kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

SZALMATETŐ

A népi építészet másik, széles körben elterjedt tetőfedő anyaga volt a szalma, mely a gabonatermesztés következtében mindenütt rendelkezésre állt. A szalmával való fedésnek a magyar nyelvterületen három alapváltozatát kell elkülöníteni, melyek az alkalmazott anyag és technika tekintetében is különböztek egymástól. A gabona szalmáját ugyanis felhasználhatták összetörve (kinyomtatva, illetve géppel csépelve) vagy töretlenül (kézi cséplés útján). Az összetört szalmával való tetőfedés legegyszerűbb módja az az országszerte gyakran használt eljárás, hogy az épületet szalmaboglyával fedik. A bogárhátú tetőnek nevezett fedésmódot szinte kizárólag melléképületeken, kisebb ólak, kasok, vermek, színek esetében alkalmazták (Dám L. 1992: 48).


Az összetört szalmával való fedés jelentősebb módozata volt az ún. taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns héjazat, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. Ennél a technikánál összetört és megnedvesített búzaszalmacsomókat használtak. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. Az előkészített szalmacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alsó sornál kezdve, majd csigavonalban körben és felfelé haladva keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és a gerincre ültetett páros rudakkal rögzítették. A tetőlécekbe vert szögeket Erdélyben gyakának, míg a gerincet védő rúdpárokat kalodának, károgónak, a Bodrogközben és Zemplénben kobónak nevezték. Egy közepes házhoz 4–5 szekér, 50–60 q szalmát használtak fel, a szalmafedés 40–50 cm vastag volt, jól összetapadt. A magas hajlásszög és a nagy vastagság biztosította a csapadék elleni védelmet. A tetőfedő anyagot a padlástérbe eresztett füst is konzerválta. A taposott szalmatető a 19–20. század fordulójára fokozatosan visszaszorult (Cs. Sebestyén K. 1941b: 58; Dám L. 1992: 47–48; MNL 4: 543).


A teregetett vagy felvert zsúptető a töretlen szalmából készült tetőfedési eljárás egyszerűbb formája volt. Készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalmát használtak. Készítésének módja szinte azonos volt a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, Észak-Dunántúlon, az Alföld északi peremén és a déli részén terjedt el. Ennél a fedési módnál rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel vagy nádverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték. Nyilvánvaló, hogy ez a technika a nádas területek visszaszorulásának és a gabonatermesztés előretörésének arányában terjedt el, de az említett zónákban {135.} sem lett domináns (Vajkai A. 1959a: 180–181; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 49, 61; Dám L. 1992: 54).


A századfordulón az egyik legjelentősebb szalmafedés a kévés zsúpfedés vagy kötött zsúpfedés volt. Ehhez mindig kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szálú rozsszalmát használtak, ezért alkalmazása szoros összefüggést mutatott a rozstermesztéssel és a kézicséplés területeivel. Magyarországon ezek a területek az Alföldet környező peremvidékek, a középhegységek területei és a Dunántúl nagy része voltak. Észak-Magyarország hegyes-dombos vidékein ez szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt (MNL 5: 641–644).


A kévés zsúptető készítése technikailag nagyjából azonos volt a magyar nyelvterületen, a zsúptetőt alkotó rozsszalma csomók terminológiája viszont rendkívül változatosan, tájanként eltérően alakult. A zsúpozás mindenütt a zsúptetőt alkotó kis csomók, kévék elkészítésével kezdődött, nevük északkeleten zsúf, bábu, babka, matring, melyből kettőt vagy négyet kötöttek egybe, s lett a neve babka. Délkelet-Dunántúlon a kis csomó neve zsúp vagy babics, babajka. Általában az egész nyelvterületen két- vagy háromfajta zsúpot használtak attól függően, hogy a tető melyik részére került. Az egyik fajta zsúpkévét a kalásznál kötötték, ezt a tető alsó sorában használták, mert ennek a töve volt lefelé, és így a tető széle egyenes vonalú lett. Neve a keleti palócoknál fejesbábu, fejesmatring, Zemplénben pedig kicska. Nyugat-Magyarországon kancakéve, Dél-Dunántúlon kancazsúp. A másik fajta zsúpcsomót a tövénél kötötték meg, s ezt a tető többi részénél használták, mert a kalászos vége volt lefelé, és így adott sima, egyenes tetőt. Ennek a neve a keleti palócoknál simabábu, Zemplénben sznobka, szobka, a Dunántúlon kankéve, bag-zsúp. Harmadik fajtáját, a pendely- vagy szegélyzsúpot derékban kötötték meg, s a tetőéleken vagy a gerincen használták (Knézy J. 1973: 211; L. Imre M. 1973: 237; Bíró F. 1975: 54; Cseri M. 1987: 60; Dám L. 1992: 48–50; MNA 234. térkép).


A kévés zsúptető készítése mindig az alsó sornál kezdődött. A kalászánál megkötött szalmacsomót általában kettesével vagy négyesével összekötve, kalászával felfelé fordítva a lécekre fektette a zsúpozó, s a belőle elvett néhány szál szalmából kötelet csavart és ezzel kötötte a léchez. A melléje fektetett következő csomót az előzőből elvett szalmából sodort kötéllel kötötte a léchez, s ez így ment a sor végéig. A következő sorhoz és a tető többi részéhez a tövénél megkötött simabábut használták, ugyanúgy megkötve, mint az első sort. A tetőélekhez fejesbábut használtak, így az általuk fedett tetőélek lépcsőzetessé váltak. A magyar nyelvterületen csak Észak-Magyarországon volt általános az, hogy az egész tetőt fejesmatringból készítették, s így jöttek létre a jellegzetesen lépcsőzetes, helyi elnevezéssel létrás, grádicsos, gerezdes tetők Abaúj, Zemplén és Felső-Borsod vidékén (Selmeczi K. A. 1968).


A tetőgerinc lekötése és díszítése nagyon változatos volt ennél a technikánál. Észak-Magyarországon a gerincre kenderrostokat fektettek, majd hosszában lécekkel szorították le. A léceket fordított V vagy X alakú rudakkal, ún. nyomtatófákkal, ekelovakkal rögzítették, nehogy a szél kikezdje. Dél-Dunántúlon a gerincre kalászánál megkötött zsúpcsomókat ültettek tövével felfelé, mely védte is és díszítette is a tetőt. Ezt hívták sörtének. A ház elülső csúcsára gyakran vizes szalmából csavart dísz került, melyet címernek, címörnek neveztek. Az Ormánságban és Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor a gerincre és az élekre kerülő zsúpkévéket felrakás előtt sárban megmártották, s csak ezután kötötték fel. A tetőgerincen lévő zsúp rögzítése az ekelónak nevezett eljáráshoz hasonlóan {136.} a nyelvterület egyéb területein is ismert volt. Elnevezései kaloda, kolostya, kobola, katona stb. voltak (Dám L. 1992: 51).


A jól megkötött zsúptető tartós volt, jó hőszigetelő, az egyenes és hosszú rozsszálak jól levezették a vizet. Javításokkal 30–40 évig is kitartott. Javítása, megújítása a felkötési módok miatt nem okozott gondot, hiszen mindig csak a sérült egységet, a rongálódott kévét kellett kicserélni. Visszaszorulásának oka részben a kézi cséplés fokozatos háttérbe szorulása, majd az iparszerűen előállított, tartós és egyre olcsóbbá váló égetett cserép térhódítása.


Mind a nád, mind pedig a szalmafedés legfőbb hátránya fokozott tűzveszélyessége volt. Ezt kiküszöbölendő a 18. század végén és a 19. század elején a hatóságok szorgalmazták az ún. habántető, habánfedél elterjesztését. Ez lényegében a sározott zsúpfedésnek felelt meg. Noha már 1772-ben szakkönyvek jelentek meg az eljárás népszerűsítésére, az ajánlott fedési mód nem tudott elterjedni a nyelvterületen (Vajkai A. 1937a; Zoltai L. 1937).



FAZSINDELY TETŐ


A fazsindellyel való fedés Európa déli részét leszámítva az egész kontinensen nagy múltra tekint vissza. A magyar nyelvterületen első említése 1500-ból ismeretes, de valószínű, hogy városokban, várakban, kastélyok esetében korábban is használták. A 19. század közepéig országosan ismert volt, noha igazi elterjedési területe Erdélyre és az északi hegyvidék területeire tehető, más vidékeken jobbára nemesházak, középületek, templomok és harangtornyok, polgárházak esetében fordult elő. Mivel a hegyvidékeken iparszerűen űzték a zsindelyhasítást és a zsindelyszegkészítést, így a sajátos területi munkamegosztás következtében ezekből a specialista falvakból nagy távolságokra is eljutott. Szekérrel, tutajjal ért le az áru a fában szegény alföldi területekre, s árulták vásárokon vagy házalva. A 19. század második felétől könnyebben megszerezhetővé vált, mert a Tisza és a Duna nagyobb kikötőiben épült gatterek, fűrészmalmok már helyben, nagy mennyiségben és olcsóbban állították elő. Ezért nem lehetett csodálkozni, hogy a századforduló épületstatisztikáiban olyan, fában szegény vidékeken is nagy részaránnyal szerepel a zsindelytető, mint például a Jászság vagy a Tiszántúl egyes települései (MNL 5: 634–635). A Székelyföldön, igazi hazájában szinte mindenki számára elérhető tetőfedő anyag volt, noha itt is voltak híres zsindelykészítő falvak, mint Zetelaka vagy a kászoni Jakabfa. A moldvai csángó magyaroknál viszont csak e századunkban terjedt el (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 82). A századforduló után a faanyag megdrágulása, az égetett cserép térhódítása miatt visszaszorult és mára csak szórványos emlékei maradtak fenn (MNA 233. térkép).


A fenyőből (lucfenyő), esetleg bükkből hasított és megmunkált, 40–80 cm hosszú, vékony zsindely egyik hosszanti oldala vastagabb és hornyolt volt, amelybe a tetőn a másik zsindely vékonyabb széle illeszkedett. A méretéhez igazított tetőlécekre faszögekkel, később kovácsolt vasszögekkel rögzítették, alulról fölfelé úgy, hogy a felső sorok egy kicsit mindig takarják az alattuk lévő sor felső részét. Így a hornyolás és ez a takarás tökéletes vízzáró réteget hozott létre. A tető élein és gerincén általában díszesre faragták, és úgy helyezték el, hogy mintákat képezzen. Neve: zsindely, de szórványosan más elnevezés is előfordul, pl. iszla, tégla, fatégla, bükkfatégla. 


Kizárólag Erdélyben terjedt el a dráncia, mely 60–100 cm hosszú, 10–30 cm széles tölgy- vagy fenyődeszka volt. Különlegessége, hogy mindkét hosszanti oldala egyforma {137.} vastagságú volt, s hiányzott a hornyolás is. Szorosan egymás mellé fektetve, szintén faszögekkel erősítették a tetőlécezéshez. Mivel a hornyolt zsindelyhez képest kevésbé volt tartós, így csak szórványosan fordult elő, elsősorban gazdasági épületeken (MNL 1: 609).



PALATETŐ


A természetes eredetű tetőfedő anyagok közül a természetes pala természetföldrajzi meghatározottsága miatt ritkán fordult elő. Noha tűzbiztonsága miatt már a múlt század közepétől közigazgatási utasítások ösztönözték használatát, de nehézkessége, nagy súlya, drágasága miatt még a kitermelő helységek körzetében sem tudott domináns tetőfedő anyaggá válni. A kibányászott, rendszerint teljesen szabálytalan alakú palaelemeket, a kőzsindelyt egymásra takarva, alulról felfelé szegezték fel a tetőre, gyakran több rétegben. Főleg falusi középületeken (templomok, kúria, községház), módosabb parasztházakon, városi és mezővárosi polgárházakon és középületeken fordult elő, jobbára elsősorban a Bükk hegység elszigetelt vidékein (Bakó F. 1978: 66; Cseri M. 1983: 118).



CSERÉPTETŐ


Az égetett cseréppel való fedés már az ókor óta ismert, de a magyar nyelvterületen első említése csak 1637-ből származik. A mezővárosokban, városokban, főúri és várépítkezéseken a 19. század előtt is használták, a népi építészetben azonban csak a 19. század vége felé terjedt el a dinamikusabban fejlődő tájakon, a kisnemeseknél és a jobb módú parasztságnál (Cseri M. 1989: 276). Alkalmazását elősegítették a tűzrendészeti szabályok, közigazgatási előírások, melyek egyre határozottabban tiltották a tűzveszélyes anyagok használatát a tetőfedésben. Szerepet játszott az a tény is, hogy a múlt század végi ármentesítések után beszűkültek a nádtermő helyek, a gabonakonjunktúra idején a kézi cséplést fokozatosan felváltotta a gépi cséplés, így a töretlen szárú, zsúpnak való szalma sem állott már a korábbi mértékben rendelkezésre. Tűzveszélyessége miatt a zsindely is háttérbe szorult, és Trianon után a zsindelyfaragó központok más országhoz kerültek, s ugyanezen okokból a vízen történő kereskedelem útvonalai is lezárultak. Végül pedig kedvezett a cserép elterjedésének az is, hogy a 19. század végén a hazai építőanyagipar is áttért a nagyüzemi gyártásra, sorra alakultak a cserépégető gyárak, üzemek, melyek már tartós, nagy tömegű, s ezért olcsó tetőfedő anyagot kínáltak. Míg a múlt század végén, s e századunk elején elsősorban a sima, lekerekített végű, ún. hódfarkú égetett cserepet használták, addig e század közepétől a hornyolt cserép kezdett elterjedni. Minden cserépgyár sajátos színezésű, formájú és nagyságú cserepet fejlesztett ki, melyek nagyobb körzetekben jellegzetessé váltak.


A cseréptető elkészítése is a tetőlécezéssel kezdődött. Ezután az ún. cserepezők, a cseréptető-készítés specialistái, alulról felfelé haladva, a cserepek felső szélén kiképzett akasztók segítségével rakták fel a tetőt úgy, hogy alsó végükkel mindig egy kicsit takarják az alattuk lévőt. A hódfarkú cserepet két rétegben kellett rakni, mert hosszanti oldalai mentén hiányzott a vízszigetelést biztosító horony. A tetőéleket általában szegélydeszkával fedték, míg a gerincet külön erre a célra gyártott cseréppel, az ún. kupás cseréppel zárták le, s a szél és víz elleni védelem miatt leszögelték, sőt még le is cementezték. A cseréptető a századfordulón még nem volt meghatározó a magyar nyelvterület egészén, noha már általánosan ismert volt. A hagyományos, illetve a természetes alapanyagokból {138.} készült tetőfedő anyagok felváltása tehát egy hosszabb folyamat eredménye, mely jelenleg is tart (MNA 233. térkép). Az észak-magyarországi vas- és acélipari központok vidékén már a múlt század utolsó harmadában megjelent a bádoglemez tető, mely az ország többi részén csak nagyon szórványosan fordult elő. Drágasága s viszonylag gyors korrodálódása miatt sehol sem vált általánossá, jobbára ipari munkáskolóniák épületei vagy jobb módú gazdaházak jellegzetessége maradt. Észak-Magyarországon amerikás háznak is nevezték a bádoggal fedett házakat, mert előszeretettel alkalmazták az Amerikát megjárt vendégmunkások.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 24
Tegnapi: 30
Heti: 54
Havi: 724
Össz.: 87 080

Látogatottság növelés
Oldal: Építőanyagok és szerkezek V.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »