kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

SZAKRÁLIS ÉPÜLETEK, EMLÉKEK

TEMPLOMOK

Falusi templomaink ma tarka képet mutatnak. Számos, középkori eredetű és az évszázadok során a közösség növekedésének megfelelően bővített, a kor ízlése szerint alakított templomunk mellett falvaink képét mégis a barokk templomok határozzák meg elsősorban. E templomok a kamarai építési hatóságok mintatervei, nagybirtokosok alkalmazásában álló, gyakran idegen származású mérnökök, építőmesterek tervei alapján épültek, a falu népe legfeljebb fuvarozással, robotmunkával vett részt építésükben (Marosi E. 1975: 46–55; Cs. Dobrovits D. 1983). Falusi jellegüket az épületek kisebb dimenziói, provinciális megjelenése, a korstílusok elemeinek megkésett alkalmazása és egymással való elegyítése, a megszokott formákhoz való ragaszkodás jelentik (Marosi E. 1975: 15).

A népi építészet körébe azok a fatemplomok tartoznak, amelyekből mára alig pár maradt meg hírmondónak a Felső-Tisza-vidéken, lényegesen több a Felvidéken és Erdélyben. Az ilyen, többnyire torony nélküli, borona- vagy talpas-sövényfalú templomok egykori széles körű elterjedtségére tengernyi adattal rendelkezünk ma már az ország szinte minden területéről (Balogh Ilona 1935; Herepey J.–Szabó T. A. 1939; Körmendy J. 1971 stb.). Lényeges azonban annak mérlegelése, mennyiben jelentett ez egy-egy területen a középkortól folyamatosan fennmaradt, elterjedt építőgyakorlatot, mennyiben volt a török hódoltság korának s az újjáépítés első korszakának ideiglenes szükségépítkezése, mennyiben a protestánsok templomépítését korlátozó rendelkezések következménye, s mennyiben a szegénység, elmaradottság jele (Balogh Ilona 1935: 27–28; Kováts J. I. 1942: 9). Legnagyobb számban protestánsok használatában maradtak fenn ezek a templomok egykor fában gazdag vidékeken, ahol a faépítkezésnek nagy hagyománya volt. Fennmaradásukat a vidék peremhelyzete, a fejlődéstől való elmaradása indokolta, a gyülekezetnek ugyanis nem volt elég anyagi ereje új kőtemplom építésére (Domanovszky Gy. 1936: 45–46; Entz G. 1986: 202).

Ágasegyháza, Gerendásegyház, Botegyháza helyneveink a 14. századból, valamint számos okleveles forrás bizonyítja, hogy fa- és sövénytemplomok az egész középkor folyamán épültek (Balogh Ilona 1935: 16–21; Entz G. 1986: 187–191; Koppány T. 1993: 2). A fennmaradt kései emlékek alapján azonban nehéz egyházi faépítészetünk korai szakaszát megrajzolni. Legkorábbi, ma is álló falusi templomaink ugyanis legfeljebb a 12. század végéről származnak, s ezek mind kőtemplomok. A Szent István és Szent László által elrendelt, 10 falu számára építendő templomoknak nem maradt nyomuk. Ebből számos kutató joggal következtet arra, hogy ezek zömmel faszerkezetű templomok lehettek, ezért söpörte el őket a tatárjárás vihara (Marosi E. 1975: 23–24; Entz G. 1986: 184–187). E legkorábbi templomainkra merészség lenne következtetni a fennmaradt, későbbi emlékanyag alapján. Fatemplomaink ugyanis kevés kivételtől eltekintve arról tanúskodnak, hogy alaprajzukat, szerkesztésmódjukat, toronyformájukat a gótika korának kőtemplomaitól kölcsönözték (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 135–136). A késő gótika volt az a korszak, amikor falusi templomok még nagy számban épültek, s ez az alaprajz rögzült a 16–17. század építkezésekre egyáltalán nem kedvező időszakában (Balogh Ilona 1935: 85).

A török kor a protestantizmus terjedésének ideje is. Minthogy a török hatóságok új templomok építését – különösen az erődítményként felhasználható, szilárd, tornyos templomokét – tiltották, a korábbi századokból fennmaradt templomokat vették birtokba az új vallás hívei, mint ahogy a katolikusok is a meglévő templomokat toldozták-foldozták. Ezek teljes pusztulása esetén legfeljebb fa-, sövény- vagy sárfalú, kisméretű, torony nélküli templomok, oratórium szóval jelzett kápolnák, imaházak építésére nyílt mód, melyek élettartama rövid volt (Csekey S. 1942: 75–77; Vass J. 1942: 256–258). Nem változott ez a gyakorlat a török alóli felszabadulást követően sem, amikor az általános szegénység, ugyanakkor az elpusztult templomok gyors helyreállításának vágya magyarázza a fa-, sövény- és sárfalú templomok általános térhódítását. E korban földbe vert karók közé font, sőt nádfalú és veremtemplomok is készültek. Különösen a leginkább elpusztult hódoltsági területeken épültek nagy számban fa- és sövénytemplomok, a korai canonica visitatiók és az Acta cassae parochorum adatai szerint katolikus felekezetűeknél éppúgy, mint protestánsoknál (Körmendy J. 1971; Marosi E. 1975: 44; Bakó F. 1978: 44, 47, 50; Zentai T. 1991a: 36, 38, 42–43). A 18. században pl. a Balaton-felvidéken is elszaporodnak a fa- és sövénytemplomok, ahol pedig a fennmaradt román kori eredetű falusi templomok, illetve templomromok tanúsága szerint már a középkorban legtöbb falu kőtemplommal rendelkezett (Guzsik T. 1979; Koppány T. 1993: 17–24). Míg azonban a katolikus fatemplomoknak a 18. század második harmadától meginduló nagyarányú építkezésekkel alig maradt nyomuk – egyik utolsó példányukat, a zalacsébi boronafalú templomot Rómer Flóris rajza örökítette meg (Rómer F. 1871: 4–6) –, addig protestánsok számára az ellenreformáció szellemében született törvénycikkek, rendeletek, a templomépítést tiltó vagy annak módját aprólékosan megszabó előírások egészen II. József Türelmi rendeletéig (1781) konzerválták ezt az építőgyakorlatot (Nagy S. 1942: 145; Tóth E. 1942: 110).

Szakrális építmények: 1. bővítendő református sövénytemplom rajza 1784-ből, Kisdob-rony (Bereg vm.); 2. építendő templom tervrajza 1784-ből, Kisdobrony (Bereg vm.); 3. lebontandó fatemplom rajza 1779-ből, Csomonya (Bereg vm.); 4. harangtorony Vámosatyáról (Szabolcs-Szatmár m.); 5. római katolikus fatemplom rajza, Zalacséb (Zala vm.)

 Az e korban épült protestáns templomok inkább házhoz, pajtához, magtárhoz hasonló, romlékony anyagból emelt imaházak voltak, tornyuk, harangjuk nem lehetett, az engedélyezett építésmódtól való eltérés így is néha a templom, imaház lebontását vonta maga után (Csekey S. 1942: 91–94; Sólyom J. 1944: 88–91). Ilyen körülmények között a faépítkezésnek az az előnye is megvolt, hogy a templomot szükség esetén gyorsan szétszedhették, mint ahogy a templomok, haranglábak új helyre való vontatására is gazdag hagyományokkal rendelkezünk (Kováts J. I. 1942: 9; Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 30, 112). Míg a katolikus templomokat rendszerint világi és egyházi nagybirtokos kegyurak, vagy maga a kamara, emelték fejlett építési szervezetükkel, függetlenül a helyi hagyományoktól, addig az egykorú protestáns templomok a gyülekezet erejéből, aktív közreműködésével, környékbeli ácsok, faragómolnárok hagyományos tudására alapozva épültek, többnyire köz- és kisnemesi patrónusok támogatásával. Ez magyarázza a protestáns egyházi építkezés népi jellegét e korszakban (Bibó I. 1967: 542).

A Türelmi rendeletet követően az üldözött protestáns egyházak óriási lendülettel, olykor erejüket felülmúlva láttak hozzá a gyülekezet erejét hirdető templomok építéséhez. A katolikusoktól átvett templomok hosszas használata magyarázza, hogy a Türelmi rendelet után épülő templomok is a hagyományos hossztengelyes elrendezésűek, csupán a berendezéssel, a karzatok, padsorok elhelyezésével alakítják a belső teret a református, illetve evangélikus liturgia számára alkalmassá. E korban a protestáns templomépítészet is elveszíti népi jellegét (Friedrich L. 1944; Révész I. 1944; Bibó I. 1967). Fa- és sövénytemplomok már csak a peremterületek szegény kis gyülekezetei körében épülnek, illetve maradnak fenn.

A fa- és sövénytemplomokra vonatkozó rengeteg adat, engedélyezési irat, sőt fennmaradt rajzok ellenére a vázolt okok következtében igen kevés ilyen építmény érte meg korunkat, azok is elsősorban a peremvidékeken. A Dunántúlon mindössze az 1913-ban lebontott kemsei templom őrizte századunkig a nagy múltú talpas-sövényfalú építkezés emlékét (Zentai T. 1991a: 44), a Felső-Tisza-vidéken a tákosi és a mándi sövénytemplom, valamint a mándoki boronafalú templom. Utóbbi kettő szabadtéri múzeumba került, így bontási tapasztalataik sokban gyarapították e templomok szerkezetére vonatkozó ismereteinket (Gilyén N.–Horn A. 1984; Kecskés P. 1982; Balassa M. I. 1986; 1993).Több fatemplom őrződött meg a fában, faépítkezési hagyományokban gazdagabb Erdélyben és a Felvidéken.

E templomok a gótikában kialakult alaprajzot, szerkesztésmódot őrzik, így a típus kialakulása is e korra tehető, a későbbi korszakok már csak a díszítésükben hagytak nyomot. A mándi templom esetében a templomnak mintegy két évszázaddal korábbi, 1592-es építését valószínűsítik a legújabb kutatások, ellentétben a templom 1790-es építési feliratával (Balassa M. I. 1993). Hasonló templomok azonban a 18. század végén is épültek a közeli Bereg megyében, amint azt az engedélyezési iratokhoz mellékelt tervrajzok tanúsítják (Domanovszky Gy. 1936: 3., 4., 8. ábra). A sövénytemplom vázát talpgerendákba csapolt oszlopok, az azokat felül összefogó koszorúgerendák, valamint a szerkezetet merevítő, lapolással és faszegekkel hozzájuk erősített vízszintes gerendák, ferdetámaszok, andráskötések alkotják. A falmezőket sövényfonással töltötték ki, majd betapasztották és – az utóbbi két évszázadban bizonyosan – meszelték. A meredek kontyos-tető vázát a koszorúgerendákon sűrűn elhelyezett kötőgerendák, a végükre támaszkodó szarufák, s a szarufák találkozási pontja alatt a kötőgerendákra állított függőleges oszlopok alkotják. Minden szaruállást fogófák és ferdetámaszok rögzítenek, a szomszédos szarufákat pedig szélfogók kötik össze (Balogh F. 1983: 29, 41; Gilyén N.–Horn A. 1984: 63–77; Balassa M. I. 1993: 63).

E sövényfalú templomok fehérre meszelt belső falfelületeivel éles kontrasztot alkotnak a festett templomi bútorok, karzatmellvédek, a kazettás mennyezet. Noha ez a díszítésmód a már ismertetett okok következtében ma Erdély és az egykori Partium református és unitárius templomaiban maradt ránk legnagyobb számban és változatosságban, egykori jóval szélesebb táji elterjedésének egyre több tárgyi és írásos bizonyítéka válik ismertté (Kovács B. 1965; Tombor I. 1968; Mándoki L. 1975; Szabadfalvi J. 1980; Dobosy L. 1992 stb.). A festett mennyezet, templomi bútor előfordult katolikus templomokban is (szentsimoni, nádújfalui templomok). Nemcsak fatemplomok sajátossága, kőtemplomoknál is gyakran alkalmazták, utóbbiaknál azonban nem volt ritka a falak freskókkal való díszítése sem: középkori eredetű templomaink restaurálása során egyre több helyen kerülnek elő a protestáns templomhasználat idején keletkezett 17–18. századi népi jellegű, ornamentális falfestmények, pl. Csaroda, Ófehértó, Vámosatya, Csempesz-kopács, Magyarszecsőd, Nagyharsány templomaiban (Marosi E. 1975: 42–43). Sokkal gyakoribb azonban a templom famennyezetének, a karzatmellvédeknek, padelőknek, szószékeknek dekoratív kifestése. Középkori templomaink hajója gyakran volt síkmennyezetes, de a megrongálódott boltozatokat is leggyakrabban famennyezettel pótolták. A korai festett famennyezetek erdélyi főúri, sőt fejedelmi környezetben való elfordulása azonban azt sugallja, hogy e díszítésmód elterjedésében a reneszánsz kazettás famennyezetek divatjának volt meghatározó szerepe. Ezt bizonyítja a reneszánsz eredetű ornamentika is. Ez az ornamentális díszítésmód azért is válhatott annyira kedveltté, mert megfelelt a reformátusok figurális ábrázolási tilalmának.

A fenyőfára temperával festett, centrális, szimmetrikus vagy átlós szerkesztésű, síkszerű, stilizált motívumok: rózsák, rozetták, tulipánok, szekfűk, akantuszvirágok, gránátalmák, vázába, „olaszkorsóba” állított virágtövek, aszimmetrikus virágindák, szőlőfürtök a késő reneszánsz formavilágban gyökereznek, sok keleti elemet is tartalmaznak (Tombor I. 1967: 12–13; 1968: 19–22; Balogh J. 1967: 155). E motívumokat leggyakrabban léckeretbe foglalt, kazettát imitáló deszkatáblákra festették. Ritkán a gótikus famennyezeteket idéző, hosszanti deszkákra festett mennyezetek is előfordulnak (Rakaca-szenden, Zubogyon). A korai emlékanyagban szinte minden kazetta más-más díszítésű. A mintakönyvek alapján dolgozó festőasztalosok kimeríthetetlen fantáziával, biztos kézzel variálták a növényi ornamentikát, kevésbé gyakorlottak voltak azonban a kisebb számban előforduló, szimbolikus jelentésű állatalakok (pelikán, sárkány, kétfejű sas, hal, oroszlán, egyszarvú stb.) és a néha népmeseien megfogalmazott bibliai jelenetek megfestésében (Tombor I. 1967: 16–17; 1968: 27–29; Hofer T.–Fél E. 1975: 32; Vilhelm K. 1975).

Leggazdagabb a szószék és hangvetőjének díszítése, amelynél a festés faragással párosul. A karzatra, szószékre gyakran festettek bibliai idézeteket, s az emlékek egy részén felirat örökítette meg a készíttetők és a templomfestő asztalosok nevét, az elkészülés évét. Ezek alapján számos festőasztalos neve, származási helye ismert, s egy-egy festőasztaloshoz, műhelyhez köthető emlékcsoportok körvonalazhatók. A megrendelők közt a 17. században még főrangúak is vannak (Kelemen L. 1945), a 18. században már mezővárosi, falusi gyülekezetek dominálnak, s a nemesi patrónusok mellett parasztok is előfordulnak (Hofer T.–Fél E. 1975: 27–28; Kós K. 1989: 32; MNL 2: 149).

A kutatás ezt az emlékanyagot többnyire a népművészet körébe sorolta (Doma-novszky Gy. 1981: 75, 259), hangsúlyozva a paraszti mecénások, gyülekezetek mint megrendelők meghatározó szerepét (Hofer T. 1969: 9–10), felismerve a népi festett bútorokkal való kapcsolatát (K. Csilléry K. 1972: 31–32; Domanovszky Gy. 1981: 75, 259). A legkorábbi emlékanyagot azonban főrangú megrendelői, tiszta reneszánsz formakincse miatt még nem tekinthetjük egyértelműen népinek. A 17–18. század folyamán válik szembetűnővé a szívósan tovább élő reneszánsz formakincs provincializálódása, elnépie-sedése, párhuzamosan a megrendelők társadalmi szintjének változásával (Tombor I. 1967: 38; MNL 2: 149).

A 18. század végén a munkák színvonala hanyatlik. A mennyezetet ismétlődő ornamentikájú, meghatározott rend szerint elhelyezett vagy a csillagos mennyboltot szimbolizáló, egyszínű kazetták borítják. Északkelet-Magyarországon az ez idő tájt készült festett templombelsők a provinciális barokk stílusjegyeit mutatják. A mennyezetet ismétlődő, szőnyegelőképekre utaló medaillonos kazetták, a karzatmellvédeket architektonikus kere-tezésű mezőkben elhelyezett, stilizált cédrusfák, tájképek díszítik (Tombor I. 1968: 56–58; Dobosy L. 1992: 33–42). A 19. század első felében már csak Dél-Borsodban és a Dél-Dunántúlon készültek új festett templomi mennyezetek, bútorok. Utóbbiak a rokokó stílusjegyeinek megkésett jelentkezéséről és a stílus teljes elnépiesedéséről vallanak (Tombor I. 1968: 39–43).

HARANGLÁBAK, HARANGTORNYOK

A 18. század végéig falusi templomaink gyakran nélkülözték a tornyot. Ezt többnyire az építtetők anyagi helyzete, protestáns felekezeteknél pedig a tiltó rendelkezések indokolhatták. Ilyen templomok mellett rendszerint fa harangtorony vagy kisebb harangláb állt. A 18. századig még sok városunk, mezővárosunk képét is meghatározták a fatornyok, amint azt Mikoviny Sámuel Jászberényről készített 1730-as rajza is bizonyítja (Kaposvári Gy. 1988: 17). Számos kis falunak, szórvány felekezetnek azonban temploma nem is volt, csupán haranglábja (Gönczi F. 1914: 481).

A templomok melletti vagy azoktól független fa harangtornyok, kisebb-nagyobb haranglábak számos példánya áll még falvainkban. Szakrális funkciójuk mellett a harangtornyok, haranglábak figyelő, őrző feladatot is elláttak, s a vihar, jégeső harangkongatással való távoltartására is szolgáltak.

A legegyszerűbb, mindenfelé megtalálható egyoszlopos haranglábak fölé a harang védelmére kis tetőt készítenek. Az oszlopot ferdetámaszokkal kitámasztják, a támaszok közét bedeszkázhatják. Ennél bonyolultabb építmények a két- és négyoszlopos haranglábak, amelyeknél a támasztórendszer védelmére már többnyire talpgerendakeretre állított oszlopokon nyugvó sátortető, szoknya van a harang alatt. A harangláb alsó része lehet borona- vagy deszkafalú zárt építmény is. A nyugat-dunántúli ilyen jellegű haranglábak alig emelkednek a falu házai fölé. Jellegzetességük a harang fölé boruló alacsony, gúla alakú tető (Gönczi F. 1914: 481–482; Balogh Ilona 1935: 29–30; Tóth J. 1975: 97–102; Márton G.–Szabó T. 1976: 107–109).

A harangtartó szerkezetek nagyobb, a falu, város épületei fölé emelkedő változatát a harangtornyok képezik, amelyek legmonumentálisabb emlékei Erdély és az egykori Partium területén maradtak fenn máig jelentős számban: ott, ahol megfelelő tölgyfa, cserfa rendelkezésre állt, és építésüknek a legnagyobb hagyománya volt. Már a 14. századtól ismertek Harangláb nevű falvak. Fennmaradt legkorábbi emlékünk, a mezőcsávási harangtorony 1570-ből származik. Erdély területén számos változatuk, táji típusuk különíthető el. Legrégiesebbek a Mezőség és Székelyföld, azon belül is Marosszék fatornyai: tagolatlan, zömök formájukkal, a harangháztól mélyen lenyúló, sátorosan szétterülő ereszükkel (köpenyükkel) legkevésbé mutatják a történeti stílusok, a kőépítészet hatását. Nincsen kiugró erkélyük, a harang körüli tornácot legfeljebb gerendakötések alkotják, s ritkán fordul elő fiatornyos harangsisak (Balogh Ilona 1935: 55–60, 83).

A legkiforrottabb, legegységesebb Nyugat-Erdély, azon belül is Kalotaszeg emlékanyaga. Itt ötvöződtek a népi ácsmesterek, faragómolnárok kezén a régi, gótikus faépítészeti hagyományok a kőépítészetből származó reneszánsz stíluselemekkel. A hegyes, sokszög alakú sisakból, csonkagúla alakú vízvetőből, hosszú törzsből és ereszből álló, tagolt harangtornyokon általánossá válik a kiugró, árkádos erkély és a négy fiatorony. Ez a valószínűleg Kalotaszegről szétsugárzó stílus található meg a Szilágyságban, Biharban, a Felső-Tisza-vidéken is, ahol a tornyok idővel még karcsúbbakká váltak (Balogh Ilona 1935: 38–47; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 151–170). A gótikus ácsszerkesztési hagyományokat őrző harangtornyokon a 15. századtól jelenik meg a fiatorony, a galéria árkádos kiképzése pedig már a 16. század vívmánya. A városok erődítési gyakorlatából és a reneszánsz kőépítészetből átvett elemeket a toronyépítő ácsok olyan sajátos módon ötvözték, hogy az előzményektől alapjában eltérő, azokhoz nem hasonlítható sajátos típust hoztak létre. E harangtornyok méltán képviselik szakrális faépítészetünk csúcsát. A Felvidék fatornyaira már a reneszánsz és barokk hatás, a várépítészettől kölcsönzött formák jellemzőek. Gyakori, hogy falazott alépítményre kerül az ugyancsak hasáb alakú, keskenyebb fa toronytörzs, amely azonos szélességű árkáddal zárul. A gúla alakú toronysisakok mellett barokk hatásra ritkán hagymasisakok is feltűnnek (Balogh Ilona 1935: 34–37; Vukov K. 1982).

A harangtornyok építői városi és parasztácsok, faragómolnárok, néha asztalosok voltak. Alkalmas fában bővelkedő területeken akadtak falvak, amelyek lakói ácsmunkákra specializálódtak, s nagyobb körzetben tevékenykedtek, mint Vámosatya, Mezőcsávás lakói (Balogh Ilona 1935: 58; Domanovszky Gy. 1936: 7–12). A harangtornyokat, mint a kisebb fatemplomokat is, gyakran költöztették, ökörfogatokkal új helyre vontatták, esetleg feleslegessé válva szegényebb egyháznak, gyülekezetnek adták el (Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 112).

A harangtornyok minden esetben talpgerendákra épültek, melyek egymást keresztezve négyzetes rácsozatot alkotnak. A talpgerendák kereszteződési pontjai alá sarokköveket helyeztek. E négyzetrács belső részén emelkednek a harangtorony fő szerkezeti elemei, a toronyoszlopok, melyek a harangszerkezet, az esetleg közbeiktatott födémek súlyát és a fedélszék terhének jelentős részét hordozzák. Az oszlopokat rendszerint a talpgerendák metszéspontjaiba csapolták. Mellettük főként régebbi harangtornyaink fontos szerkezeti eleme a középen emelkedő császárfa (őrfa, sugár, árboc), amely a talptól a sisak csúcsáig nyúlik. Ehhez csatlakoznak a toronysisak szarufái. Előfordul, hogy a császárfa csak a harangháztól indul, kései és kisebb harangtornyoknál pedig el is maradhat.

A császárfát és a toronyoszlopokat dúcok és viharkötők támasztják ki a harangok lengése és a szél hatása ellen. E V alakban futó vagy egymást X alakban keresztező ferdetámaszok több oszlopot átfogva rácsszerkezetet alkotnak, s a harangtorony egy-egy síkját merevítik. E támasztó elemek fecskefarkos csapolással kapcsolódnak a talp- és koszorúgerendákhoz, az oszlopokat és egymást pedig lapolással keresztezik. A lapolási helyeket faszegek rögzítik (Szinte G. 1913: 6–10; Domanovszky Gy. 1936: 3–18; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 147–148; Balogh F. 1983: 22–41; Kós K. 1989: 168–170). Különösen 17. századi és korábbi harangtornyaink jellegzetessége a fa pazarló felhasználása, a szerkezet túlbiztosítása (Bálint J. 1984: 83–84). A toronyoszlopok síkján túlnyúló ferdetámaszok és talpgerendák védelmére egy alsó tetőeresz (köpeny, szoknya, palást) csatlakozik a toronytesthez, melyet a külső talpgerendákba csapolt ereszoszlopok (lábfák) tartanak.

Az egymáshoz csatlakozó faelemeket ácsjellel látták el a toronyépítő ácsok. Ennek azért volt jelentősége, mivel a harangtorony gerendáit gyakran a felállítás helyétől távol faragták ki (Bálint J. 1984: 85). A harangtornyok tagolt, vízvetős sisakját, köpenyét, és legtöbbször törzsét is, fazsindellyel borították. A törzs azonban lehetett nyitott is, vagy – különösen újabb harangtornyoknál – deszkával borított. Ritkán előfordulnak lefelé szélesedő törzsű harangtornyok, melyek toronyoszlopai ferde állásúak. Gyakoriak az olyan harangtornyok is, amelyeknél a harangtörzs hiányzik, a köpeny közvetlenül a harangház, a galéria alól indul (Balogh F. 1983: 40).

A harangtornyok díszítése mindig szerkezeti jellegű. A faragott tornácoszlopok, ívelt könyökkötések, a galéria deszkázatának csipkés vonalú kifűrészelése, a szögletes, ívelt vagy tarajos kiképzésű zsindelyek alkotta mintázat, a csillagban, kakasban, szélvitorlában végződő csúcsdíszek mellett a harangtornyok esztétikus megjelenését elsősorban arányaik, az egymásba kapcsolódó formák ritmusa, a galériák árkádjai adják (Szinte G. 1913: 11–12; Balogh F. 1983: 22–23; Kós K. 1989: 170–171).

A kőből, téglából épült harangtornyok már rendszerint a korstílusok jegyeit mutatják provinciális kivitelben.

KÁPOLNÁK

A falvaink belterületén vagy határában álló kápolnák részint földesúri-egyházi kezdeményezésre, sok esetben azonban a faluközösség vagy annak egyes tagjai fogadalmából épültek. A kápolnák védőszentje s a hozzájuk kapcsolódó kultusz jelzik építésüknek az egész közösséget érintő indítékát (egy-egy járványt követően épült kápolnák, Flóriánnak, a tűz elleni védőszentnek, Vendelnek, a pásztorok védőszentjének, Orbánnak, Donátnak, a szőlőhegyek védőszentjének szentelt kápolnák) (Meszlényi A. 1941: 73–74; Bálint S. 1977; L. Imre M. 1991).

Ezek az egyterű, gyakran torony nélküli vagy kis huszártoronnyal ellátott építmények a barokk, a klasszicizmus, majd a romantika és eklektika mértéktartóan alkalmazott stílusjegyeit mutatják, olykor minden díszítést nélkülöznek. Ezeknél is kisebbek az utcasorban álló, rendszerint az alapító családok telkének szélére épült körmeneti kápolnák, amelyek mindössze egy kis oltár és a felette elhelyezett kegykép, kegyszobor befogadására voltak alkalmasak (L. Imre M. 1991).

A faluban s a határban egyaránt megtalálható, utaknál, útkereszteződéseknél elhelyezett képoszlopok kőből faragott vagy falazott, architektonikus kialakítású kis építmények, egyik vagy több oldalukon fülkével. E fülkékben helyezkednek el a kegyszobrok, fára, bádogra festett vagy domborműves szentképek, melyekről e szakrális emlékek a népi szóhasználatban kőkép elnevezésüket nyerték (L. Imre M. 1991; Perger Gy. 1993).

KÁLVÁRIÁK

A kálváriák olyan szabad térben elhelyezkedő, a természetes környezet adottságait kihasználó, olykor egymástól nagy távolságban elhelyezett emlékekből álló együttesek, amelyek Jézus keresztútjának állomásait és a Golgotát jelenítik meg. A tridenti zsinatot követően Európa katolikus országaiban a szabadtéri kálváriák és az ott végzett keresztúti ájtatosság a katolikus hit megújításának hatásos eszközei voltak, terjesztésüket különböző szerzetesrendek szorgalmazták. A korábban változó számú stációk száma 14-ben rögzült, miután a ferencesek az általuk gyakorolt 14 stációs keresztútra a szentszéktől búcsút nyertek (Lehmann, M. 1970: 114–125). Magyarországon osztrák közvetítéssel a 17. század végén jelentek meg az első kálváriák, szélesebb körű elterjedésük azonban már a 18. századra, az ellenreformáció térhódításának idejére esik. Kezdetben elsősorban városokban, később falvakban is épültek kálváriák. Állítóik a 17–18. században főrangú és egyházi személyek. Ezek a barokk emlékek a főúri és egyházi építkezéseken foglalkoztatott, gyakran idegen származású mesterek alkotásai (Lehmann, M. 1970: 129–130; Szilágyi I. 1980: 52–55). A kálváriák falusi közösségek által megrendelt, népiessé váló változatai már a 19. században keletkeztek.

Hegyes, dombos vidékeken a stációs kálváriák terjedtek el. A magaslaton elhelyezett kálváriacsoportig vezető út egyik vagy mindkét oldalán a menetirányba fordítva vagy arra merőlegesen sorakoztak egymástól kisebb-nagyobb távolságra a stációk. Meredekebb domboldalon lépcső vezetett a kálváriáig. A legteljesebb együtteseknél alul indító kápolna található, s a dombtetőn a kálváriajelenet szoborcsoportjával összekapcsoltan vagy attól függetlenül egy kápolna áll, amelyben a szent sírt helyezik el. Némelyik kálvária remetelakkal is kiegészül. A kálváriák kivitelezésének költségessége miatt gyakran maradnak el egyes elemeik, s az is megszokott, hogy a kálvária szakaszosan épül ki (Meszlényi A. 1941: 74; Szilágyi I. 1980: 33–40).

A kálváriajelenetet megörökítő szoborcsoport rendszerint kőből faragott, a 19. századi, népi ízlésű kálváriáknál azonban gyakoriak a bádogcorpusos feszületek is. A stációk a körmeneti kápolnákhoz, képoszlopokhoz hasonló, kőből faragott vagy falazott, kis védőtetővel ellátott építmények. Előbbiekbe szobrokat állítottak, gyakoribb volt azonban az olcsóbb megoldás, amikor domborművet, festett bádoglemezt, metszetet, színes nyomatot helyeztek el a stáció fülkéjében, vagy magának a fülkének a falára festették a Jézus szenvedéseit megörökítő képeket. Stációs kálváriáink legnagyszabásúbb emlékei a dunántúli német telepes falvakban találhatók (Bóly, Szajk, Hajós, Márkó, Vöröstó, Magyar-polány). Sík vidékeken a kálváriaépítmények terjedtek el, melyeket legtöbbször a temetőben építettek fel. Ezek kerek, ovális, négyszögletes vagy patkó alakú építmények, melyek teraszára kétoldalt lépcső vezet fel. Teraszukon helyezkedik el a kálvária-csoport, az építmény alsó részét pedig a szent sírt is magába foglaló kápolna vagy fülke foglalja el (Szilágyi I. 1980: 23–29). Falvainkban azonban sokkal gyakoribbak voltak a stációsor nélküli, csupán a keresztre feszítés jelenetét megörökítő, többnyire fakeresztes, festett bádogcorpusos kálváriák (Zentai T. 1990: 40).

FESZÜLETEK, KEGYSZOBROK

Katolikus és vegyes lakosságú falvaink beszélő emlékei a feszületek és a patrónusszobrok. Feszületeket állítottak a templomok elé, a belterületen az utak mentén, tereken, a temetőben, a falvakba, városokba vezető utaknál, a határban, a szőlőhegyeken (Bartha E. 1992: 55; MNL 5: 435). A feszületet állító közösségek, egyének nemcsak annak elkészítéséről, hanem folyamatos karbantartásáról is gondoskodtak, fundációt téve fenntartásukra, olykor végrendeletbe is foglalva szándékukat (Fekete J. 1984: 31–34; Réthelyi J. 1984: 53–56; Bartha E. 1992: 55–56). A keresztállítás indítéka sokféle lehetett. Kecskeméten pl. az 1739. évi pestis elmúltával a róm. kat. egyház öt keresztet állíttatott fel hálaadásképpen a város fő bejáratainál, az elhaltak emlékére pedig a mezőváros tanácsa készíttetett Szentháromság-szobrot (Novák L. 1982a: 283). Az alapítók anyagi helyzetük szerint állítottak kő- vagy olcsóbb fakeresztet. Utóbbiak, noha a vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint az ország minden területén gyakoriak voltak, romlandó anyaguk miatt előbb elpusztultak. Meglévő emlékeink ritkán korábbiak a múlt század második felénél (Tüskés G. 1989).

Facorpusos feszületek a nagy faragó hagyománnyal rendelkező vidékekről, elsősorban Erdélyből és Zala megyéből ismertek (Tüskés G. 1978; MNL 5: 436). Festett bádog-corpusos feszületre már 1776-ból van adatunk Halásziból: egy írástudatlan házaspár 16 hold földet adományozott egy „vas táblára iratott feszülettel” ellátott fakereszt állítására (Neuberger M. é. n.). A bádogcorpusos feszületek azonban csak a 19. század elejétől terjedtek el széles körben. A „pléh Krisztust” és az alatta elhelyezett alakot bádogos, esetleg kovács vágta ki előrajzolás után bádoglemezből, a festést hivatásos festő vagy ügyes kezű falubeli végezte. Az alakok periodikus újrafestését századunkban már többnyire szobafestők, tanítók végezték. A feszületet rendszerint gazdagon díszített, hajlított bádog esővetővel vagy kúp alakú fedéllel védték. Nógrád és Heves megyében gyakran díszítették az ilyen keresztek szárát domború faragásos, vallásos motívumokkal. Kiemelkedő emlékek a kiskunfélegyházi, 5 méter magas feszületek, melyek szárát helyi szélmolnárok faragta szakrális szimbólumok ékítik (Novák L. 1982b: 163; Fekete J. 1984: 94–98; Tüskés G. 1989).

Míg az ácsok, molnárok, faragó specialisták által készített fafeszületek egyértelműen a népi kategóriába sorolhatók – ezt bizonyítja az is, hogy egyházi személyek a vizitációk során olykor igen becsmérlőleg nyilatkoznak róluk, vitatva áhitatkeltő voltukat –, a falusi kőkeresztek, patrónusszobrok esetében ez korántsem egyértelmű. Népi ízlésű kőfeszületek elsősorban a Székelyföldön ismertek: az egy darab kőből kifaragott, indadíszes magas oszlopból vagy pillérből kiágazó feszületek Krisztus-alakjai leginkább román kori corpusokra emlékeztetnek (Tüskés G. 1989; MNL 2: 435).


Korai kőemlékeink többsége azonban a barokk jegyeit mutató igényesebb alkotás, a fundátorok rendszerint egyházi és világi nagybirtokosok. A kőemlékek egy-egy nagyobb város, uradalmi központ, jelentős kőbányák körül sokasodnak, ahol kőfaragó céh, uradalmi kőművesek működtek (Askercz É. 1993). E gyakran idegen származású kőfaragók utódai a 19. században már falusi megrendelőknek is dolgoztak, s az idő haladtával megfigyelhető a feszületek, szobrok provincializálódása, népi jellegűvé válása (Hofer T.–Fél E. 1975: 47; Tüskés G. 1983: 32). A kőfaragás néhol helyi iparággá vált, mint a Bükkalja, Börzsöny és Erdély néhány kőben gazdag falujában (I. Sándor I. 1973; Hála J. 1987; Szakáll S.–Viga Gy. 1984). E falusi kőfaragók közül csak a legügyesebbek készítettek feszületeket, szobrokat mintakönyvek alapján vagy meglévő emlékeket másolva.

Ma már több kőfaragó műhely kőemlékei és azok elterjedése körvonalazható az út menti keresztek alapján. A keszthelyi kőfaragók munkái Zala megye területén, a mecseknádasdi kőfaragók feszületei egész Dél-Dunántúlon megtalálhatók (Eszes L. 1980; Réthelyi J. 1984; Tüskés G. 1980).

Egy-egy település határának, lakóinak valami természeti katasztrófától, betegségtől, egyéb csapástól való megóvására állították fel az illető védőszent szobrát a falu vagy a határ bizonyos pontján (Bartha E. 1992: 59–61). E patrónusszobrok szerepelhettek kápolnák kegyszobraiként, feszületek, Szentháromság-oszlopok mellékalakjaiként, de ön-állóan is. Felállításuk, kultuszuk szorosan kapcsolódik a település ökológiai adottságaihoz, gazdálkodásához, a falu vagy egy-egy család életének egy-egy emlékezetes eseményéhez. E szobrok készítői ugyanazok a kőfaragók voltak, akik az út menti kereszteket is készítették (Tüskés G. 1983: 32–33). A kultusz és az azt megjelenítő patrónusszobor népivé válását különösen jól szemléltetik az oly gyakori Nepomuki Szent János- és Szent Vendel-szobrok, valamint a hozzájuk kapcsolódó kultusz változásai. Nepomuki Szent János 18. századi szobrai még városok, főúri fundátorok megrendelésére készült nívós barokk alkotások. A 19. században viszont már csak falusi közösségek állíttattak tiszteletére szobrot. Népi értelmezésben az engedelmesség vértanújából általános segítő szent vált, párhuzamosan a szobrok népi ízlésre valló megformálásával, színes kifestésével (Tüskés G.–Knapp É. 1988).

Szent Vendel 18. században felbukkanó, idegen eredetű kultusza csak a 19. század második felében honosult meg a Jászságban, Heves és Szolnok megyében. A juhtenyésztés felfutásával, a fajtaváltással párhuzamosan azonban olyannyira megnőtt az állatpatrónus jelentősége, hogy magyar pásztorfiúként tisztelték és helyi pásztorviseletben ábrázolták (Szabadfalvi J. 1964; Gulyás É. 1979–80; 1986).

A múlt század végétől terjedő műkő szobrok és feszületek, öntöttvas corpusos keresztek már semmi helyi sajátosságot, népi jelleget nem mutatnak.

PLÉBÁNIAHÁZAK, PAPLAKOK

A különböző egyházak birtokát képező, nem szakrális jellegű épületek, a parókiák – rendszerint a templom közelében elhelyezkedő lakóházak – a falusi porták szükséges gazdasági építményeivel voltak ellátva. Emellett a paplakok, plébániaépületek közösségi funkciót is betöltöttek. A katolikus és protestáns paplakok közt a templomépítéshez hasonló különbség volt abban, hogy míg a katolikus parókiát rendszerint püspökök, kegyurak építtették saját építési szervezetükkel, addig a protestáns paplak építéséről, fenntartásáról a gyülekezetnek kellett gondoskodnia. A Türelmi rendeletig a protestáns paplakok, iskolák építését éppúgy korlátozták, mint a templomépítést.

Közösségi épületek: 1. római katolikus plébánia, Bakonykoppány (Veszprém m.); 2. új iskola tervrajza 1823-ból, Versend (Baranya vm.); 3. református iskola, Balatonszepezd (Veszprém m.)

A középkori feltárásokból ismert paplakok kőfalukkal, méretükkel kitűntek a többi falusi épület közül (Balassa M. I. 1985a: 86–89). A 17–18. századi írásos források viszont arról árulkodnak, hogy az egykori hódoltsági területeken a paplakok anyagukban, szerkezetükben, alaprajzukban nagyon közel állnak a helyi parasztházakhoz. Dominálnak a fa-, sövény-, földfalú épületek (Acta cassae parochorum). Kivételt a zavartalanabb fejlődésű nyugati határszél szilárd falú, gyakran bolthajtásos, többszobás parókiái jelentenek (Fazekas I. 1993).

A katolikus restauráció során a templomokkal párhuzamosan felépülő parókiák azonban már legtöbbször szilárd falazatúak, tömegükben, helyiségeik számában, épületszerkezeteikben, díszesebb külső és belső kiképzésükben messze felülmúlják a falusi lakóházakat. A plébániaházakat a püspöki székhelyeken működő vagy nagybirtokos kegyurak alkalmazásában álló kőművesek, ácsok építik saját vagy uradalmi mérnökök tervei alapján, központi terveket is felhasználva. Ezért a plébániák – bár sokféle alaprajzi változatuk létezik – országszerte sok hasonlóságot mutatnak.

Építőanyagként a helyi adottságoktól függően tégla, kő szolgált, de előfordultak vályog- és vegyes falazatok is. Tetőfedésre a 18. század végén még nádat, zsindelyt, sőt elmaradottabb vidékeken szalmát használtak, később a cserép hódított. Már a 18. század végi plébániaházterveken általános a székes tetőszerkezet. Megtalálhatók az egy- és két-helyiségsoros alaprajzok éppúgy, mint az L formában épültek. A parókiák így három- vagy többablakos utcai homlokzatukkal, a környező parasztházakétól eltérő tetőformájukkal, a korstílusok hatását mutató díszesebb külső homlokzatukkal, rangos kerítésükkel, rendezett kertjükkel is kiemelkedtek a környező lakóházak közül.

Az utcai fronton sorakozik a plébános szobája, a hivatali helyiség, amely, mint a fontos iratok őrzési helye, gyakran boltozott, s előfordulhat ebédlő vagy vendégszoba is. A cselédszoba, a spájz és a kamra a konyha után következik, amely mindig szabadkéményes. Némelyik parókia káplánszobával is kiegészült. A barokk, majd klasszicista tornác vagy a zárt folyosó is szinte elmaradhatatlan tartozéka a parókiának. Az épület egy része alápincézett. Gyakoriak a csehsüveg-, donga- és kolostorboltozatos födémek – olykor stukkódísszel –, a kő ajtó- és ablakkeretek, kovácsoltvas ablakrácsok. Míg a korai épületállományon a barokk stílus jegyei a meghatározók (párkányok, rizalitok, vakolatdíszek, szoborfülkék, ablakkeretek), addig a 19. században épült vagy átalakított parókiák már a klasszicizmus, a romantika vagy az eklektika jegyeit viselik magukon. A parókiák legtöbbször az egyszerűbb, földszintes kúriákkal mutatnak hasonlóságot (Zentai T. 1991a: 149–150, 161–162, 165).

A protestáns paplakoknál tovább fennmaradt a helyi népi építkezéssel rokon építésmód, a faépítkezés. Az építőanyagok kitermelését, szállítását, az építőmunka nagy részét is az egyházközség tagjai végezték közmunkákban, mellettük azonban helyi mestereket, specialistákat is alkalmaztak (Balassa M. I. 1985b: 49–50; Kós K. 1989: 123–124). A falusi népi építkezést is lassan átformáló újítások először a paplakoknál, uradalmi épületeknél jelentkeztek (tégla, fűrészelt deszka, zsindely, cserép stb. alkalmazása) (Kós K. 1989: 126–129). A protestáns paplakok a 19. században már ugyancsak vidéki kúriákra emlékeztető építmények (Vargha L. 1954a: 82; Kós K. 1989: 126–129).

Noha a 18. század derekától fennmaradt parókiák és a 19. században épült protestáns paplakok inkább a korstílusok provinciális megvalósulásai, jelentőségük nemcsak a falukép szempontjából nagy: itt ismerkedhettek meg ugyanis a falu lakói azokkal az újításokkal, amelyeket később alkalmazni igyekeztek saját házaiknál is. Ezt nemcsak az épületek látványa mozdította elő, hanem az a gyakorlat is, amire az építkezésekkel kapcsolatos robotmunkák, közmunkák során szert tettek (Cs. Dobrovits D. 1984).

KÖZÖSSÉGI TULAJDONÚ ÉPÍTMÉNYEK

ISKOLÁK

Az 1869. évi új népiskolai törvény megjelenéséig falusi iskoláink a helyi parasztházakhoz hasonló, legtöbbször egyetlen tanításra szolgáló helyiséggel rendelkező felekezeti kisiskolák voltak, egy fedél alatt a mesterlakással, udvarukon gazdasági épületekkel. Noha a Helytartótanács 1732. évi rendelete egyértelműen a földesurak kötelességévé tette az új iskolaépületek felépítését és a meglévők jó karban tartását, az országos gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a földesúr legfeljebb telekről, építőanyagról gondoskodott, az iskolaépítés és -fenntartás szinte mindenütt a lakosságot terhelte (Szántó I. 1989: 384).

Az iskolák állapotáról a periodikusan véghezvitt vizitációk jelentései tájékoztatnak. A török uralom alóli felszabadulást követően az iskolák – már ahol egyáltalán volt – ugyanazt a szomorú képet mutatták, mint a lakóházak. Szalmával fedett, fa-, sövény- vagy sárfalú, szűk, sötét, tanításra alkalmatlan, olykor életveszélyes épületek voltak (Kanyar J. 1989: 94; Zentai T. 1991a: 34–36, 58, 130). A későbbiekben is többnyire a helyi, falusi, mezővárosi népi gyakorlathoz hasonlóan épültek az iskolák, az ott szokásos anyagokból, épületszerkezetekkel, tüzelőberendezéssel, rendszerint a konyha egyik oldalán az iskolával, másikon a mesterlakással. Ez sem volt azonban általános: a vizitációknál az iskola minősítésének egyik fő szempontja volt, hogy az iskola el van-e különítve a mesterlakástól. Zala és Somogy számos iskolájában külön iskolaszoba nem lévén, a gyerekek a tanító szobájában vagy kamrájában szorongtak (Kanyar J. 1989: 41, 53, 104–106, 143; Bíró F.–Káldy M. 1994: 19). A zalai, somogyi iskolák a helyi paraszti gyakorlatnak megfelelően gyakran füstöskonyhásak voltak, de a 19. század végén még akadtak füstösházban működő iskolák is. A Galga-környéki iskolák némelyikénél ugyancsak nem jeleztek konyhát a 18. század végén a vizitátorok (Asztalos I. 1987: 285). Erdélyi református falvakban általános gyakorlat volt, hogy csak nőtlen tanítókat alkalmaztak, az iskola tanításra és lakásul egyaránt szolgáló egyetlen szobája ugyanis nem volt alkalmas családos tanítónak. Ha a tanító megnősült, rendszerint lelkészként folytatta pályafutását a tágasabb paplakban (Sebestyén K. 1979: 143; Kós K. 1989: 110). A szentesi iskolák, kántorlakok Kis Bálint egykori református lelkész szemléletes rajzai és leírásai alapján a 19. század elején alaprajzukat és tüzelőberendezésüket tekintve a középmagyar házzal egyeztek (Filep A. 1972; Juhász A. 1989a: 198). Alföldi mezővárosok, népes falvak református iskoláiban már a 18. században előfordult, hogy külön iskolában tanultak a fiúk és a lányok (Mészáros I. 1981: 432–433, 518).

Fejlettebb iskolák lehettek a kamarai és vallásalapítványi birtokokon, ahonnan számos létesítendő iskola tervrajzát ismerjük a 18. század végéről. Ezek igen sok közös vonást tartalmaznak: minden esetben külön tanterem van bennük, melyet sok esetben már folyosó választ el a tanító lakásától. Az iskolát ilyenkor a folyosóról fűtik.

Az I. Ratio Educationis és a végrehajtására 1789-ben kiadott Instrukciók már foglalkoztak az alsófokú oktatás tárgyi feltételeivel, az iskolaépületek, tanítólakások építésének szabályozásával is. Minthogy azonban nem voltak kötelezőek és általános érvényűek, lényeges változást nem eredményeztek (Kanyar J. 1989: 122–124). Mégis, az I., majd a II. Ratio Educationis kiadását követően fellendült az iskolaépítés, és a reformkorban a földbirtokosok, de a mezővárosok, falvak közössége is mindinkább felismerte az oktatás jelentőségét. Noha a század derekáig maradtak még alkalmatlan, rendszeres karbantartást nélkülöző iskolaépületek, mellettük már korszerűbb, tartós anyagból épült, tágasabb, külső megjelenésükben is igényesebb iskolák is feltűnnek (Meszlényi A. 1941: 127–139; Kanyar J. 1989: 150–155, 311–313). Pusztákon is létesültek iskolák, amelyek gyakran kápolnával kapcsolódtak össze.

Gyökeres változást Eötvös 1868-as népiskolai törvénye hozott, amely bevezette a kötelező, ingyenes alsófokú oktatást, és a felekezeti iskolák mellett elősegítette a községi és állami iskolák létrejöttét. A törvényt követően kiadott utasítások már az iskola elhelyezésére, a tanulók létszámához viszonyított nagyságára is tartalmaztak megkötéseket. Gönczy Pál a minisztérium megbízásából népiskolai épületterveket készített egy- és többtantermes iskolákra. Ezekben már tükröződnek a nyugat-európai iskolák tanulmányozása révén nyert tapasztalatok, s érvényesülnak az egészségügyi, higiéniai követelmények (Gönczy P. 1870; Jáki L. 1989). Gönczy az építőanyagok tekintetében messze-menően figyelembe vette a helyi hagyományokat, adottságokat. Így a szilárd építőanyagok ajánlása mellett megengedte a vályog, vertfal, fecskerakás, boronafal, sövényfal alkalmazását is, de 2–3 lábbal a felszín fölé nyúló tégla- vagy kőalappal. Ugyanígy a tetőknél a javasolt cserép- és zsindelyfedés mellett a helyi fedésmódokat sem zárta ki.

1897-ben Gönczy terveit továbbfejlesztették a kor pedagógiai és egészségügyi kívánalmainak megfelelően. Ettől kezdve az iskolaépítési és -átalakítási terveket előzetesen be kellett mutatni a Vármegyei Közigazgatási Bizottmánynak. A fellendülő, állami segélyekkel is finanszírozott iskolaépítési akció során olyan, a tanulók várható létszámnövekedésével is számoló iskolák születtek, amelyek közül sok a legutóbbi időkig megfelelt rendeltetésének (Benisch A. 1928; Jáki L. 1989).

KÖZSÉGHÁZAK

A faluközösség igazgatási, gazdasági, igazságszolgáltatási teendőit ellátó falusi elöljáróság tanácskozására szolgáló külön épülete nem volt minden falunak. Ilyen esetben a mindenkori bíró háza töltötte be ezt a funkciót: ide vitték át bíróválasztáskor a bírói hatalom jelképét, a bírói pálcát, a falu pecsétjét, az iratok és a helység pénzének tárolására szolgáló bíróládát; e ház előtt állították fel a kalodát (Paget, J. 1987: 149). Sok faluban s főként mezővárosban viszont már a 18. században volt községháza, „helység háza”, amelynek építtetéséről és fenntartásáról a faluközösségnek kellett gondoskodnia.

Elszórt adatokból következtetve a községházák alaprajzilag nem voltak egységesek, minthogy az eltérő körülményekből adódóan különféle funkciókat kellett az épületnek ellátnia. A községházák rendszerint a falu középpontjában álltak, egy részüket az utcavonallal párhuzamos elhelyezése is kiemelte a falu házai közül. A községházak legnagyobb helyisége az elöljáróságnak szolgált tanácskozóhelyül. Általános gyakorlat szerint a községháza egyúttal a jegyző lakását is magába foglalta, aki huzamosabb ideig állt a falu szolgálatában. Ugyanebben az épületben volt a község ingóságainak, borának, terményeinek tárolására szolgáló kamra, pince is. Utóbbiak szükség esetén börtönként is funkcionáltak. Emellett a községnek másutt is lehetett pincéje, községi istállója.

Szemléletes képet nyújt az ilyen jellegű épületekről Csege falu községházának 18. század végi vagyonleltára. Eszerint a communitas épületei a falu két részén helyezkedtek el: a „falu háza” a lakóövezet központjában, míg az istálló, a szekérszín és a bikaól a kertövezetben. A „helység háza”: vagyis a tanácsterem egy fedél alatt volt a nótárius házával, kamrájával és a helység számára szolgáló kamrával vagy börtönnel (Papp J. 1977). A községháza tanácskozótermét Barabás Miklós is megörökítette Kupaktanács c. festményén (Vas. U. 1860: 621).

Ahol a jegyzőnek külön háza volt, vagy ezt a tisztet a tanító töltötte be, ott a községháza helyiségei is jobban differenciálódhattak. A konyhát, szobát azonban ilyen községházákban sem nélkülözhették: a falu dolgában eljáró hivatalos személyeket fogadó híján a községháza vendégszobájában helyezték el, ellátásukról, amint a községházán rendezett lakomák előkészítéséről is, népesebb falvakban, mezővárosokban gazdaasszony, cseléd gondoskodott (Bárth J. 1984a: 163–164, 176–177, 187). Számos községházban egy helyiség csendőrpihenőül szolgált. Mezőberényben a téglából, fából épített, két szobából, konyhából, kamrából álló nádfedeles faluházat 1757-ben bővítették. Az új ház három szobából (törvényház, kancellária, vendégszoba), konyhából és cselédházból állt, előtte bolthajtásos ambitussal. Boltozatos fogház is tartozott hozzá (Implom J. 1973: 170–171).

A Közép-Tisza-vidéken fekvő Nemesbikk községháza a szentendrei szabadtéri gyűjteménybe került. A vályogtéglából épült, egykor zsindellyel fedett ház egyszerűségében is reprezentatív homlokzatát a múlt század második felében nyerte, de az épület valószínűleg 18. századi. Oszlopos tornáca a bejárat előtti timpanonos kiugróval a klasszicista kúriákat idézi, középfolyosóról nyíló két-két helyiségével is a kisebb kúriák alaprajzi beosztását követi. A folyosó középső része fölé a szobák füstjét összegyűjtő szabadkémény borul, hátsó részéből pedig a börtönként szolgáló kőboltozatos helyiségbe lehet lejutni (Balassa M. I. 1980: 137–138).

A kiskunsági településeknél megfigyelhető az a fejlődés, amelynek során a földszintes, egymenetű, 18. századi tanácsházakat a település létszámának növekedésével, a funkciók differenciálódásával emeletes, reprezentatív épületekké alakítják át. Kisebb településeken azonban megmaradtak a földszintes, egy helyiségsoros, gyakran L alap-rajzú épületek, barokk, majd klasszicista jellegű tornácaikkal (Kiskunlacháza 1741; Kiskunmajsa 1844; Szalkszentmárton 1842; Alsódabas 1820), amelyek inspirálói voltak hasonló lakóházak építésének (Imrényi I. 1957). Nagyobb mezővárosaink reprezentatív, emeletes tanácsházai már nem tartoznak a népi építészet körébe.

PÁSZTORHÁZAK, CSŐSZHÁZAK

A falu szolgálatában álló, a tanács által felfogadott konvenciósok egy részének a község lakást is biztosított. A pásztorok, kondások házai általában a falu szélén, a legelőre vezető útnál helyezkedtek el, közelükben a községi bikaistállóval. Előfordultak két család számára épült lakóházak is (Bencsik J. 1988: 603–617). A mezőcsőszök, szőlőcsőszök házai viszont azon a határrészen álltak, ahová munkájuk kötötte őket. Néhol temetői csőszöknek, sírásóknak is biztosított lakást az egyház (Nagy M. 1959).

Ezek a házak általában a helyi építkezés szegényebb szintjét képviselték, s gyakran őrződtek meg bennük a falubeli parasztházaknál már idejüket múlt, archaikus építészeti megoldások. A kővágóörsi pásztorház a községben utolsóként, napjainkig megőrizte füstöskonyháját. A derecskei kertgazdák közösségének tulajdonát képező csőszház – amely egyben a gazdák összejöveteleinek is színtere volt – cserépkemencével fűtött, náddal, kenderrel lepadlásolt szobából állt. A konyha „bútorzatát” fali üregek, a középen álló tüzelőpadka és az azt körülvevő sárpadkák alkották (Sabján T. 1987: 11–13). A karcagi északi temetőben a temetőcsősz háza a 17–18. században még elterjedt földházak egyik kései példánya. Hosszú, lejtős gádor vezet félig földbe mélyített pitvarába, melynek két oldalán a lepadolatlan szoba és kamra nyílik (Dám L. 1981a: 11, 14, 27–28).

KÖZKUTAK, MOSÓK

Századunk elején még sok településen közös kutakról hordták a vizet, ott itatták a jószágot, minthogy a portákon nem volt kút. Ha volt is portakút, jó ivóvízért akár a falu másik végébe is eljártak. A közkutakat egy-egy falurész, utca lakói, palóc településeken egy-egy had létesítették és használták közösen (Bakó F. 1969: 450). A közkutak ott maradtak fenn legtovább, ahol a kutak létesítését a természeti körülmények: a sziklás talaj, a mélyen fakadó víz költségessé tették (Gönczi F. 1905: 6; H. Csukás Gy. 1986: 33–35). A közkutak az illető tájon elterjedt típusúak voltak, így országosan gyakoriak voltak a gémeskutak, hegy- és dombvidékeken – ahol a vizet mélyebbről kellett felhúzni – a karos és kerekes meghajtású hengeres kutak. Kővel bélelt forrásokat is használtak közkútként, amelyből a vizet horoggal merítették (Bárdi I. 1973: 74; H. Csukás Gy. 1986: 34). A közkutaknak gyakran egy településen belül is különböző formái éltek egymás mellett. Századunkban a közkútként szolgáló gémeskutakat nagyobb helyigényük és a fa beszerzésének nehézségei miatt sok helyütt hengeres kutak váltották fel. A hengeres és horgas közkutak néhol fedett építményben helyezkedtek el.

A falukutak létesítéséről, fenntartásáról a tanács gondoskodott. A kútásást rendszerint kútmester végezte, a kisebb szakértelmet követelő munkákat, a kutak tisztítását a kutat használó családok közmunkában. A kutak karbantartására – főként mezővárosokban – kútbíró ügyelt. A határban, legelőkön lévő kutak archaikusabb megoldásokat őriztek meg. A hatósági tiltó rendelkezések sem tudták maradéktalanul felszámolni a béleletlen kopolya- vagy gödörkutakat, a nagyjószág itatására szolgáló bányakutakat és a kétoldalt lejtősen kiképzett sírkutakat (Dám L. 1975: 147–149). A 18. század elejétől a béleletlen vagy náddal, zsombékkal, sövénnyel, deszkával bélelt határbeli kutakat is mindinkább kőkutak váltják fel (Tálasi I. 1936: 52–57). A nagyszámú jószág itatására a kutakat sok helyütt több gémmel szerelték fel.

A kimosott vászonneműt, ha lehetséges volt, patakok, források vizénél öblögették az asszonyok. A források fölé épített fedett mosóházak Veszprém és Zala megye területén terjedtek el. Köveskálon, Óbudaváron és Taliándörögdön maradtak fenn ilyen bolthajtásos vagy nyeregtetős mosók, melyekben pallókon állva sulykolták, „lapickálták” a vásznat az asszonyok (Zákonyi F. 1980; H. Csukás Gy. 1986: 34–38). „Melegvíz” néven Heves megyében is ismertek hasonló mosók.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 46
Tegnapi: 17
Heti: 101
Havi: 896
Össz.: 85 335

Látogatottság növelés
Oldal: Az építmények fajtái VI.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »