatók, legtisztább típus a summásgazda. Az ilyenek általában a munkaadói hajcsárapparátus legfontosabb láncszemét jelentették, és közvetlen felügyeletet gyakoroltak. Embereiket jól ismerték, kialakult módszerekkel csikarták ki belőlük a maximumot. Mindezért különféle illetéktelen mellékjövedelemre tettek szert, amiért kihívták a munkástömegek gyűlöletét, ellenszenvét. Egy részük már munkanézőként működött, esetleg alvállalkozóvá nőtte ki magát. – 2. A munkások bizalmát élvező bandagazdák legtisztább típusa a kubikos gödörgazda volt: ő társaival együtt dolgozott, általában sem könnyebbsége, sem pedig különkeresete nem volt. Többnyire szervezett munkásként a bérmozgalmak élén állt, vezetésével a banda önvédelmi szervezetté válhatott. A legtöbb bandagazda azonban átmeneti típus. A bandagazdák többsége osztályszolidaritástól független, írni, olvasni, számolni tudó, tapasztalt és világlátott ember volt, aki bátor fellépésével, határozott beszédével tudott a munkásokra, ill. a munkaadókra is hatni. (emberkereskegő, vállalkozó) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában, (Agrártört. Szle, 1961).

kétlakiság

A vontatottan fejlődő ipar egyik társadalmi kísérő jelensége, amikor az agrárproletárokok földtől elszakadóban levő rétegei a mezőgazdaságban és az iparban is próbálnak megélhetést találni, ennek érdekében munkahelyüket váltogatják. Az első nemzedék igyekszik lakóhelyén vagy annak közvetlen közelében olyan kiegészítő jellegű ipari munkát vállalni, melyet a mezőgazdasági munkák szüneteiben folytathat. Később a sorrend rendszerint megfordul, csak a nyári nagy betakarítási munkák idején térnek vissza a mezőgazdasághoz, és nagy tömegek élnek vándormunkásokként. A harmadik és egyben befejező szakasz az iparhoz (vagy tulajdonszerzés esetén a mezőgazdasághoz) való teljes kötődés: a munkássá válás. – A kubokusok az első évtizedekben még a mezőgazdasági munkák szüneteiben dolgoztak a töltéseken, átvágásokon; a vállalkozói rendszer és a szakmánybér (szakmánymunka) elterjedésével második helyre szorult, majd kiegészítő kereseti ággá vált a mezőgazdasági bérmunka. Hasonlóan indult az → építőmunkásság és az építőanyagipari (téglavető) munkásság kifejlődése is: eleinte kiegészítő munkaként vállalták (a hivatásos téglaverők közül télen néhol famunkát is), csak a törzsgárda kötődött a gyárhoz. Úgyszólván minden vidéki üzem munkásságának kialakulásáról (gázgyár, gyufagyár stb.) ugyanezt írják, sőt az út- és → vasurépítő munkások (ezen belül a pályamunkások is) fél lábbal a mezőgazdaságban igyekeztek maradni. A palóc falvakban sokáig külön laktak az idegenből érkezett telepi és a falu lakóiból toborzott paraszti bányászok, ez utóbbiak az adódó mezőgazdasági munkák idején ideiglenesen ott is hagyták munkahelyüket. Több nemzedék múltán szűnt csak meg a kétlakiság, de új iparágaknál mindig elölről kezdődik a folyamat, különösen vidéken és nagyobb számú női munkaerő bevonása esetén. Még az 1960-as években is 2 millió fő rendelkezett bérrel és a mezőgazdaságból származó jövedelemmel.

napszámosmunka

A bérmunka egy fajtája, amelynél a munkában töltött napot (félnapot) veszik alapegységnek és ezt fizetik. Századok óta napkeltétől napnyugtáig számították a munkanapot, nyáron 10–14, télen 6–8, átlagosan 10 óra a napi munka; 1 óra ebédidővel, fél óra pihenővel de. és du.; ennek megfelelően a napszámbér is a kereslet–kínálat keretein belül évszakonként változott. A napszámosmunka többszöröződésének tekinthető a hét- és a hónapszám (hónapos) és részben a summásmunka is, de ez a két utóbbi munkafajta jóval vegyesebb a tiszta időbéres nap- és hétszámnál. Az időbért illetően a mezőgazdaságban a napszámosmunka, az iparban pedig az órabéres munka volt elterjedve; mindkét termelési ágban olyankor alkalmazták, amikor a munka nem volt teljesítményben fizethető (pl. kapálás, permetezés stb.), vagy különleges okok késztették a feleket erre a bérformára. A munkások alacsony terményárak idején pl. minél több napszámosmunkára, drágaság esetén pedig teljesítménybérre törekedtek, a munkaadók éppen fordítva. A napszámosmunka a többinél, tehát a részesmunkanál, a szakmánymunkánál, sőt még az átaljás munkánál is kevésbé volt ösztönző; a munkaadó állandó és közvetlen felügyelete mellett folyt, aki arra törekedett, hogy az eltérő egyéni teljesítmények kiegyenlítődjenek és a munka szakszerűen folyjék. (Az időbér és teljesítménybér eltérő hatását azonos munkafajtán belül a kordérakodóknál mérhetjük le legjobban: napszámosmunka esetén a kordésgazda nem győzte biztatni, szakmányban pedig fékezni embereit.) Munkaadó és munkavállaló érdekei legfeljebb minőségi munkafolyamatoknál (építkezési segédmunka stb.) kerülhettek egymáshoz közelebb. A közvetlen ellenőrzés miatt is, a bandamunkán kivételes volt a napszám; még ha nagyszámú munkást fogadtak is egyszerre (pl. kapálás, szőlőmunka, répaszedés stb.), egyénenként fizették őket és közvetlen felügyeletet gyakoroltak felettük. A napszámosok csoportjának lehetett hangadójuk, de nem volt bandagazdájuk, a munkaadó vagy a megbízottja tartózkodott állandóan velük. A napszámosok többnyire saját kosztjukon éltek és egyénileg kerestek. Élelmezés esetén 20–25%-kal kaptak kevesebb készpénzt. A nők kb. 60%-át, a serdülők és a gyermekek pedig csak 30%-át keresték a mindenkori teljes napszámnak. – A napszámosmunkák köre nagyon kiterjedt és rendkívül vegyes, a legtömegesebb a mezei napszámosmunka. A napszámos a legtipikusabb képviselője a nincstelen agrásproletárnak, elsősorban mezei munkás, de megtalálható mindenféle építő-, szállító-, rakodómunkás és egyéb alkalmi segéd- és kisegítő munkások közt is; igazi „célszörű szögény embör”, ahogyan Szegeden és Hódmezővásárhelyen nevezték. A napszámos tehát csak kevéssé szakosodott, inkább mindenféle vegyes alkalmi munkát végző bérmunkás volt, akinek alkalmaztatása rövid időszakokra szólt, épp ezért általában nem vándormunkás és nemcsak mezőgazdasági munkát, hanem minden mást is végzett. Az állandó munkásként alkalmazott cseléddel, sőt summással szemben is az alkalmi munkások csoportjába tartozott, ő volt a legtöbbször munka nélkül, ennek megfelelően léte is a legbizonytalanabb lett. Mivel nem szakosodott, és bérét a teljesítmény fokozásával sem növelhette, mint pl. a kubikosok, a napszámos volt a legrosszabbul kereső munkás. Kiss Lajos az ún. nehezen élő munkások legjellemzőbb típusának tekinti, de ide sorolja a szintén alkalmi munkát végző részesmunkásokat is. A napszámos bizonytalan helyzetéből következett, hogy időszakonként és munkafajtánként nagy tömegekben volt található a részes- és a szakmányosok között is, sőt alig volt olyan mezőgazdasági vagy építkezési tömegmunka, amelyet időbérben, így pl. napszámban is ne lehetett volna fizetni. Érthető tehát, ha a napszámos fogalma összefoglaló jellegű, s elsősorban a nagy mezővárosok nincstelen agrárproletárjait jelentette, a három millió koldus elsősorban közülük került ki, ők töltötték meg legnagyobb számban az embervásárokat, foglalkoztatásuk nekik volt a legbizonytalanabb. (Optimális esetben sem dolgozhattak többet évi 200 munkanapnál!) Vidéken ők képezték a tőke munkanélküli derékhadát. – A sokféle, vegyes napszámosmunka nem tette lehetővé a szakosodást, nem volt különösebben határozott a nemek közötti munkamegosztás sem, a legtömegesebbeket nők-férfiak egyaránt végezték (kapálás, törés, burgonya- és répaszedés, szüret stb.), a legnehezebb, ill. a könnyű házkörüli munkákat végezte csak valamelyik nem, úgyszintén kor szerint is volt ilyesféle elkülönülés. – Mivel a napszámosokat egyénileg fogadták fel, és a munkát is közvetlen ellenőrzés mellett végezték, közösségi tudatuk nem volt olyan fejlett, mint a kubikosoké vagy a summásoké, kivéve a szervezett munkásokat. Nincs külön, vagy nagyon szegényes a napszámos folklór, míg pl. summásdalok bőven termettek. (→ még: kertmunkás, kommendáció, szöllőmunkás) – Irod. Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).


kubikos, kubikus, kubis 

A mezőgazdasági és az ipari munkás közötti átmeneti típus, olyan szakosodott Vándormunkás, aki az ármentesítési, folyószabályozási, út- és vasútépítési, továbbá építkezési földmunkákat végezte. Hazánkban az effajta munkáknak nagy történelmi hagyományai voltak ugyan, de csak a kapitalizmus ún. előkészítő munkálatai során birkóztak meg e nagy feladatokkal, amikor a vállalkozói rendszer elterjedésével és a szakmánybér (köbölenként, majd köbméterben fizetve; szakmánymunka) általánossá válásával egy-két évtized alatt kialakult a hivatásos kubikosság. Legnagyobb számban ott szakosodtak erre a munkára, ahol a parasztság osztálytagozódása a legélesebb volt, és ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel: a Viharsarokban. Egyebütt (pl. a Jászságban) kevesebb kubikos élt. E munkástípus kialakulása a hazai társadalmi-gazdasági fejlődés eredménye, Európában csak a Pó völgyében van hasonló (az olasz sterratore vagy bracciante), de ez esetben nem kölcsönhatásról, hanem csak párhuzamos fejlődésről beszélhetünk. A kordésmunkát (kordéjrakodó) viszont 1879 után olasz hatásra vettük át. A kubikolás lényegében emberi erővel végzett munka; a kizsákmányolás fokozódásával a paraszti eredetű szerszámokat (ásó, csákány és lapát), valamint kézbeli szállítóeszközöket (talicska) a lehető legtökéletesebbre fejlesztették; utóbb az ún. szentesi talicskatípusnak megtörtént a szabványosítása is. Gép híján hasonlóan fejlődtek a munkamódszerek is, főként a gödörgazdák vezetésével dolgozó kubikusbandák tudták bámulatosan fokozni a teljesítményt; a gépesítés előtti fejlődést a kordé bevonása tetőzte be. Takarékosságból és egyszerűsítés kedvéért kialakultak az egy fedél alatt háló kunyhótársaságok és a közösen főző szakácspartik. Minden más ügyet is közösen próbáltak intézni: lehetőség szerint kiiktatták a toborzást végző emberkereskedőket, munkanézők előre küldésével győződtek meg a hirdetett munkafeltételek valódiságáról stb. A kubikosbanda önkéntes, homogén összetételű társulás volt, mely sokszor sikeresen vette fel a harcot a vállalkozói túlkapásokkal szemben is. A siker egyik titka a bandagazda szolidaritása és a kubikosság baloldali szervezettsége volt: ők voltak az ipari munkásság leghívebb vidéki szövetségesei, a baloldali munkásmozgalmak, a különféle agrármozgalmak élharcosai. Fokozatosan váltak ők maguk is munkásokká: kiszakadtak a helyi megkötöttségekből, paraszti viseletüket városiasra cserélték; elterjedt körükben az újság- (Népszava) és könyvolvasás, külön is szervezkedtek (1905-től a Földmunkások Országos Szövetségének is kubikosok voltak alapítói, és a tagság zöme is soraikból került ki). A nagy földmunkálatok befejezésével, a munka nélküli időszakok elhúzódásával ők vívták a tőkés hatalommal szemben a legélesebb harcot. A kapitalizmus e „sírásói” 1945 után ismét nagy munkalehetőségekhez jutottak. Az időközben bekövetkezett gépesítés folyamán szakmunkásokká váltak, ma már rohamosan csökken a kézbeli szerszámokkal dolgozó kubikosok tábora, életük egyébként is eléggé átalakult. A legutóbbi nagy árvizek idején már alig lehetett róluk hallani. (→ még: barábér, csíkó, embervásár, → kétlakiság, → pályamunkás, → útmunkás, → vasútépítő munkás) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: A magyar kubikosok élete (Bp., 1957).

baráber 

Építőipari idénymunkákon dolgozó szakképzetlen lumpenproletár. A baráber vagy barábel szó mintegy 100 éve került az építőipari vándormunkásság nyelvébe; legutóbb már ügyes, mindenre vállalkozó vándormunkás értelemben használták. Ismertek voltak az út-, vasút- és hídépítő munkások, sok esetben a bányászok, sőt a nagyüzemi munkások körében is, de leggyakrabban a kubikosok emlegették. A fogalom általában vegyes vagy bizonytalan nemzetiségű, otthontalan, családtól-rokonságtól elszakadt, örökké vándorló férfit jelöl, aki olykor szakképzett munkás volt, többnyire azonban mindenféle segédmunkára vállalkozott, így kubikolásra is. A baráberek deklasszált munkásokból, kivételesen elzüllött értelmiségiekből kerültek ki, sok volt köztük a külföldi, ill. idegen. A többi rendes munkástól általában elkülönültek, azok ugyanis sok tréfát követtek el rovásukra. Amíg dolgoztak, munkájuk ellen nem volt sok kifogás, sőt olyan feladatokra is vállalkoztak, amelyekre az óvatosabb munkások nem: így a hídépítő keszonosok között éppenhogy jó csengése volt a baráber szónak. Baráberos (hajszás) munkán keresett bérüket a baráberok napján (szombattól keddig) elitták, árokban hemperegtek, rongyokba, zsákokba burkolóztak: sokszor még a bakancsukat is eladták, madzagból volt a baráberövük, és barábertöpörtőre (eperre) fanyalodtak hétközben. Mulatozásaik során el-elhangzott néhány züllöttségükről tanúskodó barábernóta is. A keszonosok újoncaikat felavatták barábernak: kifelé menet a lábát létrához kötötték, lapátjával ki-ki fenekére vágott és megrendelte, milyen italt akar fogyasztani az ünnepségen. (mangár) – Irod. Tömörkény István: Napos tájak (Bp., 1908); Katona Imre: A baráber (A kubikosok egyik típusa) (Ethn., 1956); Havas Gábor: Baráberszentelés (Sínek között 1958. 4. sz.).

útmunkás, útépítő munkás

A modern úthálózat kialakítása idején földmunkát, anyagmozgatást és különféle építési munkákat (pl. kövezést) végző fizikai dolgozó. A kapitalizmus ún. előkészítő munkálataihoz tartozó úthálózat hazánkban a 19. sz. második felében és a századforduló évtizedeiben épült ki, párhuzamosan a vasúti hálózattal. Bár az úthálózat kiépítésében több szerepük volt a helyi hatóságoknak és a különféle közületeknek, az útépítés a vasútépítéshez hasonlóan zajlott le, az útmunkások is azonos helyzetűek voltak a → vasútépítő munkásokkal. Itt is a → kubikusok, valamint a kövezők, alagútépítők, betanított és szakképzett → építőmunkások képezték a törzsgárdát. A továbbjutást néhány foglalkozás (útkaparó, útőr stb.) jelentette. A többség a munkák végeztével visszatért a mezőgazdasághoz, vagy más iparágba szívódott fel. (vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák 1848–1914 (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

vasútépítő munkás

A vasúthálózat kialakítása idején anyagmozgatást, földmunkát és különféle vegyes építkezési munkákat végző dolgozó. A vasúthálózat hazánkban a 19. sz. második felében épült ki. Kezdettől fogva árlejtés (versenytárgyalás) útján vállalatba adott munka volt, ahol a → vállalkozó gondoskodott tőkéről, fölszerelésről és kellő számú munkaerőről; általában toborzás és közhírré tétel útján jutottak emberhez. Vasútépítő munkásnak előbb a vasútvonal mentén fekvő, majd távolabbi (30–40 km-ig) helységek nincstelen vagy kisföldű agrárproletárjai jelentkeztek. A legtöbben csak a mezőgazdasági munkák szüneteiben dolgoztak, igyekeztek hetenként hazajárni. Akiknek valamennyi földjük volt, vagy tudtak szerezni, vissza is tértek a mezőgazdasághoz, mások → bandákba tömörülve vándor útra keltek. A vasúti munka széles tömegeknek csak ideiglenes elfoglaltsága volt, a törzsgárdát egyrészt a földmunkákat végző hivatásos kubikusok, másrészt a vasút alkalmazásába lépő → pályamunkások képezték; a továbblépést a pályamesterség, a vasúti váltókezelő, vonatkísérő, fékező stb. munkakör jelenthette. (→ kétlakiság, rakodómunkás, → útmunkás, vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).
 
munkavezető, felügyelő, pallér

A munkaadó alkalmazottja, aki a munkáscsoportok közvetlen irányítását és ellenőrzését végzi. Differenciáltabb termelésben a szakszerű vezetésről a munkaadók gondoskodtak; időbérben dolgozó csoportoknak (cselédekek, summások stb.) általában nem volt érdekük a termelés, így szinte minden lépésüket ellenőrizték és irányították, míg a szakmánybérben dolgozó munkások (aratómunkás, → kubikusok stb.) felügyeletét általában elegendő volt közvetve irányítani. Hagyományos típust képvisel e szempontból az uradalom, ahol a vezetés és ellenőrzés szerteágazó munkáját a tisztikar (főintéző, intéző, segédtiszt, ispán, botosispán stb.) osztotta meg egymás között, sőt a cselédségből (majorgazda, öregbéres stb.), valamint az időszakosan szerződtetett mezőgazdasági munkások vezetői (summásgszda stb.) közül is többeket bevont a munkába. A tőkés vállalkozói rendszeren belül többnyire az → alvállalkozó látta el a közvetlen felügyeletet, korábban esetleg emberkereskedőként a toborzást is ő végezte (innen a hajcsár, emberhajcsár elnevezés), ez esetben jobban ismerte már munkásait, akiket előlegekkel és egyéb juttatásokkal is igyekezett személyéhez kötni. Időbérben dolgozó → bandák munkáját jobbára csak szakmailag (műszakilag) kellett ellenőrizni, a bandagazda gyakorolt közvetlen felügyeletet. (Több együtt dolgozó bandánál pedig a kisegítő személyek, pl. csendbiztos, számadó, szolgabíró stb.). Kisebb vállalkozók (pl. a kordésgazdákk) munkásaik felett maguk gyakoroltak felügyeletet. Némely munkavezető szakképzett ember volt, pl. az építkezéseket ellenőrző pallérok egy része is, máskor maguk az előmunkások szerepeltek munkavezetőként, így pl. a → pályamunkásoknál. (aratógazda)

építőanyag

 A lakó- és gazdasági épületek elkészítéséhez szükséges anyag. A magyar népi építészetben a környéken előforduló természetes építőanyagokat használták fel. Az építőanyag és a táj kapcsolata bizonyos harmóniát biztosít a falu építészeti megjelenése és a táj arculata között. A népi építészet legfontosabb fal-építőanyagai: föld (vert, rakott, vályog, gyeptégla), fa, nád, kő és kismértékben a tégla. A tetőszerkezet anyaga: fa, a héjazaté: nád, szalma (zsúp), fa (zsindely, deszka), cserép, terméspala, sás, gyékény. Az egyes építőanyagok használatában a földrajzi adottságok voltak a meghatározók, így sok esetben az egyes építőanyagok használatának határai jól megvonhatók. Máshol a határok összemosódnak, és több építőanyag szerepel egymás mellett. A faépítkezés Mo.-on a 18. sz. tájékán Erdélyben, a Felföldön és Zala, Vas, Somogy, Baranya megyében volt jelentős. A földépítkezés legjellemzőbb területe az Alföld, de határa átnyúlik a Dunántúlra. A kő- és téglaépítkezés elsősorban a Balaton mellékén, a Ny-Dunántúlon, valamint az Északi-Középhegységben volt jelentős. A faépítkezés elterjedési területe régebben még nagyobb lehetett, de az erdők fogyásával fokozatosan visszaszorult. Helyén a föld- vagy kőépítkezés vált jellemzővé. A 20. sz.-ban országszerte visszaszorult a természetes föld építőanyag is. Helyét egyre inkább a tégla foglalja el. – (→ még: tetőfedés) – Irod. Bátky Zsigmond: Parasztházak építőanyag szerinti elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Major Jenő: A magyar falu a tájban (Magy. Építőművészet, 1954); Tóth Kálmán–Farkas Tibor–Miskolczy László: Az anyag, szerkezet és forma egysége a népi építészetben (Magy. Építőművészet, 1954).

Oldal: Építőmesteri kisszótár I.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2024 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat