kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

ácsmesterség


Stabil fa-, ill. gerendaszerkezeteket készítő kisipar. Az ács szó nyelvünk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Eredetileg valószínűleg a nem specializálódott famegmunkáló, fafeldolgozó tevékenységet jelölő faragó szavunk szinonimája volt. A középkor folyamán alakult ki az elsősorban építőipari szerkezeteket készítő mesterséget jelölő tartalma. Az ácsmesterség helyenként, elsősorban nagyvárosainkban a céhes ipari szervezettség szintjére is eljutott, azonban a 19. sz. második feléig nem volt szigorúan képesítéshez kötött iparág. A hazai ácsmesterség első okleveles nyomai a korai Árpád-korból kimutathatók, amikor is egyes településeket feudális szolgáltatásként kifejezetten ácsmunkák végzésére szorítottak. Több esetben ebből eredt a községek neve (mint pl. Ács, ill. szláv megfelelője, Taszár és Teszér helyneveink). A késő középkorból fennmaradtak ácsmunkával kapcsolatos elszámolások. A 17. sz.-tól ácsszerkezetek rajzi vázlatai is ismeretesek. Tárgyi emlékként ácsmunkák szintén a 17. sz.-tól növekvő számban találhatók még a paraszti építmények között is. Egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön a 20. sz. derekáig gyakoriak voltak a 18. sz.-ból származó, épségben fennmaradt ácsmunkák. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. Jóllehet a 18. sz. óta részben a nagyvárosok európai közvetítésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos archaikus, középkori, román, de főleg gótikus eredetű szerkesztési forma él tovább paraszti, mezővárosi polgári, kisnemesi lakóházaink, gazdasági épületeink gerendakonstrukcióiban. Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb. A hazai ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi építkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak adalékokat. Famunka ( bővebben lent) – Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III., Bp., 1882–84); Vajkai Aurél: Adatok a Budapest környéki tót falvak népi építkezéséhez (Népr. Ért., 1937); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Selmeczi Kovács Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban (Herman Ottó Múz. Évkve, XII. Miskolc, 1973).

 
famunka

A fa különböző részeinek (kéreg, vessző, ág, törzs) használati tárgyakká, gazdasági eszközökké és épületté történő feldolgozása. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A finnugor őshazában feltehetően fából készítettek majd minden használati tárgyat, eszközt és a hajlékokat. Erre vall a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szókincsünk is: fejsze, kés, szalu (hornyoló balta), szeg (ék), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped, szil (szilánk), hajk (bevágás). A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében elsősorban a lombos erdőövezetben telepedett meg, ahol igen sokféle megmunkálásra alkalmas fa él. A fa gyorsan romló anyag, ezért kevés fogalmunk van a korai magyar századok famunkáiról. A városi iparosok kezén már az Árpád-kortól differenciálódott a fát földolgozó mesterség ( asztalos (bővebben lent ), kádár, kerékgyártó ). A 16. sz.-tól sokasodó írásbeli feljegyzések, leltárak, összeírások, árujegyzékek stb. bőven tanúskodnak arról, hogy hazánknak fejlett faipara volt. Némely havasalji székely község (Zetelaka, Kis- és Nagyoláhfalu) a 17. sz. elejétől zsindellyel adózott. A 15–16. sz. folyamán kialakultak és a 20. sz. elejéig virágoztak a famunkával foglalkozó háziiparos községek. A nagyobb uradalmak éves vagy hónapos szerződéssel faragóbéreseket fogadtak, akiknek kötelességük volt mindenféle gazdasági famunka elvégzése. A 19. sz.-ig a magyar nyelvterület egészén paraszti házi munkaként értettek az egyszerűbb famunkához. A nagyobb erdős területeken (Bakony, Börzsöny, Bükk, Székelyföld) minden gazda a maga erejéből elvégezte a ház körül szükséges famunkát a kaszanyélfaragástól a szekérkészítésen át a villa-, gereblye-faragáson át a házépítésig. Másutt egy-egy ügyesebb ezermester foglalkozott a nagyobb hozzáértést kívánó famunkákkal. – A paraszti famunka legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúró, a véső, a gyalu, a faragószék vagy vonószék, a faragótőke stb. egyetlen gazdaságból sem hiányozhattak. A háziipari famunkával foglalkozó községek legtöbbet gazdasági eszközökből termeltek. Az elmúlt másfél évszázadban az erdőhasználat fázisainak megfelelően a magyar nyelvterület keleti felén hasított ágú, a nyugati felén toldott ágú favillát (villa) készítettek. Anyaga nyír, bükk vagy gyertyán volt. A növendékfa husángjából a hasított ágat úgy alakították ki, hogy az előzőleg megmunkált nyél végét fűrésszel két, három, ritkán több ágra vágták. A toldott ágú favilla nyelét többedmagával vastagabb hasábból hasították ki, a mellékágakat külön tartóág, a záp segítségével erősítették a nyélbe. A villa ezután hajtóba került, ahol megfelelő görbületet kapva kiszáradt. Némely községben (Fenyéd, Bakonybél) parázs fölött puhítva vagy forró vízben főzve adták meg a villahegynek a kívánt görbületet. A gereblyének keményfából faragták a fejét és a fogait, amelyeket természetes vagy hasított, esetleg hajlított vesszővel (kávával) rögzített faágra erősítettek. – Híres favilla- és fagereblye-készítő falvak voltak a század elején a Bakonyban Bakonybél, Szentgál és Herend; Baranyában Csánta, Szászvár és Hosszúhetény; a Börzsönyben Diósjenő; Abaújban Gönc és Telkibánya; Borsodban Cserépfalu és Borsodnádasd; Beregben Dercen, Nagybereg, Dobrony, Márok, Tarpa; Biharban Árpád és Tenke; Arad m.-ben Csermő; Kolozs m.-ben Mákó; a Székelyföldön Telekfalva, Alsó- és Felsősófalva, Lövéte, Pálfalva, Siklód stb. A magyar falvakon kívül nagy mennyiségű faeszközt készítettek a Liptó, Nyitra, Trencsén, Nógrád, Hont m.-i szlovákok, a Bereg, Ung, Máramaros m.-i ukránok és a Hunyad, Krassó-Szörény, Szilágy, Kolozs, Bihar m.-i románok is. – A villa és gereblye mellett a háziiparos falvak kaszanyelet, jászlat, nyomórudat, szekéroldalt, talicskát, faekét, szánt stb. készítettek. A szekérfaragás a kerékgyártás miatt bonyolultabb mesterség volt, de némely vidéken ezt is háziiparszerűen űzték. A hornyolt deszkából összerótt szuszék vagy szökröny (ácsolt láda) készítése szintén a háziipari famunkát végző községek munkája volt (pl. Bakonybél, Siklód, Székelyvarság). – A zsindelyfaragás külön háziipari ágként létezett. A kívánt hosszúságúra feldarabolt fenyőrönköt (ritkán bükköt vagy tölgyet) lemezekre hasogatták, majd hornyolták. Zsindelykészítéssel magyarok pl. Székelyvarságon, valamint a tutajozásáról és fakereskedelméről híres Szegeden foglalkoztak. 1918 előtt Sáros, Szepes, Zemplén m.-i szlovákok, ill. Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos m.-i románok látták el Mo.-ot zsindellyel. Speciális tudást igényelt a paraszti favágóktól a fatorony- (harangláb-) állítás, a boronaház-faragás, a kapuállítás és a fejfafaragás. A puha nyár- és fűzfából az elmúlt évtizedekben az erre az iparra szakosodott teknővájó cigányok készítették a mosó- és dagasztóteknőket, valamint a kisebb-nagyobb fatálakat, melencéket. Korábban a szlovákok, utóbb a cigányok űzték a puhafát földolgozó kanalasmesterséget is. – Külön ágai a famunkának az esztergályosság, a vesszőmunka (vesszőfonás), a kéregmunka ( fakéreg edény, fafaragás ), melyek részben háziiparként, részben kisiparként léteztek, valamint a pásztorfaragás (pásztormüvészet). A háziipari famunkák fő idénye ősszel kezdődött és télen tartott, hogy tavasszal friss áruval tudják ellátni a parasztgazdaságok megnövekedett szükségletét. A famunkával foglalkozó falvak vásárokon adták el termékeiket. famunkával általában szegényebb emberek (kisparasztok, napszámosok) foglalkoztak jövedelemkiegészítő munkaként. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1950); Vajkai Aurél: A Bakony (Bp., 1960); Juhász Antal: A szegedi zsindelyvágó mesterség (Szeged, 1961); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves – iparművészeti szimpózium anyaga) (Veszprém, 1972).

 
asztalos

Bútorkészítő kézműves mester. Hazánkban okleveles adatokból a 15. sz. óta ismert az asztalos elnevezés. Mezővárosainkban gazdag paraszti szinten az asztalosok rendszeresebb igénybevételével már a késő középkortól kell számot vetnünk, azonban archaikus vidékeinken századunkig használatban maradtak helyi paraszti specialisták bútorféleségei, ill. szerephez juthattak a házi készítmények is. A legrégibb fennmaradt városi és közösségi, ill. falusi használatra készült asztalosmunkák 15–16. sz.-iak (asztalosaink korán céhes szervezés szintjére jutottak, jelentős részük városainkban, nagyobb mezővárosainkban tömörült (Kolozsvár, Komárom, Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Miskolc, Sárospatak). Egyes asztalosközpontok országrésznyi területek igényeit elégítették ki, de speciális készítményeik sok esetben országos elterjedettségnek örvendhettek. Asztalosmestereink rendszeresen vándoroltak, eközben közvetlenül is megismerkedtek a közép-európai újításokkal, stílusáramlatokkal, sőt nemritkán egyes vándorló legények távolabbi Ny-európai országokat is felkerestek. A vándorlás, ha kisebb mértékben is, fordított irányban is fennállt, és a mo.-i céhiratokban szép számmal előfordulnak külföldi vándorlegényekre vonatkozó említések. Az asztalosmesterség hazai fejlődésének újkori alakulásában részben éppen e vándorlások révén, részben a hazai városi polgárság nemzetiségi összetétele miatt jelentős szerepe volt az osztrák–német kapcsolatoknak. Ez a mesterség szókincsében, kifejezésanyagában is visszatükröződött. A 18. sz. során századunk elejéig elkülönült az asztalosok két rétege. Az elsősorban festéssel díszítő asztalosok egyre inkább a parasztság igényeinek figyelembevételével készítették késő gótikus, reneszánsz ízlésre valló bútoraikat. A mesterek másik rétege (akik intarzia- és faragótechnikát alkalmaztak) a nemesi, polgári igényeket kielégítendő barokk, rokokó, klasszicista stílusban, a változó ízléshez fokozottabban igazodva tevékenykedtek (műbútorasztalosok). A 18–19. sz. fordulóján és az azt követő időszakban különösen a Dunántúlon és a Kisalföldön e réteg is részt vett a parasztság lakáskultúrájának alakításában. A 19. sz.-i polgárosodási folyamat, a gyári-manufakturális tömegtermelés megindulása azonban e tagozódást századunkra erőteljesen elmosta. Némely archaikus vidékeinken a hagyományos festettbútorkészítés sok módosulással ugyan, de még századunk első évtizedeiben is folyt. A 19. sz. derekától egyre szaporodott a falvakban dolgozó asztalosmesterek száma, akik az épületasztalosmunkák iránti növekvő igényeket is kielégítették, míg kisebb városainkban is általánossá vált, hogy erre a feladatra különváltak és specializálódtak a műhelyek. – Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Batári Ferenc: Asztaloslegények Győrött a XVII. században (Arrabona, 1967); R. Tombor Ilona: Magyaroszági festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972) .


tetőfedő


cserép- és palatetők készítésével foglalkozó szakember. Városok, mezővárosok igényesebb építkezéseinél az ácsmesterség és kőművesszakmák mellett elkülönült mesterség. A falvakban a kapitalizálódás kibontakozásával anyagilag ugrásszerűen gyarapodó polgárosult gazdaréteg építkezéseinél a múlt század második felétől egyre gyakrabban cserép-, majd műpalatetőket készítettek. A tetőfedő munkákra gyakran ácsok is vállalkoztak. A tetőfedő mesterség a 19. sz. vége felé nagy létszámban vonzotta a kisvárosok és a falvak agrárszegénységét. A cseréptetők készítőit cserepező, cserepes megjelöléssel is nevezték.

 
tetőfedés


A falusi lakó-, gazdasági, ipari, szakrális és közösségi épületek héjazata és annak készítési technikája. A héjazat anyaga és technikája szerint a magyar nyelvterületen az alábbi tetőfedő eljárások különböztethetők meg: a) fedés fával (dránica, zsindely); b) nádfedés (nádtető); c) fedés gabonaszalmával (szalmatető, zsuptető bővebben lent); d) fedés égetett cseréppel (cseréptető). Szórványosan egyéb anyagot és technikát is alkalmaztak (habán fedél, gyékénytető). A 19. sz. végén a fa héjazatot zömmel É-Mo.-on, Erdélyben, a nádat a Kisalföldön és az Alföldön, a szalmafedést a Dunántúlon, a Felvidéken és ÉK-Mo.-on alkalmazták. Egyes vidékeken, pl. É-Mo.-on a 19. sz. végétől az 1920–30-as évekig nagyon kedveltek voltak a bádoglemez-tetők. A tetőzet tartószerkezeteit (szarufás tetőszék, szelemenes tetőszék stb.bővebben lent) a tetőfedés alakját, formáját (tetőformák) ( bövebben lent) részletesen elemezte a kutatás, mivel történeti, néprajzi, földrajzi kutatásuk sok tanulsággal jár. – A tető vagy tetőzet az épület, építmény belsejét védő réteg. A tető régebbi nyelvhasználatunk szerint haj, hajazat, héjazat, héjalás, fedél. A tető legújabbkori belsőfejlődésű szavunk, a finnugor–ugor korba visszanyúló héj, haj, ill. származékait váltotta fel. A fed ige, ill. fedél származéka ugorkori eredetű, a haj, héj egykori jelentőségére félhaj, févaj féltetős szín (fészer), kis épület jelentésű szavunk is utal. A héj, haj alakja valószínűleg a lehántott fakéreggel való fedéssel függ össze. E kezdetleges tetőfedő anyag ideiglenes építmények, hálóhelyek építésénél a közelmúlt recens vizsgálatáig alkalmazásban volt. Tulajdonképpen a legrégebbi és legfontosabb épületszerkezeti elem. A legkezdetlegesebb emberi hajlékok valójában csak tetőzetből álltak. – Irod. Nyíri Antal: A ’tectum Dach’ fogalma, neveinek eredete és története nyelvünkben (Magy. Nyelv, 1969).

 
tetőformák


A tető kialakításának különféle változatai. A gúla alakú vagy sátortető, ritkán szőlőbeli présházakon fordul elő, de tulajdonképpen az egész nyelvterületen a nyeregtető különféle változatai terjedtek el mind a lakóházaknál, mind a gazdasági épületeknél. A nyeregtetők egyes változatai az egymásnak támasztott, hosszanti tetősíkok keresztirányú lezárásának módjában különböznek. A lekontyolt tető mindkét végén ferde síkokkal van lezárva, farozatos, kanfaros, kontyos stb. néven említik. Erdélyben, K-Mo. területén általános volt a közelmúltig, de történeti adatok igazolják, hogy a 19. sz. közepéig az egész nyelvterületen nagyon gyakori az előfordulása. Ma néhány archaikus épületen kívül az ország középső, nyugati vidékein csak a pincék, présházak, istállók idézik az emlékét. A 18–19. sz. folyamán az Alföldön, Kisalföldön, majd a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben is előtérbe kerültek központi területeinken, általánossá váltak az oromzatos vagy oromfalas nyeregtetők (oromzat) (bövebben lenz ). Ezeknél a tető terét a tetősík vagy szegélye mellé épített függőleges falak, deszkázatok, sövény, nád-szövetek határolják az épület rövid oldalain. Az oromzatos és lekontyolt tetők között különféle átmeneti formák keletkeztek. Gyakori volt, hogy ugyanazon épület egyik végén (általában az utca felől) oromzatos, de a másik végén kontyolt kiképzéssel éltek. Kifejezetten átmeneti, keverék formaként jöttek létre az alsó, ill. felső csonkakontyos tetőformák. Ilyen esetben a tető a ház rövid oldalán, felső részén, kisebb vagy nagyobb oromzattal készült, alul pedig farozatos kiképzésű volt. Az alsó csonkakontyos lakóháztípus É-Mo.-on s a szomszédos alföldi területeken terjedt el. Különösen alkalmas volt a kémény nélküli építmények fedésére, hiszen a felső kis oromzaton vagy lécezésén, deszkázata nyílásain könnyen eloszolhatott a padlásra vezetett füst. A felső csonkakontyos épületek esetében éppen fordítottan jártak el, a tető csúcsánál volt kisebb-nagyobb farozat, alatta trapéz alakú oromdeszkázat vagy fal. E típus a Dunántúlon, az Alföld egyes körzeteiben, de legfőképpen Erdély polgárosult körzeteiben vált általánossá. Mind az alsó, mind a felső csonkakontyos tetőformák a polgárosodás folyamatát jelzik. Különösen azokon a vidékeken váltak gyakoriakká, ahol a 19. sz. utolsó harmadáig nagyon sok farozatos tetőszék épült. Azonban ezek az átmeneti formák is régiek, már a 17–18. sz.-i ábrázolásokon is kimutathatók. A néprajzi megfigyelések viszont arra vallanak, hogy alkalmazásuk során a kontyolt részeket fokozatosan csökkentették, s a tető oromzatos részét növelték. – A nyeregtetők speciális változatát jelentették az ún. üstökös tetők. Ilyenek a hevesi, borsodi, alföldszéli falvakban, a kis mezővárosokban épültek. Az ágasfás, szelemenes fedélszéket a ház végénél, az ágasfába beépített konzolszerű tartóra helyezett, a szelemennek támasztott szarufa segítségével félkör vagy háromszög alakot alkotva meghosszabbították, mintegy előtornácul is szolgáló, kiugró farozatot létesítettek így. A ház esővédett környezetét ez erősen növelte. – Hasonló jellegű, előreálló végű tetőzetet készítettek a Ny-Dunántúl, DNy-Kisalföld településeiben, az ún. kalabukos tetők esetében. Ezeken a gerincszelemen végét is, de különösen a két vendégszelement a ház homlokzata elé ugratták ki. A szélesen előre nyúló gerendavégekre a ház homlokzatát védő, előreálló felső csonkakontyot, kalabukot építettek. A vendégszelemenek vége nem ritkán 2, 2, 5, 3 méternyire is kiállt. A kalabukos tetők látszólag előre dőlő formát mutattak, mivel a tető széle a vendégszelemen-végektől a ház falain futó koszorúgerendákig ferdén hátra futott, de sokszor az oromdeszkázatot is kifelé dőlő síkban építették be. – Az üstökös vagy kalabukos tetők is – mint valamennyi nyeregtetőforma – készülhetett teljesen nyitott padlástérrel. Az utóbbi 100–150 évben azonban a zárt padlásterű épületek teljesen általánossá váltak. Náddal, sövénnyel, lécezéssel, tapasztva, tapasztatlan vagy deszkázattal oromzatossá tették általában mind a lakóépületeket, mind a szabadon álló magtárakat, istállókat, mind pedig a csűröket. Nyitott padlásterű lakóházak csak egészen eldugott, a fejlődéstől elmaradt egyes vidékek szegénysorsú elemeinél őrződtek meg egészen szórványosan. – A tetőformák elterjedése, megoszlása sajátosan jelzi a polgárosultság mértékét, a polgárosult vidékeket. Az ország központi területein (Alföld, Kisalföld, K-Dunántúl) az utóbbi 100 évben általánossá váltak az oromzatos, oromfalas nyeregtetők. A polgárosulásba csak a 19. sz. második felében, utolsó harmadában bekapcsolódó területeken a különféle csonkakontyok váltak divatossá. Az elmaradott, konzervatív, archaikus régiókban megmaradtak a kontyolt tetőszékek. Napjainkban az oromzatos, oromfalas nyeregtetőkön kívüli formák peremtájainkon találhatók meg. Bár a II. világháború után az ácstechnika új eljárásai, új nyersanyagadottságok következtében a gúla alakú sátortetők országosan elterjedőben vannak, ezek javarészt már nem hagyományos alaprajzú épületekhez tartoznak. A gazdasági melléképületek a tetőformák tekintetében több konzervatív, archaikus vonást őriztek meg. Az Alföld-szerte a 19. sz.-ban még felbukkanó farozatos tetőszékekre ma már csak az átalakított tüzelős ólak, istállók emlékeztetnek. A tetőformák elterjedése etnikus sajátosságokat nem mutat. Egy-egy szűkebb régión belül az együttélő nemzetiségek azonos típusú tetőformákat alkalmaztak. Legfeljebb a polgárosultsági arányuk eltérése esetén tapasztalható fáziskésés. (→ még szarufás tetőszék, → szelemenes tetőszék) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

 
szalmatető


A lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg: 1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették. A bogárhátú szalmatetőt szórványosan az egész magyar nyelvterületen alkalmazták, nagyobb mértékben ÉK-Mo.-on és Erdélyben terjedt el; – 2. vázra teregetett, taposott szalmatető. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség. A taposott szalma gyakran alkalmazott héjazat volt ÉK- és K-Mo.-on, a Kárpátalján és Erdélyben; – 3. rozsszalmából készült héjazat (→ zsuptető). (→ még: tetőfedés) – Irod. Fekete Béla: Bogárhátú házak Biharban (Népr. Ért., 1934); Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza. I., Bp., 1941–43).

 
zsúptető


A lakó- és gazdasági épületek rozsszalma héjazata. Készítéséhez kézzel csépelt rozsszalmát használtak fel, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba kötöttek (zsúp, zsupp, zsúf). A készítés technikája szerint két típus különböztethető meg: a) teregetős vagy felvert zsúptető. A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva). Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel (zsúpverő, verő) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják. A felvert zsúptetőt É-Dunántúlon, D-Nógrád, D-Heves vidékén, szórványosan az Alföld D-i részén alkalmazták, általában azokon a vidékeken, ahol a (→ nádtető) volt az általánosan használt héjazat; – b) A kötött zsúptető az előzőnél tartósabb és elterjedtebb technika. A kis szalmacsomó, melynek tájanként más neve alakult ki (baba, bábú, gica, docska, kicska, matring, szerha, kece, toromba), a megkötés helye és az alkalmazás helye szerint háromféle lehet: kalászos végénél megkötött (ez a legalsó sorba és a tető élére került), derékon megkötött (legalsó sorban és a gerincen használták) és a tövénél megkötött (a tető legnagyobb részén ezt használták). A fedést mindig a legalsó lécnél kezdték el. A kis zsúpcsomót a lécre fektették, a belőle elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomót a léchez kötötték. A mellé fektetett következő csomót az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövénél megkötött csomókat használták, kalászos végével lefelé. Mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett a tető. A tetőéleken általában a kalászos végénél megkötött csomókat tövével lefelé erősítették fel, így itt lépcsőzetes lett a fedés. A Felföldön sok helyütt az egész tetőt lépcsőzetesre kötötték. A gerincen a csomók végét az ellenkező oldalra kötötték le, vagy az utolsó sor végeit sörteszerűen felcsomózták. Gyakran a gerinc fedését fanyárssal (→ tetőnyárs), hosszanti lécekkel (csatlóléc) vagy hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett, lekötött rudakkal (nyomtatófa, kaloda) rögzítették. A kötött zsúptető több évtizeden keresztül tartós volt, ahol megromlott, új csomókkal pótolták. A kötött zsúptetőt a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazták: a Dunántúlon, a Kisalföld peremén és a Felföldön domináns héjazat volt a 19. sz. végén. Szórványosan előfordult Erdélyben is. (→ még: tetőfedés, → szalmatető) – Irod. Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Selmeczi Kovács Attila: A zsúpfedél készítése a keleti palócoknál (Ethn., 1968).


szarufás tetőszék, torokgerendás tetőszék


Olyan tetőszerkezet, amelyen a héjazatot „A” alakban vagy „A” alakban kialakított gerendára, rúdpárokra, szarukra terhelik. Ezek az épület falára vagy az épület falán fekvő hosszanti irányú gerendára támaszkodnak. Nem ritkán minden szarupár egy-egy harántirányú gerendához kapcsolódik. A két alátámasztási rendszernek különféle kombinációi is kialakultak. A szarufákat kakasülővel csapolják össze, hogy szét ne csússzanak. A kakasülőt másként torokgerendának is nevezik. Miután nyelvünkben a szarufát mint tető alkatelemet a szelemenes tetőszékeknél is használják, a műszaki irodalomban, hogy a félreértéseket elkerüljék, a torokgerendás jelzőt használják. A szarufaállásokat oldalirányú dőlés ellen kitámasztás biztosítja, valamint összekötő tetőlécezés. A szarufás tetőszék É-Mo.-on, ÉK-Mo.-on és Erdélyben, valamint a DK-Dunántúlon mély gyökerű, nagy hagyományú, általánosan elterjedt. Pest környékén az ÉK-Alföldön az utóbbi évszázadokban még a hagyományos építőkultúra végleges felbomlása előtt jelentékenyen kiterjedt alkalmazása. Elterjedését siettette, hogy kevésbé volt szükség a szarufás tetőszékek építésénél a robosztus, nagyméretű gerendákra. Könnyebben beszerezhették a hozzá szükséges anyagot, mint a szelemenes tartószerkezethez. Nem volt ritka azonban, hogy kissé túlméretezett, faragott gerendákat használtak a szarufás tetőszék ácsolásánál. A könnyebb szaruzat alkalmazását az is előmozdította, hogy a zsindely fedésénél is, de különösen a taposott → szalmatető esetében a téli hó nyomása kevésbé veszélyeztette a szarufás tetőszéket, mivel lényegesen nagyobb lejtésszöggel építették az ilyen tetők síkját. A hó nem állhatott meg rajta, nem terhelte. – Szarufás tetőszékeket egyaránt építettek lakóházakra, csűrökre, istállókra, sütőházakra. Zárt elterjedés területén a falusi kúriák, nemesi, polgári lakóházak tetőszékeit is a parasztságéval egyező módon készítették. A szarufás tetőszék Európa-szerte ismert. A szomszédos népeknél a Kárpát-medencén belül is a szlovák, ukrán, román építőkultúrában éppen úgy előfordul, mint az erdélyi vagy szepesi szászságnál és a magyarságnál. Késő középkori, újkori hazai elterjedése valószínűleg az ácstechnika népivé válásával belső fejlődés révén bontakozott ki. Mo.-on nem hozható összefüggésbe egyetlen nép beköltözésével sem. Erre utal az is, hogy a magyar nyelv hozzá kapcsolódó szókészletében nincsenek jövevényszavak. (→ még: teőfedés) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–1943


szelemenes tetőszék


Tetőszerkezet, melyben a tetőzet súlyát a tető gerincén végig húzódó alátámasztott erős gerenda, a szelemen viseli. A tetőzet héjazattartó gerendái erre vannak felerősítve, primitív szerkezeteknél felakasztva. Szelemen szavunk korai szláv jövevényszavaink rétegéhez tartozik. A 12. sz. óta okleveleinkben előfordul. Az Árpád-kori ásatások egyszerű, egyhelyiséges, belsőkemencés házai is szelemenes szerkezetűek voltak. A szelemenes tetőszék alátámasztásának több változata alakult ki. A 19. sz. közepéig hazánkban is nagyon gyakoriak voltak az ún. ágasfás szelemenes lakóházak. Ezeknél a ház tetőzetének súlyát a szelemennel együtt a szelemen tartására beépített faoszlopok viselték. Szilárdan a földbe beásott oszlop felső vége természetes Y alakú elágazásban vagy U alakú faragott fülezetben, esetleg V alakban befűrészelt fészekben végződött. Ebbe helyezték el a szelemen-gerendát. A kisebb méretű házakon az épület két végénél állt az ágas, nagyobbaknál a két szélső között a helyiségek válaszfalaiba állítva 3–4 közbülső ágast is alkalmazhattak. Az egyszerű hevenyészett ágvillás szelementartó fatörzsből fűrészelt, véséssel, faragással, festéssel díszített 8–10 m magas, erős, ágas gerendaoszlopig nagyon sokféle változata volt. A 19. sz.-ban a Kisalföldön még mezővárosokban, és jobb módban élő parasztgazdáknál is alkalmazták. De némely kisalföldi faluban napjainkban is megőrződött jónéhány példányuk. Másutt már a 19. sz.-ban is kifejezetten a szegények építési technikájához tartozott. A szelemenes tetőszék előfordult fél ágassal építve. Ilyenkor az ágasok nem a földön nyugodtak, hanem az épület keresztfalain. A 18–19. sz.-ban széles körűen elterjedt az ollóágasos tartószerkezetű szelemenes tetőszék. Ebben az esetben a mennyezet keresztgerendáira vagy külön erre a célra beépített ollópadokra X alakban összeácsolt ollóágasokat állítottak. Ezek tartották a szelement. Az ollóágasokat oldalirányú dőlés ellen támasztó rudakkal, gerendákkal védték. Az ollószárakat szétcsúszás ellen kakasülően gerendák becsapolásával védték. A szelemenes tetőszék a 19. sz. végéig, századunk elejéig, amíg az I. világháborút követően a hagyományos fakereskedelem meg nem szűnt, kis városainkban még a polgárosuló elemek építőkultúrájában megőrizte a helyét, s az építőtechnika fejlődésével fokozatosan mindig korszerűsödött. Még nem minden részletében tárták fel az összefüggéseket a szelemenes tetőszék elterjedése és az alkalmazott falazati anyagok, technikák között. Mindenesetre a Dunántúlon, a Kisalföldön, az Alföld legjelentősebb területein hosszú ideig a szelemenes tetőszékkel építkeztek. A szelemenes tetőszékek újabban háttérbe szorultak, mivel a nagyobb épületeknél különösen jó minőségű faanyagot igényelt az építése. A gerendaanyag víziszállításának megszűnése óta a szelemenes tetőszékeknél alkalmazott nagy méreteket sem tudták biztosítani. Helyette néhol a → szarufás fedélszékek (torokgerendás) terjedtek el (pl. Pest környékén). – A szélesebb épületeken a gerinc szelemenen kívül vendég- vagy oldalszelement is alkalmaztak. Ezeket vagy a kakasülő gerendák ollószárakon túl futó csonkjaiba fészkelték be, vagy magára az ollószárra erősítették fel. A vendégszelemen a tetőhéjazat és gerendázat oldalirányú nyomását segített felvenni. A szelemenes tetőszék tartószerkezetének sajátos csoportját a falazott szelementartós fedélszékek alkották. A Bakony, Balaton-felvidék kővel építkező vidékén volt általános gyakorlat, hogy a gerinc és oldalszelemeneket az oromfalak, ill. a padlás térben felfalazott harántfalak tartották; középkori eredetű falusi templomainknál is előfordult hasonló szerkezet. A szelemenre primitív tetőszékek esetében csak egyszerű horgasfákat akasztottak. Lakóépületeinkben azonban általánossá vált az egymásba ékelt vagy csapolt födélfák használata. Ilyenkor a Λ alakban összeillesztett rúd, gerendapárokat tették fel úgy, hogy csúcsuk a szelemenre, két végük pedig a falakra, ill. az azokra fektetett gerendákra támaszkodott. A szelemenes tetőszerkezet, bár a legegyszerűbb épületeknél is használatos volt, készítéséhez specialistákat, mezővárosi céhes ácsok segítségét vették igénybe, jóllehet a 19. sz. végéig a parasztság faragó-ácstechnikai jártassága lényegesen magasabb fokú volt, mint az utóbbi évtizedekben. A szelemenes tetőszéket kiterjedten alkalmazták csűrök, pajták, istállók, pincék lefedésénél is. Eltérés talán annyiban volt, hogy a gazdasági építmények tetőszerkezeteinél a szelemenes tartószerkezetet tovább megőrizték, mint a lakóépületeknél. A szelemenes tetőszék Európa-szerte ismert. A hazánkkal szomszédos övezetekben mind DNy, Ny irányában, a közép-európai régiókban, mind a K-európai régiókban a Kárpát-medencén kívül K felé nyomon követhető. A szlovén, horvát, osztrák, szlovák, morva építőkultúrában otthonos. Ezek a magyar szerkezetekkel sok kapcsolatot mutatnak. A szelemenes tetőszék K-európai elterjedés-területétől a Felföld, ÉK-Mo. és Erdély szarufás, torokgerendás tartószerkezetű övezetei a késő középkor óta elválasztották a magyar építőgyakorlatot. (→ még: tetőfedés) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).


oromzat

Szélesebb értelemben az épület rövid oldala, főleg utcára néző vége. Szűkebb értelemben a csonkakontyos vagy nyeregtetős lakóházak utcára néző végének tetőzet alatti, padlásteret lezáró része. – Az oromzat megjelölésére tájanként eltérő terminusok alakultak ki: bütü (Erdély), tűzfal (Ny-Dunántúl, ÉK-Mo.), csúcsfal, homlokfal, homlok (Dunántúl), humlok (Duna–Tisza köze, Kalocsa környéke), fürfal, fürgát (Nógrád, Duna–Tisza köze), házvég, végfal (D-Alföld), vértelek (Közép-Tiszavidék, Tiszántúl), vért, front (Felvidék), üstök (D-Dunántúl), kibli (Bácska). A 19. sz. végétől országszerte elterjedt és uralkodóvá vált a tűzfal elnevezés. – A sátortetős, mindkét végén farazatos épületnek nincs oromzata. Az oromzat vagy homlokzat kiképzésére a 19. sz.-ban többféle anyagot és technikát alkalmaztak. Nádas vidéken az oromzatot nádból korcolták, majd sárral tapasztották be és bemeszelték. Országszerte elterjedt volt a vesszőből font, sárral tapasztott és meszelt, vagy a tapasztás nélküli oromzat. A deszkaoromzatok ugyancsak jellemzőnek tekinthetők a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb deszkaoromzatot függőlegesen egymás mellé szegelt deszkák alkották (Kisalföld, Alföld, Dunántúl). Ny- és D-Dunántúlon a deszka oromzatot vésetekkel, faragásokkal, faragott betétekkel, díszes vízvető- és széldeszkákkal, az Őrségben és Göcsejben színes festéssel, a Dunántúl É-i részén és D-Alföldön mintásra zsaluzott deszka borítással, Szeged környékén faragott lécekből kialakított napsugár ábrázolással díszítették. A 19. sz. második felében (a kőépítkezés területén előbb) terjedtek el a kővel, vályoggal, téglával felfalazott, vakolt és festett (meszelt) oromzatok, melyek a 20. sz.-ban uralkodóvá váltak a magyar nyelvterületen. A nád és vessző oromzatot gyakran, a deszka és falazott oromzatot mindig ellátták egy vagy két nyílással (padláslyuk, szellőző), mely a padlástér megvilágításán és szellőzésén kívül az oromzat díszítését is szolgálta. A falazott oromzatot gyakran díszítették vakolt évszámokkal, a tulajdonos névbetűivel, stilizált virágmintákkal, rozettákkal. A Balatontól É-ra a tetősíkon felülre falazott, a Duna–Tisza közén, a D-Alföldön és ÉNy-Dunántúlon pedig a barokkosan kiképzett oromzatok terjedtek el. Az oromzat formáját a ház tetőszerkezete és tetőformája határozza meg. Ezért a hagyományos népi építészetben tájanként más és más oromzat típusok alakultak ki. A 19. sz.-ban Ny-Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben zömmel sátortetőt alkalmaztak, itt az oromzatot a farazat alkotja. A csonkakontyos, kis farazatok, oromzatok Ny- és D-Dunántúlon, ÉK- és D-Mo.-on, valamint szórványosan Erdélyben terjedtek el. A Felvidékre volt jellemző a széles vízvetővel kiképzett oromzat. A Kisalföldön és a Nagy-Alföldön a nyeregtető, és a nádból, vesszőből, deszkából, vályogból, téglából készült oromzat volt az uralkodó. A 19. sz. második felétől rohamosan tért hódított az egész magyar nyelvterületen a falazott és vakolt oromzat. (→ még: tetőformák) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Szegedi napsugárdíszes házvégek (Népr. Ért., 1904); Viski Károly: Bakony–balatonvidéki kőépítkezés (Bp., 1926); Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965).


tetőnyárs


 A tető csúcsát díszítő fa- vagy fémrúd, amely a héjazatot is rögzíti. Általában az első pár szarufa csúcsához erősítették. Göcsejben a ház csúcsán levő szalmadíszt rögzítették vele. A tetőnyárs általában keresztet, virágot, buzogányt, lándzsát, kopját, csillagot mintáz. A tetőnyársat tömegesen DNy-Dunántúlon és ÉK-Mo.-on alkalmazták, szórványosan előfordult más területeken is. (→ még: busvitéz) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcseji házcsúcsok (Népr. Ért., 1902); Deák Geyza: Az ungvármegyei „Tiszahát” népi építkezése és művészete (Népr. Ért., 1904).

 
szalmatető


A lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg: 1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették. A bogárhátú szalmatetőt szórványosan az egész magyar nyelvterületen alkalmazták, nagyobb mértékben ÉK-Mo.-on és Erdélyben terjedt el; – 2. vázra teregetett, taposott szalmatető. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség. A taposott szalma gyakran alkalmazott héjazat volt ÉK- és K-Mo.-on, a Kárpátalján és Erdélyben; – 3. rozsszalmából készült héjazat (→ zsuptető). (→ még: tetőfedés) – Irod. Fekete Béla: Bogárhátú házak Biharban (Népr. Ért., 1934); Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza. I., Bp., 1941–43).

 
búsvitéz


Sátor alakú zsindelytető csúcsára illesztett, fából faragott, gömb alakú dísz neve Háromszéken. Hasonló rendeltetésű tetődíszeket más vidékeken is alkalmaznak. Gyakori a ház ormára tűzött, fából faragott vagy kovácsoltvas kereszt, amely egyben a gazdák felekezetének is a jele. Ref. falvakban a Felső-Tisza vidékén faragott nyársat tűznek a tetőcsúcsra. Alakja változó: gombos, tulipán, csillagformát utánoz. Ezek a díszek hasonlóak a kálvinista templomok torony- és tetődíszeihez. Ritkábban előfordul a zsúpszalmából kötött gömb alakú és a mázas vagy mázatlan cserépből készített oromdísz is.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 44
Tegnapi: 7
Heti: 64
Havi: 444
Össz.: 88 788

Látogatottság növelés
Oldal: Ácsmesterség eredete
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »