kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

TÁROLÁS, RAKTÁROZÁS

A gazdaság működéséhez szükséges eszközöket a színben, istállóban, csűrben, pajtában vagy a szabad ég alatt tartották, a család élelmezését és ruházkodását szolgáló készleteknek viszont nagyobbrészt a lakóházban volt a helyük. A parasztház elsőrendű raktározó helyiségei a kamra és a padlás, de a felhalmozott javak, használati tárgyak tárolására valamennyi helyiségből találunk példákat. Ez összefügg a magyarországi parasztház sokféle táji változatával, a tüzelőberendezés és a füstelvezetés fejlettségével: pl. a padlás csak a kémény megépítése után vált alkalmassá raktározásra.


A tárolás módját tekintve egyik legkezdetlegesebb a tárgyak falba vert faszegekre akasztása. Ezeken tartották a kamrában a bőrtarisznyát, a parádés lószerszámot, a szitákat, rostákat, a gyúródeszkát, a nagy cseréptálakat, a gazda ruháját, ünneplő csizmáját stb. Országszerte elterjedt, hogy a szoba pitvar felőli falában vagy/és a kamrában fali mélyedést, ún. vakablakot, vaklikat hagytak, melyben rendszerint cserépedényeket, üvegeket tartottak. Ugyancsak gyakori a mennyezetgerendákról függesztett rúdon történő tárolás. Az ilyen tartórudak a kora középkori európai lakásokban általánosak voltak (K. Csilléry K. 1982: 259). Kalotaszegen, Székelyföldön és a moldvai csángóknál az ágyak, illetve a fal menti padok fölötti rudakon lepedők, párnahajak, derékaljak, abroszok, hímzett kendők függtek, melyeket csak rúdravalónak emlegettek (Szabó Imre 1903: 208–211; {189.} Viski K. 1911: 126–127). Használták a ruhatartó rudat Göcsejben és Szeged vidékén is, Tápén a vasalt alsó- és felsőszoknyákat tartották rajta, innen szoknyatartó rúd megnevezése (Juhász A. 1971: 481). A mestergerenda valóságos raktára az apró személyes tárgyaknak, házi eszközöknek: rendszerint oda került a kapcsos biblia, a zsoltár-, illetve énekeskönyv, az imakönyv, a gazda borotvatartója, a pipa, a dohányzacskó, a darabokra vágott háziszappan. Belévert szegekre akasztották a tisztaszobában az ünneplő ruhákat, a kamrában a bográcsot, a piaci garabolyokat. Tárolásra szolgált a ház mestergerendáját tartó, a palócoknál boldoganyának nevezett középoszlop is: tarisznyát, ruhadarabokat akasztottak rá.

Mindezek az egyszerű tárolási módok sem asztalos készítette bútort, sem házi készítésű ládafélét nem igényeltek. Azonban az ácsolt láda már a 14. században elterjedt a falusi hajlékokban (K. Csilléry K. 1982: 263–264; Füzes E. 1984), tehát a többféle tárolási mód századokon át együtt élt, kiegészítette egymást.

A ház legfontosabb tároló helyisége, a kamra vagy lakóhelyiségből – többnyire a pitvarból –, vagy az udvarról nyílt. A göcseji kerített házban 4–5, néhol régebben 8–10 kamra is volt, melyek a szabadból, illetve a tornácról nyíltak. Itt volt külön éléskamra, ruhakamra, gabonás és szerszámos kamra (Gönczi F. 1914: 443–445). A palóc ház kamrája csak a női holmik raktára és az asszonyok, nagylányok hálóhelye volt. A magyar parasztház több táji típusának tárolóhelyeire nem térhetünk ki, csak a legelterjedtebb három osztatú – szoba-konyha-kamra beosztású – ház raktározási rendjét jellemezzük.

A kamra elsősorban a gabonafélék, a liszt, a korpa, a szalonna, a kolbász, a sonka és más élelmezési nyersanyagok tárolóhelye. Módos gazda legalább 5, törpebirtokos és kisparaszt 2,5–3,5 méter hosszú kamrát építtetett. Gazdahelyen a helyiségnek kb. egyharmadát a deszkákból készült, rekeszekre tagolt gabonás hambár foglalta el. A Felföldön szuszékban, a Felső-Tisza vidéken vesszőből font vagy zsúpszalmából való nagyméretű tárolókban, Nyugat-Magyarországon fatörzsből vájt és égetett edényekben, az Alföldön tetejetlen hordóban (kancahordó) is tartottak gabonát. Ászokra fektetett deszkára tették a lisztes- és korpászsákokat. A gerendáról kötélen felfüggesztett fakampóra (kuka) akasztották az oldalszalonnát, rudakra a kolbászt és sonkát. Népes gazdacsaládoknál a kamra egyik sarkában a mennyezetig érő, lécrácsos szalonnást rekesztettek a füstölt húsok, kolbász, szalonna tárolására. Az alföldi szőlősgazdák nagyobb része a házbeli kamrában tartotta a boroshordókat is, csak nagygazdák építettek a századforduló óta különálló földpincéket.

Kamrában a helye a mosó- és sütőteknőnek, a káposztásdézsának, a zsírosfazéknak, vászonzacskókban a száraztésztának, aszalt almának, a télire homokba eltett zöldségfélének és az élelemkészítés sok eszközének. Polgárosuló ízlésű családban kamrabeli polcon sorakoznak a befőttesüvegek. A szobából kikerült, divatjamúlt menyasszonyi ládának, sublótnak, padnak, székeknek rendszerint a kamra az első állomáshelye. Amikor ott is kitelt a becsületük, láb alatt voltak, a padlásra, az ól háta mögé vagy tűzre kerültek.

A padlástér nagy része szintén termények – a kiterített csöves kukorica és a kamrába nem férő gabonafélék – tárolóhelye. Nádtető alatt a padlás egy részét lécekkel elrekesztették a szalonna, kolbász tárolására. A padláson tartották a kenderfeldogozás eszközeit, a szövőszék tartozékait, más, ritkán használt tárgyakat (pl. lakodalmas fazék) és alkalmi bútorokat (pl. bölcső). A tető alatt gyékény- és szalmatárolók, faedények, kosárfélék {190.} kaptak helyet. A szarufákhoz dugták a sarlót, szárvágót, nád- és gyékényvágó kaszát. Csomóba kötözve vagy zacskóban ott tartották a gyógynövényeket.

A dunántúli füstöskonyha, különösen amíg nem épült mellé kamra, a főzés-sütés sokféle eszközének és nyersanyagának tárolóhelye. A kemence tetején kormos fazekak, cserépedények, tepsi, tekenő, vékában kenyérliszt, száradni behozott nyersfa zsúfolódott. Mellette deszkapadon a vizeskorsókat, tejesfazekat, oldalához támasztva a sütés-főzés eszközeit (fazékfogó vella, szénvonó stb.) tartották (Bíró F. 1969: 148–149). Vizespadon volt a kannák, korsók, bolthajtás mögötti polcon a főzőfazekak helye.

A szobabeli ablakmélyedésben régi szokás cserépben rozmaringot, rezedát, tengeri hagymát, muskátlit tartani. A kemence tetején száraztésztát, aszalni való gyümölcsöt, tejoltót, alkalmanként – szita alatt – ételmaradékot tartanak. A kemence vállán volt régen a masinatartó (újabban a gyufa) és a szappan, a torkán vagy a kispadkán kelt a kovász, ázott a korpaélesztő, s a kuckó vagy sut belső sarkában tartották a kősót, hogy száraz maradjon. A makói hagymatermelők a dughagyma téli tárolására a kemence fölé nádrácsot készítettek. Hagyományos tárolóhely volt az ágyak alja: télen a veremből felvett krumplit, répát tartották ott, télutón ott ültették kosárba a kotlóst, ludat, s a korán kelt kiscsirkéket, kislibákat az ágy alatt tartották, deszkával elkerítve. Nagy hidegben előfordult, hogy a februári kisbárányt rövid időre bevitték a szobába melegedni.

A parasztember a ház külső falát, az eresz alját is tárolóhelyül használta: a ház hátuljára akasztotta a létrát, gyakran a teknőlábat, az eresz alatt szárították a rudakra vagy falba vert szegekre akasztott paprikafüzéreket, a tápéiak oda állították a gyékénykévéket. Szokás volt az alföldi tanyákon a sárga festésű, ünnepeken és a piacozásra használt parasztkocsit a fedett ereszalja alá betolni ott, ahol ennek nem épült külön kocsiszín.

VENDÉGFOGADÁS, PARASZTI ILLENDŐSÉG

A házbeli élet sajátos jellemzői a vendégfogadás íratlan paraszti illemszabályai. Ha idegen érkezett a házhoz, a házajtóban vagy egy lépéssel beljebb állt meg és elmondta jövetele célját. Imeretlen embert, vándort a házba nem engedtek be szívesen. A szállást kérő vándoriparosoknak (drótós- és ablakostót) a dél-alföldi tanyákon az istállóban adtak fekvőhelyet. Az utcaszomszéd, rokon, koma télen az érkezés után mindjárt a kemencepadkára telepedett. A szívesen látott vendéget „kerüljön beljebb”, „tessék beljebb kerülni”, „kerülj beljebb komám” felszólítással hívták a szoba belsejébe és az ágyak előtti székre ültették. Megtiszteltetés, ha a vendéget az asztal mellett kínálják hellyel, és a háziasszony a székét köténye sarkával megtörli. A Nagy-Sárréten azt tartották, hogy a sarokpadon csak a nagyon közeli rokon foglalhat helyet (Dám L. 1975: 127), Tápén az orvosnak, tanítónak járt ez a szíves helykínálás, és a szomszéd, aki hóna alatt a gyékény selymével gyakran átment ijant sodrani, telepedett az oldalpadra (Juhász A. 1971: 496–497). Megbecsült vendégeknek a konyhába, nyáron a tornácra vagy a ház elé is karszéket vittek.

Göcsejben a 19. század végén a vendég kalaplevéve köszönt be a házba. A gazdának vagy feleségének a szíveslátás jeléül elhangzott – „minket ne süvegöljön! – nem vagyunk mink urak” – felszólítására azután a vendég föltette a kalapot, sipkát (Gönczi F. 1914: 150–151). Századunkban már az a gyakori, hogy a férfivendég kalapját az ágyra, az utóbbi időben a fogasra tette. A parasztember egyébként otthon csak étkezéskor tette le fejrevalóját, a báránybőr sipkát idősebbek még a meleg szobában is viselték. Ezt a szokást csak a 20. század közepe óta felnövő nemzedék hagyta el. Ahol nem kívánták a látogatást, a háziasszony háttal fordult a vendég felé és a válla felett válaszolgatott. A látogatónak ebből észre kellett vennie, hogy terhére van a háziaknak. Tunyogon és Matolcson (Szatmár m.) a távozó vendégnek illett azt mondania: „engedelmet kérünk az alkalmatlankodásért”. A válasz: „már kész is az engedelem”, vagy „máskor is szívesen látjuk”. A szívesen látott vendéget a háziak így búcsúztatták: „köszönjük a látogatást”, amire azt illett felelni: „jó szívvel, máskor is”. Ezt a formulát előkelőbb vendég üdvözlésénél használták (Luby M. 1935).

Tápén a távozó vendéget a pitvar vagy a színalja (vagyis a fedett ereszalja) ajtajáig kísérték, csak az 1930-as évek óta terjedt el a kiskapuig való kísérés. Ha az asszony a házban gyékényt sző, a szomszéd, rokon, jó ismerős kísérése elmarad, s ezt a távozó nem veszi sértésnek, hiszen mindenki tudja: első a munka. Nyáron az érkezőt a színalján ültették le. Itt fogadták a szaladó vendégeket: postást, kézbesítőt, kisbírót, üzenetvivőt, koldust is (Juhász A. 1971). A koldus és a cigány nem léphetett be a szobába, egyes helyeken a házba sem. Furtán a koldust a pitvar sarkában lévő sárpadkára (megnevezése kolduspadka), Szeghalmon az ereszalján ültették le, ahol enni adtak neki (Dám L. 1975: 127; Cs. Tábori H. 1979: 640). Szegény család sem engedte el a koldust alamizsna vagy ennivaló nélkül.

Példáink rávilágítanak, hogy a vendégfogadásnak voltak a szűkebb közösség: egy-egy falu által jól ismert illemszabályai. Ezek íratlan normák, melyeket a városi hatások, az iskolai nevelés, a 19–20. századi migrációs folyamatok bizonyára sokat alakítottak, csiszoltak, de népi gyökerük, parasztmentalitást tükröző jellegük kétségtelen.

ÜNNEPI ESEMÉNYEK A HÁZBAN


A családi élet egyes alkalmai szükségessé tették a lakóház berendezésének átalakítását. Legtöbb változtatást a lakodalom igényelte. A csigacsinálóra kihordták a szoba bútorait a kamrába, tornácra, színbe, és kölcsönkért asztalokat, ládákat, székeket vittek a helyükre. Nagyobb lakodalomra 20–30 asszony készítette naphosszat a lakodalmi húsleves csigatésztáját. A levest és a tejbekását, ahol még az a szokás járta, a nyitott kéményű pitvar padkáin főzték, nagy vászonfazekakban. Ahol a padka kicsi volt, ideiglenes lakodalmi konyhát készítettek a pitvarban, vagy az udvaron építettek padkaszerű főzőhelyet. A szobából minden bútort kihordtak, csak az asztal és a pad maradt benn. Asztalokat, lócákat a szomszédoktól, rokonoktól vagy a kocsmárostól kölcsönöztek. Vacsora után az asztalokat kivitték, és elkezdődött a tánc. A muzsikusok rendszerint a kemence mellé telepedtek, a bőgősnek a kuckó (sut) szájában volt a szokásos helye. A kamrában vagy a másik szobában tárolták az ételeket, süteményeket, és ugyanott gyűjtötték az új házasoknak vitt ajándékokat. Az elhálás a kamrában vagy a padláson történt, tájanként és koronként változott a helye. Itt állították össze a menyasszony ágyát.

A halottat a közelmúltig a házban, az első szobában, a mestergerenda alatt ravatalozták fel. A bútorok helyére lócák és székek kerültek a virrasztóknak. A halott búcsúztatása egyházi szertartás keretében az udvaron történt. Temetés és tor után nagytakarítást tartottak, a ház földjét újra mázolták, falait kimeszelték, mielőtt visszaállították a megszokott rendet. A halálesetre a szobában a feketesávos törülköző és a felvetett díszágy sötétbe öltöztetése emlékeztetett.

 A keresztelői lakoma ritkán kívánt átalakítást a szoba rendjében. Annál inkább szükségessé vált az átrendezés ott, ahol a fiatalok házi mulatságot rendeztek. Elterjedt az a szokás, hogy a tanyai legények egy-egy alkalmas tanyában házibált hívtak össze, aminek a Duna–Tisza közén patkaporos bál, a szegedi tanyákon csutri, dugott bál, Bácskában cécó a megnevezése. Szegény- és kisparasztok engedték át erre a szobájukat, akiknek legényfiuk vagy nagylányuk volt és a bálért kapott mészpénz és lámpapénz sem jött rosszul. Ilyenkor a sublótot és a nyoszolyákat átvitték a kamrába. Ősszel előfordult, hogy a táncmulatságot közös munkával: kukoricafosztással, dohánysimítással kötötték össze. A fosztás és a simítás után, mialatt bográcsban megfőtt a kukorica, kezdődött a mulatság (Juhász A. 1976: 378–379; Égető M. 1978: 186).

Ahol nagyon kigödrösödött a ház földje, a gazda azért engedte át házibálra a szobát, hogy a fölásott, polyvával leszórt, vízzel meglocsolt földet a fiatalok jól letapodják. Tápén erre húshagyókor kerítettek sort. A szokás Székelyföldön is ismert: „Ha meghordták a ház főggyét, valamilyen alkalommal táncot is csinálnak benne, hogy a hordott fődet jól megtipoggyák” (Viski K. 1911: 109).

A HÁZ GONDOZÁSA

A földből, sárból, fából épült, tapasztott falú, nád- és zsúptetős parasztházak élettartamát a rendszeres gondozás, karbantartás hosszabbította meg. Több nemzedék született, élt, halt meg bennük. Sok parasztház 100–120, némelyik 150–200 évig is lakható volt. Számos olyan 18. század végi, 19. századi lakóházat ismerünk, mely módosítás nélkül vagy kis korszerűsítéssel élte meg a 20. század utolsó évtizedeit.

A döngölt földű szobát rendesen hetenként, szombaton mázolták. A Balaton vidékén ennek a munkának sikálás, Nyírbátorban licselés a neve. A mázoló vízzel hígított sárga, szürke vagy fekete agyag, amibe ló- vagy marhatrágyát tettek. Az agyaggal összedolgozott trágya jó kötőanyagot képezett az agyagpadló felületén. Régebben ronggyal, utóbb kopott meszelővel a házbeli nagylány, a fiatalasszony, módos gazdahelyen a szolgáló mázolt. Polgárosultabb parasztasszonyok az 1930–40-es években idegenkedtek a trágyás mázoló szagától, ezért télen forrázott földdel mázoltak. Sok helyen szokás az ágyak, a padok és a sublót alját sárga agyaggal vagy sárga festékes péppel felkenni. A konyhát és nyáron a tornácot minden szombaton ugyanígy mázolták, s utána sárga homokkal felszórták.

Ősztől tavaszig, amíg a család a házban élt, a kemence hamar elpiszkolódott, ezért az asszonyok sűrűn felfrissítették a meszelését és kimeszelték a pitvar tűzhelyét is. A dunántúli füstöskonyhában és a mezőségi ház pitvarában a füstjárat falát sárga agyaggal, sikálófölddel kenték be, ami nem fogta úgy a füstöt, mint a meszelt fal (Jankó J. 1902: 206–211; Vajkai A. 1959b: 206–207; Kós K. 1989: 110). A szoba és a konyha mindennapos söprögetésén kívül szombaton délután a kamrát, a tornácot, az udvart és a ház előtti utcarészt is felsöprik. Ahol nagylány volt, ezt a munkát is ő végezte. Tudták, rendszeretetüket a ház elejének, az udvarnak a tisztaságán mérik le.

Nagytakarítást évente két alkalommal, tavasszal és ősszel végeztek. Némely településen évente ötször volt nagytakarítás: húsvét, pünkösd és aratás előtt, szüret után és karácsonyra, de ott is kétszer meszelték ki a házat az asszonyok (Luby M. 1935: 205; K. Csilléry K. 1974). A tavaszi, rendszerint húsvét előtti és az őszi nagytakarítás előtt végezték a ház évi karbantartását: újrajavították a megrepedezett, lemállott tapasztást, gondosan {193.} megtapasztották az épületek lábazatának rézsűs padkáját, amely az eső, hólé lefolyását biztosította és a fal alját védte az állatok kártevésétől. Meszelés előtt minden mozdítható bútort kihordtak a szobákból, a konyhából, és ebben a férfiak segítkeztek. Utána a fal alját 40–50 cm magasságig elhúzták sötétszürke, fekete, téglavörös vagy kék festékkel – hol melyik színt kedvelték. Római katolikus vallásúak lakta településeken igen gyakori, hogy a lakóházat vagy legalább az utcai homlokzatot a búcsúra is kimeszelik. Az évi kétszeri meszelés a parasztházat fertőtlenítette és a nádtető 4–5 évenkénti duggatásával, a zsúptető javításával együtt a ház élettartamát hosszabbította. A magyar falukról a tiszta, fehér falú házak képét őrzi az emlékezet. Az elhanyagolt ház arról árulkodott, hogy benne beteg, magatehetetlen öregek laknak vagy az épület gazdátlanná vált, illetve bontócsákány alá szánják (Fél E.–Hofer T. 1967: 142–145; Juhász A. 1971: 497–498; S. Lackovits E. 1975: 235–236; Égető M. 1978: 187–188; Szalontai B. 1984: 194–195; Dám L.–Rácz M. 1986: 116).

A szigetelés hiánya, a mély fekvésű területeken való építkezés miatt a falak sok helyen fölnedvesedtek, ami dohos szagot okozott. Nyáron az ilyen ház szobáját az oldalablak nyitvatartásával állandóan szellőztették, de késő ősztől tavaszig az ablakokat ritkán nyitották ki, általában az ajtón át szellőztettek. Századunk első felében sok átvizesedett, föld- és sárfalú házat kőművesekkel, barkácsolókkal alászigeteltettek és falaztattak. A kisparasztok, amíg lehetett, javítgatták, felújították a régi házat, a gazdák hasonló esetben újat építettek.

GAZDASÁGI ÉPÜLETEK

A GAZDASÁGI ÉPÜLETEK SZEREPE ÉS JELENTŐSÉGE

Az időjárás viszontagságai ellen az ember védelmét a mérsékelt égövben nélkülözhetetlen lakóház biztosította. A mezőgazdasági termelés fejlődése, a létfenntartás biztonsága szükségessé tette a lakótér mellett a termények tárolására s bizonyos munkák végzése céljából különféle építmények létesítését. Ezek csatlakozhattak, össze is épülhettek a szűkebb értelemben vett lakótérrel, állhattak külön, leggyakrabban a lakótelken, de nem ritkán másutt, akár a faluban vagy mellette, akár ettől távolabb a határban. Kezdetlegesebb szinten az egyhelyiséges lakóház látta el a javak tárolásának feladatát, bizonyos mértékig az állatok oltalmát, de a középkori Európában már széles körben elterjedtek – bár eltérő ütemben és mértékben – a speciális gazdasági célú külön épületek, de ezeken túlmenően a lakóházak is jelentősen kibővültek gazdasági célú újabb helyiségekkel.

A Kárpát-medence klímaviszonyai kívánatossá, sőt szükségessé tették, hogy a lábasjószág számára valamiféle védelmet nyújtsanak a szél, eső és hideg ellen. Még a legeltető ridegtartás esetén is létezett szárnyék, karám, akol, esztena, ól stb., amely legalább összetartotta a jószágot, s ezzel védelmet nyújtott a szél, a hideg és a ragadozók ellen. A belterjesebb tartás elterjedésével a „számos állatok” részére istállók épültek, s a szárnyasoknak, sertéseknek is készültek ólak, vermek. Módosabb gazdaságokban minden háziállatfajta külön épületet vagy helyiséget kapott. Ez a belterjes tartásmód szükségessé tette a takarmánytermelést, s ennek raktározására többféle építményt is létrehoztak.

Különösen épületigényes a földművelés, főleg a csapadékban gazdagabb vidékeken. Már maga a terménytömeg is biztonságos raktározási, tárolási gondot jelentett, s így érthető, hogy az igen korai időből igazolható építmény a szemestermények megőrzésére, tartására szolgáló verem. Célszerű volt védeni az eső ellen a kalászos növényeknél nagy tömeget jelentő szárat is, amelyet többféle és nagyon lényeges célokra használtak fel. De az egyéb mezei, kerti termények raktározása is igen épületigényes volt. Némelyik tárolására külön épületet kellett emelni, más részüket a lakóépületben el lehetett helyezni, de ez annak bővítését tette szükségessé. Még a 20. századi parasztgazdaság is lényegében készletező jellegű; ha termékeinek jelentős részét piacra is viszi, azt bizonyos ideig, általában hónapokig tárolni kell a saját portáján, s ehhez nagy fedett, zárt rakodótérre van szüksége. Ezért nemritkán két-három kamrával is találkozunk. Az előrelátó gazda készletezése nem egy évre, nem egy termelési ciklusra, hanem ennél hosszabb időre szólt, s ez további raktározási problémákat, tehát épületgondot jelentett. Egy közepes méretű parasztgazdaságban 300–400 négyzetméter fedett építménnyel számolhatunk, de ebből a lakórész alig több 10%-nál. Ez is mutatja a gazdasági épületek nagy jelentőségét.

Szükség van a kiterjedt tárolótérre azért is, mert a földművelő és állattenyésztő gazdálkodásnak az említett struktúrában igen nagy szerszám- és edénykészlete van. Mindkettő igen helyigényes, gondoljunk csak a szekerekre, ekékre, lisztesládákra, szuszékokra, kosarakra stb.

Az említetteken túlmenően az épületeknek bizonyos fedett munkateret is biztosítaniuk kellett. Azokon a tájakon, ahol nem nyomtattak, hanem kézicséppel dolgoztak, nélkülözhetetlen a csűr vagy más néven pajta. Itt esős időben vagy télen is dolgozhattak, csépelhettek, s így a munkaidő beosztása célszerűen alakítható volt. A csűr – középső részének eredeti céljára igénybe vett időben is – igen jól használható volt. Az állatok számára az abrak, a szecska, a moslék s egyéb táplálék előkészítéséhez szintén fedett térre volt szükség. A többféle szín nemcsak alkalmi célokat szolgált.

Külön probléma a szőlőfeldolgozás és borkészítés épületigénye. Ezt kevés helyen végezték a lakótelken, sokkal inkább a szőlőhegyen, szőlőskertben, ahol présházat és bortároló kamrát vagy föld alatti pincét kellett építeni. Ezek az épületek a borkészítés nélkülözhetetlen és karakterisztikus objektumai.

Amennyire sokágú és igen összetett, változatos a paraszti munka, ugyanennyire differenciált a szervesen hozzátartozó épületegyüttes. A továbbiakban ezekkel ismerkedünk meg.

CSŰRÖK

Joggal nevezhetnénk pajtának is ezt az épületet, mert ugyanazt jelenti a magyar nyelvterület nyugati felében, a Zagyva–Tarna felső folyásáig, mint a csűr ettől keletre. Az elnevezéshatár szokatlanul éles, de mindkét szónak van más jelentése is. Erdélyben, ahol a csűr megjelölés a használatos (románul sura), ott nagyobbrészt az istállót hívják pajtának. A szabolcsi dohányosok dohánypajtában szárogatják e növény leveleit. Az Alföld keleti sávjában (Bihar, Békés, Csanád, Arad) – ahol ilyen épület valójában nincs is – a színszerű épületeket nevezik csűrnek. Találkozunk még szénáscsűr, üvegcsűr megjelöléssel is. A Mátra környékén több helyütt estálló a neve.

Igazában a csűr/pajta néven emlegetett épületek közül csak azok sorolhatók ebbe a kategóriába, amelyekben eredeti rendeltetésük szerint csépelni szoktak. Ennek az épületnek is, mint sok másnak, a jellegét, nevét a funkciója határozza meg, nem az anyaga vagy {195.} formája. A leginkább három helyiségből álló épület közepén elhelyezkedő legnagyobb térség cséplőhely. Neve gyakran a funkcióra utaló szérű vagy az egész épülettel megegyező pajta, csűr, illetve ugyanezek valamilyen összetételben. Csupán az északkeleti nyelvterületen tűnik fel szórványosan a placc, piac elnevezés. Van továbbá az épületnek rakodó jellegű része, rendszerint a szérű két oldalán fiók, fia megjelöléssel, ami már eleve utal alárendeltebb szerepére (MNA 268–269. térkép). Erdélyben ezt a részt odornak hívják (Szinte G. 1903: 5–11). A csűrök munkatér funkciója a meghatározó jellegű, míg a rakodótér szerep kiegészítő. A kézicséplés megszűnésével s az állatok etetésének változásával Baranyában a szérűrész szerepe sajátosan átalakult, amennyiben itt aprózták fel és készítették elő a takarmányt, s a célszerűségnek megfelelően innen ajtót nyitottak a mellette fekvő istállóba (MNA 267. térkép).

A csűr/pajta építőanyaga lényegében megegyezik vidékük lakóházáéval. Bizonyos fáziskülönbségek azonban néhol megfigyelhetők. Ilyen pl. az, hogy a faépítkezés területén a lakóházak esetében a boronafalak hamarabb eltűnnek, mint a csűröknél vagy a szőlőhegyi pincéknél. Nagy vonalakban azonban az építőanyagban a változás párhuzamos. Szerkezetileg tömör falakon vagy lábakon, állványon nyugszik a csűrök tetőrésze. A falas csűrök szükségszerűen zárt térséget fognak össze, a lábas szerkezetűek lehetnek egészen vagy részben nyitottak. A tartóoszlopok közét leginkább sövényfonással, vályoggal, sárgombócokkal, esetleg gerendákkal, a múlt század utolsó harmadától leginkább deszkával zárták le, de maradhatott nyitott is. Ez utóbbiakat is pajtának hívták a Dunántúlon és a Kisalföldön, bár inkább takarmánytárolók, mint igazi cséplőpajták (Vargha L. 1972: 476).

Alaprajz szempontjából a csűrök/pajták négy fő típusát különböztethetjük meg: a) téglalap alakú, b) torkos, c) négyzetes, d) egyteres. Mindegyiknek több alváltozata is ismeretes. Az első a leggyakoribb, s a csűrös terület egészén mindenütt megtalálható. Jellegzetes változatainál a középütt található szérűrész két oldalán helyezkednek el a fiókok. Ha az egyik fiók elmarad, akkor félcsűrről szokás beszélni. Erdélyben az egyik fiók helyén rendszerint udvari bejáratú istállót találunk pajta névvel. A szérűt szabályszerűen fal választja el a fiókoktól, de ez a Nyugat-Dunántúlon többször csak félmagasságú. Akármilyen anyagból készült ez a válaszfal, a szérű felőli oldalát gondosan lesározták, egészen simára, hogy a csépléskor pattogó gabonaszemek ne szoruljanak a résekbe. A csűrterület kisalföldi és mezőföldi peremén ennek az épületnek a belső tere általában nincs fallal elválasztva, ami arra utal, hogy cséplésre már régtől nem vagy csak csekély mértékben használták, mert itt a kézi cséplés már a 19. században háttérbe szorult a nyomtatás, majd a századfordulón a gépi cséplés elterjedésével. A csűrök/pajták azonban megmaradtak, legfeljebb rakodó funkciójuk erősödött meg. A fiókokban a gazdaság méretétől és az évszakoktól függően gabonakévéket, szalmát vagy más szálastakarmányt tároltak, szükségszerűen a tetőig felrakva. A szekeret rendszerint betolták a középső részbe, ahol a széles bejárat volt, de mellette még elfértek a nagyobb s kényelmesebb gazdasági és háztartási eszközök (eke, láda, szelelő stb.).

A Mátra és Bükk hegység vidékén az udvaron keresztben elhelyezkedő csűrök szérűrésze gyakran elöl és hátul teljesen nyitott volt. Máshol is biztosították az átjárhatóságot úgy, hogy elöl és hátul nagy kapuval látták el, amelyen a jól megrakott szénásszekér is átfért. Másutt pl. a Nyugat-Dunántúlon és a Székelyföldön zártabbak a pajták/csűrök. Hátul általában falazottak, esetleg kis gyalogoskapuval, elöl nyitható nagy deszkás kapuval. Zalából ismerünk vesszőfonásból készült nagy pajtakaput is. Deszkázott padlójú csűrről viszont csak a Székelyföldről tudunk.

Pajta szerkezeti rajza. Letenye (Zala m.)

A csűrök általában egy légterűek, tehát nincs padlásfödémük, s a közfalak sem nyúlnak az eresz szintje fölé. Erdély több pontján, különösen a Székelyföldön több helyen szokásos a deszkapadlás készítése, két szinten is, a fiók fölött a fal magasságában, a szérű fölött pedig ennél kb. másfél méterrel magasabban. Ugyanitt a meghosszabbított eresz alá, az istálló ajtaja fölé – vagy a másik oldalra – erkélyszerűen kiugró toldalékot építenek takarmánytartás céljából, melynek neve több helyen sarjútartó. Mindkét megoldás a fedett rakodófelület növelését célozza.

A torkos pajta/csűr az előbb ismertetett típustól csak annyiban tér el, hogy elöl a középső szérűrész a falsíktól 1–2 méterrel kinyúlt, s ezzel a cséplőterület jelentősen megnövekedett (Barabás J. 1960). Alkalmazásának azonban lehetett egy másik indoka is. A kévékkel, szénával megrakott szekér magassága gyakran az eresz fölé nyúlt, s így a behajtás akadályba ütközött. Ezért a torokrész bejárat fölötti átkötő gerendáját a falmagassághoz viszonyítottan némileg megemelték, s így a megrakott szekér behúzatásának már nem volt akadálya. Ezt a problémát a Dunántúlon még úgy is szokták megoldani, hogy a bejárat felett a zsúpot felnyesték, keleten viszont mozgathatóvá tették, s ezt a leppentőnek nevezett részt a szükségnek megfelelően egy-két rúddal megemelték (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 41). A torkos pajta/csűr jellegzetes területe Zala és Vas megye – ahol ismeretes egyfiókos változata is –, de szórványosan a Pilisben, az északi hegyvidéken s Erdélyben is felbukkan (Selmeczi Kovács A. 1976: 122–124).

A harmadik alaprajzi típus több szempontból is jelentősen eltér az előbbi kettőtől. Egyrészt a csűr hosszú és rövid oldala között alig van méretbeli különbség, tehát közel négyzet alakú, gyakran 12–14 m oldalhosszal. Jellegzetes, hogy az épület bejárata a rövid oldalon, tehát az oromzati részen van, ahol a tető vagy csonkatornyos, vagy felnyesett kontyos formát ölt (Gilyén N. 1960). Elöl és hátul is lehet nagy kapuja, de ismeretes a teljesen nyitott változat is. A legfontosabb különbség azonban a szerkezetben jelentkezik, talán a többi eltérés is ebből fakad. Az épület impozáns tetőszerkezetét lényegében egy belső állvány tartja. Ennek lába két földbe ásott vagy talpba csapolt oszlopsor (4–8 láb), amelyet felül mind a négy oldalán gerendák koszorúznak. A két oszlopsor közötti térség jelenti az épület meghatározó szérűrészét, amely mellett a fiókoknak tekinthető oldalrakodók eltörpülnek. A csűr külső oldalát vagy alacsony (kb. 1 m) fal, vagy további oszlopsor jelenti. Ezen nyugszanak alul a szarufák, amelyek középső s talán legfontosabb alátámasztását az állványzat biztosítja. Figyelemmel arra, hogy ez utóbbiak felett a tető már egészen alacsony, alárendelt szerepük a nagy belső csarnokhoz képest szembetűnő. Az európai szakirodalom csarnokháznak nevezi az ilyen szerkezetű épületet, amely a Kárpát-medencében csak a csűröknél ismeretes.

A csarnokos csűr előfordulási területe jóval kisebb, mint a téglalap alaprajzúaké. Egyik góca Sopron–Pozsony–Nyitra térsége, amelyből a magyar nyelvterület keskeny északnyugati sávja részesül (Hofer T. 1957: 277). Másik jellegzetes területe Szabolcs–Szatmár–Bereg megyék egy részére terjed ki (MNA 164. térkép). A harmadik az erdélyi Mezőség nyugati sávja, Kalotaszeget is beleértve. Ez utóbbi területen magyar és román falvakból egyaránt tudunk olyan változatokról, amelyeknél a tartóoszlopok felső része némileg befele hajlóan ívelt, ezért kapta nem egészen indokoltan a jármos csűr nevet {198.} (Gönyey S. 1957: 504). Szerkezetileg ez pontosan beleillik az állványos épületek kategóriájába, ennek egy igen archaikus változata.

A negyedik típusnak talán csak fejlődéstörténeti szempontból van jelentősége, mert csupán néhány Vas megyei községből ismerjük. Egyteresnek neveztük, bár inkább két, méghozzá különálló épületből állott. Az egyik szerepe teljesen világos, ebben csépeltek. A másik épület tőle 10–20 méterre, valamivel kisebb, lehetett gabonáskamra, de kévéket is tároltak itt. Szerepe némileg elhomályosult már, valójában csak a pajta név kapcsolja őket össze. Említésre azért érdemes, mert talán a korai egyhelyiségű pajták/csűrök emlékét őrzi. Viski Károly közöl Siklódról a csűrök közelében elhelyezkedő asztaglábakról néhány rajzot. Ezeknek a cölöpös állványoknak az a célja, hogy erre rakják az asztagot, s ezzel a nedvességtől alulról védjék, míg a cséplés ideje elérkezik (Viski K. 1911: 124, 127). Miután a 17–18. századi erdélyi források sűrűn emlegetik a csűröskertekben lévő lábas asztagokat, felmerül a gyanú, hogy a csűr eredetileg egyhelyiségű volt, s a fiók, a rakodórész csak később került melléje, hisz a szálasgabonát a lábas asztagokban tartották (Szinte G. 1903: 14). Ezt a gondolatot veti fel a Vas megyei egyhelyiséges, egytermes pajták léte. Ide kapcsolható az állványos csűrök egy része, éppen a kezdetlegesebb változatok, amelyek lényegében szintén egyterűek, az oldalrészeket alig tekinthetjük rakodó résznek.

Meg kell említeni még azt, hogy főleg a Dunántúlon igen szép számmal akadnak ún. lábaspajták, amelyekről eddig csak utalásként szóltunk. Készülnek fa-, tégla, vályogoszlopokon nyugvó tetővel, leginkább oldal nélkül, esetleg deszkaborítással. Ezeket rakodóknak tekinthetjük, nem csűrök/pajták, bennük cséplés soha nem folyt, a szálasgabona és a takarmányok őrzésére szolgáltak.

A csűrök a Kárpát-medencében a gabonatermelő parasztgazdaságok fontos, egyben a legnagyobb méretű épületei voltak. Kivételt képezett a medence közepe, az Alföld s bizonyos mértékben a Kisalföld egy része, ahol a csűrök/pajták teljesen hiányoztak. Összefügg ez a hiány a júliusi–augusztusi csapadékszegénységgel és a nyomtatással, mert ezek feleslegessé tették ennek az épületnek az építését. Másutt az építőtechnika és a gabonatermelés szintjének emelkedésével célszerű volt a szemnyerés munkájának biztonságos végzésére fedett építményt készíteni.

Feltehetően a Szajna–Rajna közötti térségben jöttek létre az ezredforduló táján olyan feltételek, amelyek megteremtették a cséplésre szolgáló külön épület lehetőségét és szükségességét. Innen terjedt kelet felé, nagyjából a 45–55 szélességi kör közé eső területen. Délebbre nem volt szükség ilyen épületre, északabbra viszont a szárítóházak vették át a szerepét (Schier, B. 1966: 330–342). Magyarországon a csűrök megjelenését nehéz pontosan időhöz kötni, mert régészeti nyoma nincs, s a latin nyelvű forrásokban szereplő area–oreum–horreum és alakváltozataik alig értelmezhetők, a 14–15. században jelenthettek csűrt, de még inkább szérűt (Hoffmann T. 1959). Az első biztosan épületnek tekinthető említése 1493-ban chyr formában ismert, s a középfelnémet schiur, schür, schir szóból vezethető le (TESz; Mollay K. 1982: 221). Az írásos források a 16. században már sűrűn emlegetik. Úgy látszik, először a városokban, ezek szuburbiumaiban terjedt el a legkorábban, amit elnevezésének német eredete is valószínűsít. Bizonyára tőlük veszik át a 15–16. században kiépülő uradalmak. A 16. század végétől már jól igazolhatók a paraszti kézen lévő csűrök, amelyek száma aztán a következő évszázadban jelentősen növekszik (EMSztT).

Bár a pajta néven ismert épület funkcionálisan teljesen megegyezik a csűrnek nevezett objektummal, mégis az előbbinek az alakulástörténete eltérő, ahogy az elnevezés elterje-désterülete is élesen elhatárolódik. Már az is feltűnő, hogy a szláv eredetű pajta név éppen a Dunántúlon és a Kisalföldön terjedt el, ahol a német hatás jóval nagyobb, mint a Dunától keletre. A szót a TESz délszláv eredetűnek mondja, s ezt pontosítva tárgytörténetileg nem nagyon lehet kétséges, hogy horvát vagy szlovén eredetű. A horvát pojata szó istálló, kamra, pajta, a szlovén pojáta szín, kunyhó, barakk, csűr, istálló jelentésű. Ez tehát egy többfunkciójú épület lehetett egykor, mert ma a horvát és szlovén nyelvekben ezeknek az épületeknek más-más nevük van (Barabás J. 1967b: 7, 13–14). Az átvétel korai lehetett, mert földrajzi névként már 1363-ban felbukkan Payatasfeye formában (OklSz). Miután a régészeti ásatások tanulsága szerint a többhelyiséges épület a Dunántúlon korábban megjelenik, mint másutt, feltehető, hogy a helyiség egyike gazdasági jellegű, állatokat tartanak benne, s bizonyos munkákat is itt végeznek. Ennek a helyiségnek a neve a pajta, amely aztán legkésőbb a 16. századra már specializálódik a név megtartása mellett cséplő és takarmánytároló szerepre. Azt, hogy itt egy spontán, organikus épületfejlődésről van szó, az is valószínűsíti, hogy a Nyugat-Dunántúlon a legvariábilisabb az elhelyezkedése, a telken összeépülése más épületekkel, istállóval, lakóházzal. Ez a szabálytalan sokszerűség nincs meg a csűr elnevezés elterjedésterületén, mert itt a rárétegződés egységesebb megoldásokat hozott létre.

TERMÉNYTÁROLÓK

A parasztgazdaságok jellemzője, hogy a termelési ciklusban előállított, begyűjtött javakat nem azonnal, hanem a szükségletnek megfelelően egy vagy több év alatt dolgozzák fel. Ezért minden gazdaság alapvető kellékei a különböző terménytároló eszközök és építmények. Ezek együttesen mindenekelőtt „a gazdálkodás színvonalára, annak változásaira nyújtanak hasznos ismereteket” (Selmeczi Kovács A. 1989: 773).

A terménytárolás eszközeit, módozatait a Földművelés című fejezet tárgyalja. Itt a szemes-, csöves termények és a takarmányfélék tárolásához használatos épületfajtákat ismertetjük. A terménytároló épületek jelenléte nem zárja ki a tárolóeszközök, vagyis a különböző tök, cserép-, kéregedények, kosarak, kasok, kádak, zsákok, hordók, bödönök, ládák, hombárok, szuszékok stb. alkalmazását. Ezeket ugyanis legtöbbször épületekben helyezik el (Füzes E. 1984: 13–92). Így legtöbb épület többféle tárolási módot tesz lehetővé.

A termények tárolása szempontjából a parasztporta valamennyi épülete számba jöhet. Különösen a lakóházak, sütőházak, istállók padlása, ereszalja, a második szoba, a különböző kamrák stb. Fejlettebb gazdaságokban azonban már kezdetektől fogva építettek speciálisan termény tárolására szolgáló építményeket is. Megkülönböztetjük a föld alatti vermeket és a föld feletti építményeket.


VERMEK

A föld alatti gabonatároló építményeket összefoglalóan vermeknek nevezik. Eredetük a Kárpát-medencében a neolitikumig visszavezethető. A verem szó a magyarba valószínűleg az alán nyelvből került, tehát elődeink már a honfoglalás előtt ismerhették. Erdély kivételével a Kárpát-medence minden részében előfordult.

A vermeket formai szempontból három csoportra osztják. Legelterjedtebbek a körte alakú kerek vermek (Ikvai N. 1966: 349–353). Ezek jellemzője, hogy szájuk keskeny, 80–120 cm átmérőjű. Mélységük a talajvíz szintjétől függően 2–3 méter. Kb. 80 cm-től lefele folyton szélesedik, alsó részének átmérője 2–3 méter is lehet. Belsejét rendszerint kiégették, majd tárolás előtt minden évben jól kifüstölték, és törekes szalmával kibélelték. Ezután gabonával majdnem a föld színéig feltöltötték, felülre is szalmát tettek, majd leföldelték, letapasztották, néhol súlyos malomkővel lezárták.

A gabonás vermeket az udvarban a ház elé, gyakran az utcára az ablak alá építették, hogy szemmel tarthassák. Alacsony fekvésű faluk lakói gyakran a falun kívül, dombosabb részen ásták meg vermeiket, melyekre fogadott őr vigyázott (MNA 81. térkép). Periférikusan előfordul tufába vágott borospincék alján (Bakó F. 1977: 28, 58. kép), várak pinceraktáraiban (pl. Sárospatak) stb. A lezárt vermet évente csak két-három alkalommal bontották fel, amikor több hónapra elegendő gabonát mertek ki, s ezt a gabonás hombárokban vagy más edényekben tárolták a felhasználásig. A kiürült vermet gondosan le kellett fedni, mert ha élő állat vagy ember beleesett, akkor tulajdonosát megbüntették. Emiatt az utcai vermek építését már a 18. század második felétől betiltották. Az udvari vermek fölé sok helyütt a kontyoskunyhóra emlékeztető nádtetőt építettek.

A 19. század első felének gazdasági szakírói a gabonafélék vermelését még természetesnek tartották, s annak praktikus módszereit tanítják. Az 1860-as évektől kezdve azonban mind többen korszerűtlennek tartják, s a 19. század végétől a meglévő vermeket már csak zöldségfélék, burgonya, répa tárolására használják. A körte alakú vermek utolsó példányait a Berettyó mellékén az 1970-es évek elején figyelhettük meg.

A szélesebb szájú, henger formájú vermekkel a Tisza mellékén, szórványként a Mátyusföldön, Nyugat-Dunántúlon és a Bácskában találkozhattunk. A 20. században országszerte ismertek a téglatest alakú, legtöbbször szarufás vagy ágasfás-szelemenes, földelt tetővel fedett sírvermek, melyeket azonban zömmel már csak gumók és zöldségfélék tárolására használtak. Szegények portáján az ilyen vermek a pincét helyettesítették.

GABONATÁROLÓ ÉPÜLETEK

A 19. század végétől kezdve több kutató érdeklődését felkeltették az ún. boglya alakú gabonások (Füzes E. 1984: 130–145). Ezek a föld-, sár- vagy paticsépítmények, írott forrásokban a 18. század első felében bukkantak fel, főleg a Tiszántúlon, ritkán a Duna–Tisza közén, szórványokban a Bácskában és a Bánságban (Füzes E. 1982: 187–192). Utolsó példányai a 20. század első felében tűntek el vagy alakultak át más célra (pl. ólnak).

Valószínűleg igazuk van azoknak, akik „föld fölé emelt veremnek” tekintik, mivel zömmel – a gabonakonjunktúrák hatására – ott terjedtek el, ahol a magas talajvízszint miatt nem lehetett vermet ásni. Három fő formája ismert: a kemence formájú, tetején nyitott, fedővel zárt, a henger alakú, kúpos tetővel fedett ún. „prémes”, melynek nyílása az oldalának a felső részén van és a boglya alakú, oldalsó töltőnyílással rendelkező gabonások.

Gabonás kasok 

A föld fölé épített terménytárolók között talán legkezdetlegesebbek a 60–80 cm magas falábakra vagy -talpakra állított, ovális vagy szögletes, szalma-, gaz-, nádtetővel fedett, tapasztott falú gabonás kasok. Töltőnyílásuk rendszerint magasan, a tető alatt vagy a végén volt. A nagyobbakra ajtót is csináltak, s a belsejét rekeszekre osztották. Bizonyos nagyságon túl ezeknek ácsolt favázat építettek. Ezek a könnyen formálható kezdetleges építmények a Kárpát-medencében, de azon túl is szinte mindenütt megtalálhatók. Egyszerűbb formái – mint tárolóedények – a ház eresze alatt, kamrában, padláson is állhattak, s ezek alakulhattak önálló épületekké (MNL 2: 255). Ezek is tájanként és bizonyára korszakonként is többféle formai variációkat alkotnak, s elnevezésük is változatos. A Dél-Alföldön, Bánátban pl. kas, a tiszántúli Sárréten szuszkó, szuszik, a Dél-Dunántúlon és a Szigetközben hombár, Erdélyben kosár, gabonás stb. a neve.

Szántalpas, vesszőfalu hombár. Mohács (Baranya m.)

Szántalpas hombárok 

Sok helyen, főleg a Dél-Dunántúl, Bácska, Bánság, Szlavónia egyes vidékein és Erdélyben a kasok favázas, ház formájú változatait szántalpakra építették, hogy vészhelyzetben el lehessen vontatni. A szántalpas hombárok eredete talán a balkáni, hasonló formájú pásztorkunyhókkal hozható kapcsolatba (Paládi Kovács A. 1973: 308; Gunda B. 1989: 181–182).

Gerendavázas gabonások 

Sajátos, osztott belső szerkezettel bíró önálló terménytárolók az erős talpakra épített, majd lábakra állított, legtöbbször zsaluzott deszkafallal készült, szalma-, nád- zsindely vagy cseréptetős gerendavázas gabonások. Négy, tájilag elválasztható típusát ismerjük: a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a felföldi és a felső-Tisza-vidéki csoportot (Füzes E. 1984: {202.} 168–193; Gunda B. 1984: 57–60). Legszebbek az elő- vagy oldaltornácos, rekeszekkel tagolt, faragott oszlopos dél-dunántúli típusok. A Dél-Alföldön, a Szilágyságban, Erdélyben és a Felföldön vesszőpatics fallal is készítik.

A fából épült, többcélú gabonások fejlettebb típusát a göcseji és őrségi kástuk, kástók alkotják. A szó maga szlovén eredetű, de formailag az osztrák területek felé mutat rokonságot. Ezek az egy-, de néha kétszintes, esztétikailag is kiérlelt, zsaluzott faszerkezettel készült, néha tapasztott falú építmények alkalmasak arra, hogy rekesztékeikben gabonaféléket, más helyiségeikben lisztet, szalonnát, füstölt húsokat, zsírt és különböző szerszámokat tároljanak (Gönczi F. 1914: 464–466). Számuk az első világháború óta rohamosan csökken.

A fából épült „életes kamráknak” igen fejlett, több rendeltetésű típusait találjuk Erdélyben, a Székelyföldön, különösen a Maros, Aranyos vidékén. Itt tornácos, olyankor alápincézett változatait az oklevelek, inventáriumok már a 16. századból ismerik (Szé. Oklt. új. sor. II.: 252; Urb. Ţarii Făgaraşului II.: 606).

Magtárak 

A parasztgazdaságok legfejlettebb terménytároló építményei a magtárak. Az ország gabonatermelő vidékein, különösen az Alföldön a 18. század végétől kristályosodtak ki a sok variációt mutató, de alapvetően azonos szerkezeti, funkcionális jegyeket hordozó tégla- vagy vályogfallal, nád- vagy cseréptetővel ellátott, egy- vagy többosztatú, gyakran alápincézett termény-, élelmiszertároló magtárak (Varga Gy. 1991). Funkciójukat tekintve ezek egyenes folytatói a 16. század óta ismert különféle kőből épült granáriumoknak (Füzes E. 1984: 201–214), de az Alföldön mai napig fellelhető paraszti magtárak főleg két előzményre vezethetők vissza: a) az eredetileg más rendeltetésű egyes épületek átalakítására, b) a volt uradalmi, közösségi gabonásházak adaptálására.

A magtárak funkcióját korábban, a 19. századi gabonakonjunktúra előtt részben a kamrák töltötték be. Itt álltak a gabonás hombárok, kasok, a konyha, a háztartás tárgyai, élelmiszer-tartalékok stb. Tudjuk, hogy kamra funkciót tölthetett be a lakóház második szobája vagy egy-egy, erre a célra kialakított épületrész. A 18. század második fele óta szokássá vált, hogy a háromosztatú házat meghosszabbították egy vagy két kamra hozzátoldásával. De az is gyakori jelenség volt, hogy a lakóházzal szemben vagy annak végében különálló kamrákat építettek. Ezekből a különálló kamrákból a gabonatermelő Alföldön alakulhattak magtárak. Ezt nevezték gabonás kamarának, életes kamrának, búzáskamrának (Selmeczi Kovács A. 1989: 188–190), magtartó színnek, garmadás színnek (Páll I. 1986: 241–242).

Magtárakká alakulhattak régi sütőházak, sőt mint a Bihar megyei Derecskén, a 18. századi katonaházak is (Varga Gy. 1991: 147). A tipikus paraszti magtárak példaképei azonban sokkal inkább a volt uradalmi, egyházi, mezővárosi gránáriumok, gabonás házak (domus annonaria) voltak. A Tiszántúlon elterjedt szokás lett, hogy a rangos magtárépületeket a jobb módú gazdák az utcafrontra építették. A módos gazdák kőből épült, cseréptetős magtárait azután a szegényebbek is kezdték utánozni, így felbukkannak ezek föld-, paticsfalú, nádtetős változatai. Ezek archaikusabb kivitelezésük ellenére másodlagos fejleményeknek tekinthetők.

Boronafallal épült földszintes kástu. Őrség (Vas m.)

A magtárakat különösen berendezésük különbözteti meg elődeitől. Fontos jellemzőjük pl. a fiókrendszer, melynek deszkái kiszedhetők, ezáltal a fiókok nagysága változtatható. A fiókokat a Hajdúság, Nyírség, Bihar, Göcsej és a Mezőség egy részén hombárnak, szuszéknak is nevezik (MNA 84., 85. térkép). Jellemző a többcélú használat. Így a gabonatároló fiókrendszer mellé elkülönített, olykor külön bejáratú lisztes-, szalonnás-, kenyeres kamrát rekesztettek. A fiókok előtt kisebb-nagyobb munkateret is hagytak, ahol bizonyos munkaműveleteket el tudtak végezni. Terménytárolásra alkalmassá tették a magtárak padlását is, s az aláépített pincében bort, burgonyát is tárolhattak. A paraszti magtárak a 20. század második felében erőteljes pusztulásnak indultak, illetve átalakultak, többek közt nyárikonyhává.

KUKORICAGÓRÉK

A 19. század folyamán a nagyobb kukoricatermelő vidékeken alapvető változásokon mentek át a kukoricatároló kasok, kosarak, kotárkák is. Ahol keveset termeltek, pl. a Dél-Dunántúlon, továbbra is a vázas vesszőkasok maradtak használatban. Másutt, a megnövekedett kukoricatermelés miatt előbb az uradalmakban, majd a 19. század elejétől a parasztgazdaságokban is magas lábakra épített, szilárd faszerkezettel kötött, deszkapadozatú, lécezett oldalú górékat kezdtek építeni, nád-, zsindely- vagy cseréptetővel (Balassa I. 1960: 266–292). Az Alföldön a jobb módú gazdák 15–20 méter hosszú, végén vagy oldalán elhelyezett, két részből álló, lakattal zárható ajtóval ellátott górékat építettek. Békés megyei német telepesek tanyáin ún. ikergórékat is találtunk, ezeknél egy szélesebb nyeregtetős fedélszerkezet alá két górétest épült. Az északi peremvidékeken és a Dunántúl nagy részén a lécvázas górék csak a 20. században kezdtek elterjedni (Selmeczi Kovács A. 1989: 787–788). A kispénzű parasztok a górék faszerkezetét néha maguk barkácsolták össze. A lécezés helyett husángfákat, napraforgókórót is használtak.

A górék helye a falusi portákon általában az udvar középső részén volt. A 20. század első felében a Tiszántúl egy részén – főleg a Bihari síkságon, de szórványokban más országrészeken is – a górék négy sarkához fehérre meszelt téglaoszlopokat építettek, {204.} s ezzel egy időben igyekeztek a górékat az utcafrontra helyezni, ami most éppen olyan rangjelző lett, mint néhány évtizeddel korábban a magtár (Dankó I. 1973: 261–277).

A favázas górék szerkezete nagyjából az egész ország területén hasonló volt. A dunántúli Göcsejben találtak fatalpakra helyezett górékat is, melyek a 20. század elején az utcafrontra kerültek (Gönczi F. 1914: 85). A 19. század végétől az is szokássá vált, hogy a górék alsó részét elrekesztették, befalazták, s itt malacólakat, baromfiólakat alakítottak ki. A Hajdúságban, továbbá a Dél-Alföldön az ácsolt faszerkezetű, 150–200 cm magas disznóólak fölé építették a szép, fűrészelt, rácsos szerkezettel díszített górékat.

TAKARMÁNYTÁROLÓK

A Kárpát-medence belső térségeit övező csűrös vidékeken a 19. század előtt a szálas-takarmányok egy részét a csűrök megfelelő rakodóterében helyezték el. A csűr nélküli vidékeken a takarmányok nagy részét a szabadban, boglyákban, kazlakban tárolták. Ahol lehetett, a szálastakarmányok egy részét lakóházak, istállók, sőt pincék padlásán helyezték el (Paládi Kovács A. 1979: 442–469). Több vidéken voltak azonban önálló takarmánytároló épületek is. Északkelet felől, egészen a Nyírség határáig megtalálható a négy oszlopon föl-le mozgatható tetővel ellátott, többnyire négyzet alakú abara vagy abora. A kúp alakú tető készülhetett szalmából, nádból, újabban bádogból vagy cserépből. Eredete Európában a középkorig visszavezethető. Nálunk a 16. században a Bodrogközben már falunévként ismert. A 19. század első felétől több helyen felbukkan az országban, ugyanakkor törzsterületén számuk csökken: visszaszorul az országhatáron kívüli területekre (Paládi Kovács A. 1969).

A csűrös vidékek peremén vagy éppen a csűrök kiegészítő járulékaként találkozunk más szénatároló építményekkel is. Ilyenek pl. az erdélyi hegyvidékek szénakunyhói, a bak, kecske, ösztörű stb. néven ismert favázas építmények. Gyakran a településeken kívül építik fel őket. Ilyen átmeneti képződmények a sop, sopa, depó, rakodó stb. elnevezésű színek az ország északkeleti vidékein. Az Alföldön a 20. században terjedtek el a különböző néven ismert szénaszínek. Ezek tipikus alapformája a 4–6, vagy 8 fa-, esetleg téglaoszlopra helyezett nyeregtető, mely egyszerű kivitelben készülhetett szelemenes megoldással is (Nyírség, Bihar). A fedőanyag legtöbbször nád vagy cserép, ritkán szalma. Néhol léccel, deszkával is kerítik, egyes helyeken pincét, vermet ásnak alá vagy kisebb, ólszerű építményeket helyeznek el alatta. Ismerik fészer, rakodó, magazin néven is. Járulékos takarmánytárolók a pelyvásszín, a szénatartó, a kandi, a kutyó stb. Ezek rendszerint valamely más épület, ól, istálló tartozékai, melyekben ideiglenesen, közvetlen a felhasználás előtt néhány napig tárolják a takarmányt.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 27
Tegnapi: 17
Heti: 82
Havi: 877
Össz.: 85 316

Látogatottság növelés
Oldal: Az építmények fajtái IV.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »