ISPOTÁLYOK, SZEGÉNYHÁZAK

A középkorban elsősorban kolostorokhoz kapcsolódó, majd városokban is megjelenő felekezeti ispotályok szerényebb utódai a 17–18. században mezővárosainkban is fel-feltűnnek. Mádon már a 17. században működött ispotály. A szoba-konyha-szoba-kamra alaprajzú földszintes épület klasszicista homlokzatával azonban már nem az első ebben a funkcióban (Kalmár J. 1968: 93–94).

A szigetközi Halásziban 1741-ben létesült egy kétszobás „ispita”. Ez az alapítványokból, kegyes adományokból épült és fenntartott intézmény, mint az ispotályok általában, nemcsak betegek gyógyítására szolgált, hanem a község idős, szegény sorú, magára maradott lakóinak nyújtott végső menedéket, akik a hét bizonyos napjain adományokat gyűjthettek maguknak (Neuberger M. é. n.). Az ilyen kis mezővárosi ispotályok közönséges egy-, kétszobás lakóházak voltak, melyeket nemritkán meglévő lakóházból alakítottak át. A szegedi ispotályban a 18. század végén egy-egy szoba szolgált a rászoruló férfiaknak, illetve nőknek, s az ott lakó gondnok főzött rájuk (Farkas Cs. 1988: 16). A földesúri alapítású ispotályok ugyancsak 4–5 személy elhelyezésére szolgáló lakóházak voltak (Tamáska P. 1994: 4–41). A Várpalotán századunkig kórházként funkcionáló ispotály hosszan elnyúló kőépülete barokkos oromzatával, kosáríves tornácával a helyi kisnemesi építkezést példázza (Pacsuné Fodor S. é. n.). Több falu tartott fenn a falu szegényei számára végső menedékként szolgáló szerény hajlékot (pl. a használaton kívül került egykori remetelakot vagy vásártéri cédulaházat), ha nem is hívták ezeket ispotálynak (Horváth L. 1982: 155).

Számos további közösségi építményt említhetnénk még, amelyek falvaink, mezővárosaink egy részében megtalálhatók voltak, építészetileg azonban alig vizsgálták őket: ilyenek a vásártéri, rendszerint egyhelyiséges cédulaházak, a kör alaprajzú, náddal fedett, sátortetős községi jégvermek, a községi vagy egyházi létesítésű takarékmagtárak. Vannak kisebb területen ismert, használt közösségi építmények is, mint pl. a csallóközi, közösen használt, határbeli sütőkemencék, melyekről Ipolyi Arnold is megemlékezett 1858-as útjáról készített feljegyzéseiben (Ipolyi A. 1993: 42–43; Timkó Gy. 1905).

A 19. század végén meginduló polgári fejlődéssel sorra alakultak az iparos- és gazdakörök, olvasókörök, melyek gyakran külön épülettel is rendelkeztek. Ezek leginkább kocsmára emlékeztető házak voltak, egy a gyűlések, mulatságok céljára szolgáló, de ivónak is használt nagyobb teremmel.

UTAK, HIDAK

A közvagyon részét képezték az utak, gátak, hidak, valamint a települést, szőlőhegyet, temetőt körülvevő kerítések, s az azokon átvezető kapuk is.

Falvaink, mezővárosaink útjairól szemléletes képet festenek a 17–18. századi útleírások. Különösen a nyugati utazóknak feltűnő az utak elhanyagoltsága, a vendégmarasztaló sár, a kövezett járdák hiánya. A járdákat még nagyobb mezővárosokban is a sáron végigfektetett pallók pótolták (Ecsedi I. 1912: 173; Antalffy Gy. 1975; Ackersdijck, J. 1987: 37; Paget, J. 1987: 145, 154). Vízjárta helyeken nagy jelentősége volt a közmunkával emelt gátaknak, s falvaink, mezővárosaink nélkülözhetetlen létesítményei voltak a folyókon, patakokon, árkokon átvezető, gyakran helyi ácsok által készített kisebb-nagyobb hidak. Mocsaras területek vízfolyásain gazzal meghordott, összekötözött nádkévéken, ún. „bőr- vagy bürühidakon” keltek át (Györffy I. 1908: 5; Szentmihályi I. 1947b). A vízfolyásokon, {241.} árkokon olykor csak egy-két gerenda vagy palló, máskor híd vezetett keresztül. Kivájt fatörzsből készült a beregi vízjárásos tájakon a bödönyös híd (Babus J. 1959: 40–41). Az egyszerűbb, ácsolt fahidak a patakba levert cölöpökön keresztülfektetett gerendákból és az azokra fektetett pallókból álltak, egyik vagy mindkét oldalukon karfával (Antalffy Gy. 1975: 259).

Nagyobb fesztávolságú hidaknál a pillérként szolgáló cölöpöket ácskötésekkel kapcsolták össze egymással, s a rajtuk keresztülfektetett gerendákra feküdtek fel a pallókat tartó hosszirányú gerendák. A cölöpök elé a zajló jégtáblák terelésére szolgáló védő ácsolatot helyeztek (MNL 2: 537). Főként Erdélyben terjedtek el a fedeles hidak, amelyek esős időben a falusiak társaséletének színterei voltak. A fedél azonban elsősorban a híd ácsszerkezeteit védte az időjárás viszontagságai ellen (Balogh Ilona 1935: 63; Gáll I. 1970: 28–30; MNL 2: 537). Hazánk területén ilyen fedeles híd volt az egerfelnémeti zsiliphíd, amelynek már csak fénykép őrzi emlékét (HmM II: 604–605). A fahidak legfejlettebb változatai a 18. század második felében és a 19. század elején emelt erdélyi vonórudas fahidak voltak, melyeknek a 45 méteres fesztávolságot is áthidaló s a korabeli Európában újításnak számító feszítőszerkezetét ugyancsak fedett építmény védte (Gáll I. 1970: 26–28; MNL 2: 537– 538).

Kőből vagy téglából készült, a pilléreket bolthajtással áthidaló, egy- vagy többnyílású hídjaink már rendszerint mérnöki tervek alapján készültek, akárcsak a bonyolultabb fahidak. Építésüket szakképzett kőművesmesterek vállalták. Mellvédjüket gyakorta díszíti Nepomuki Szent János szobra. A jellegzetes kőépítkezési területeken azonban helyi, tanulatlan kőművesek is készítettek kisebb boltíves hidakat, mint pl. a Balaton-felvidéken.

KÖZÖSSÉGET SZOLGÁLÓ MÁS ÉPÜLETEK

KOCSMÁK

A kisebb királyi haszonvételek: a malom- és mészárszéktartás, a borárusítás és szeszfőzés, továbbá a bolttartás joga a földesurakat, valamint a földesúri jogokkal rendelkező városokat illlette. Így az e jogok gyakorlását szolgáló épületeket a földesúr vagy város építtette, de általában nem tartotta meg saját kezelésében, hanem bérbe adta azt a községnek vagy árendásoknak.

A malmokkal, mészárszékekkel a mesterségeket ismertető tanulmányok már foglalkoztak.

A kocsmák falvak, városok belterületén épült borkimérő helyek voltak, egy fedél alatt a kocsmáros, a bérlő lakásával. A 18. századi tervrajzok, leírások alapján a kocsmák gyakran semmiben sem különböztek a szoba-konyhás, szoba-konyha-kamrás falusi házaktól, előfordult, hogy külön ivószobával sem rendelkeztek. Építőanyaguk, tüzelőberendezésük is a táj népi építészetére volt jellemző (H. Csukás Gy. 1991: 149–161). Az italmérésből eredő jelentékeny hasznot felmérve azonban a földesurak, városok igényesebb kocsmaépületeket is emeltek, kivált a nagy forgalmú helyeken.

A kocsmák az ivóhelyiségen kívül a kocsmáros lakóhelyiségeiből álltak, s az épület egy része alatt, esetleg az udvaron borospince húzódott. Némelyik forgalmasabb kocsma cselédszobával, vendégszobával is kiegészült. Az udvari homlokzat előtt gyakori volt a falazott pilléreken vagy faoszlopokon nyugvó tornác. Az ivónak rendszerint az utcáról nyílt a bejárata, amely saroktelek esetén gyakran a sarokra került (Sabján T. 1982: 23–25). Az ivószoba berendezése hosszú, kecskelábú asztalokból, padokból, lócákból és a borkimérő asztal, valamint a kocsmai edények tárolására szolgáló kredencet védő lécrácsból, kármentőből állt. Gyakran innen vezetett lejárat a pincébe. A tüzelőberendezés a tájra jellemző kemence vagy kályha volt. Falusi kocsmáink belsejét számos életkép örökítette meg. A kocsma gyakran épült egy telken, sőt közös fedél alatt a pálinkafőzővel, mészárszékkel, esetleg bolttal, minthogy bérlőjük is azonos személy volt (Bárth J. 1984b: 294). Különösen közbirtokosságoknál fordult elő, hogy különböző létesítményeiket egy telken, egy épületben vonták össze.

Közösségi épületek: 1. 1820 körül épült csőszház, Püspökladány-Nagy Gyigyeri kert (Hajdú-Bihar m.); 2. „Harcsás ház” kocsma, Kapold Imre felmérési rajza a 18. századból, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.): a) szoba, b) konyha, c) borkamra, d) kamra; 3. „Cigányház” kocsma, Csongrád (Csongrád vm.): a) szoba, b) konyha, c) lejárat a szoba alatti pincéhez; 4. „Hajnal” kocs-ma, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.): a) kamra, b) szoba, c) konyha, d) lépcsőlejárat a szoba alatti pincéhez

„Kaparás” fogadó. Kapold Imre 18. századi felmérési rajza. Csongrád (Csongrád vm.) a) vendégszoba, b) konyha, c) fogadós szobája, d) kamra, e) pincelejárat, f) kocsiállás, g) istálló, h) árnyékszék, i) kút

A folyamatosan üzemelő urasági kocsmák mellett voltak negyed, illetve fél éven át üzemelő kocsmák, ahol a jobbágyközösségek borát mérték ki. Vásárok idején olykor a közelben lakóknak is engedélyezte az uraság a borkimérést. Utóbbiak, mint a tiltott borkimérések, kurtakocsmák is, közönséges lakóházak voltak. A kocsmákon, csárdákon faforgácsból, zöld ágból készült cégérek jelezték a borkimérést (Ballai K. 1943: 150; MNL 3: 233–235).

FOGADÓK

A fogadók városok, nagyobb falvak forgalmas helyein, útkereszteződésnél, postaállomásnál, uradalmi központokban épültek, elsősorban az ott megforduló vendégek elszállásolására és a lovak pihentetésére, ellátására, ezért udvarukon elmaradhatatlan volt a kocsiállás, az istálló és a kút (Dankó I. 1975: 4; MNL 5: 522–523).

A fogadók hosszan elnyúló, vagy L, olykor U alaprajzú épülettömegükkel, reprezentatív homlokzatukkal a falu, város kiemelkedő építményei közé tartoztak. Már a 18. században gyakran szilárd anyagból épültek, a 19. században többnyire cseréptetővel. Homlokzati kiképzésük, tornácuk a korstílusok divatját tükrözi (Novák L. 1989: 142–146). Az épület főhomlokzatán gyakori volt a kőkeretes kapu, melyen át az udvarba lehetett jutni. A fogadós lakásán kívül 2–3–4 külön szoba szolgált a vendégek elszállásolására, néhol külön az előkelőbb és külön az egyszerűbb vendégeknek. A szobák az udvari folyosóról, esetleg egy keresztfolyosóról nyíltak, s amennyiben nem voltak határosak a konyhával, a folyosóra nyíló fűtőkéményen át fűtötték őket, rendszerint két szomszédos szoba kályháját közös fűtőkéményből. Az épület egy része alatt borospince húzódott. A helyiségek gyakran boltozottak voltak. Noha a fogadók eredetileg a vendégek elszállásolására épültek, legtöbbjük a 19. században ivószobával is kiegészült, s a vendégek ital mellett egyszerűbb ételt is kaphattak.

CSÁRDÁK

A csárdák külterületen, forgalmas közlekedési, állathajtó utak mentén, vámok, révek mellett, a pusztákon épült kocsmák voltak. Létrejöttüket a hódoltság alatt elpusztult falvak helyén létrejött puszták, a ritka településhálózat indokolták (Bellon T. 1976: 127–128). Nem véletlen, hogy az elsők a nagy határú Debrecen környékén keletkeztek. Ezek kezdetben földbe vájt, putriszerű csapszékek voltak. Forgalmasabb, nagy hasznot hajtó helyeken azonban már a 18. század második felében szilárd épületeket emeltetett a városi tanács (Zoltai L. 1934).

A 17. század végétől sorra épültek a csárdák, elsősorban az Alföldön olyan távolságra (20–40 km) egymástól, ahogyan azt az állatok etetése, itatása megkívánta. Kocsma funkciójuk mellett elsődleges céljuk a vásárra, eladásra terelt állatok és a szekerek, kocsik elhelyezése volt, ezért olykor hatalmas méretű állások sorakoztak a csárda udvarán, s nem hiányzott az állatok itatását biztosító kút sem. A csárda épületeit gyakran kerítés vette körül. A csárda mellett nagyobb földterület biztosította az állatok legeltetését. A csárdában megforduló hajtók, vásározók rendszerint az állatok mellett, az állásban, szekéren éjszakáztak, a forgalmasabb utak mentén azonban sok csárdában volt az ivón és a csárdás lakásán kívül éjjeli szállást biztosító külön szoba is (Balogh István: 1966a: 238–239; Bellon T. 1976: 129; Dankó I. 1975: 5–7). A csárdák kedvelt tartózkodási és szórakozóhelyei voltak a vidék pásztorainak, betyárainak. A néphagyományból jól ismert történeteket a betyárok rejtekhelyeiről és titkos menekülő járatairól a kondorosi csárda esetében igazolták a műemléki kutatások (Rindó J. 1975: 314–321; Bugár-Mészáros K. 1987).

Közösségi épületek: 1. Kocsma felmérési rajza a fehérvári Őrkanonokság vadépusztai birtokán (Somogy vm.) 1774-ből; 2. Kocsma a Custodiatus birtokán Nagydobszán (Somogy vm.); 3. „Zsidóház” bolttal a Custodiatus birtokán Nagydobszán (Somogy vm.), 1774-ben; 4. haszonbérlő ház tervrajza a Kegyesrend birtokán, Őszödön (Somogy vm.), 1855-ben; 5. falusi üzlet Alsócsernátonban a 19. század közepéről (v. Háromszék m.)

A csárdákat mindig az illető terület tulajdonosa építette: az Alföldön többnyire a városi tanács, másutt földbirtokosok, s rendszerint bérbe adták. A legelső csárdák a vidék népi építkezésére jellemző módon épült, szerény épületek voltak (Nagy-Czirok L. 1959: 285–289). Eldugottabb helyeken a 19. század végéig előfordultak kunyhószerű, félig földbe mélyített putricsárdák (Tálasi I. 1936: 249; Szűcs S. 1957).

Forgalmas, nagy jövedelmet ígérő utaknál azonban már a 18. század végén igényesebb, szilárd falú, a barokk, majd a klasszicizmus stílusjegyeit mutató csárdák épültek az uradalmi vagy a városi tanács által megbízott kőműves- és ácsmesterek közreműködésével. Helyiségeik gyakran boltozottak, bejárati homlokzatuk előtt rendszerint nyitott tornác húzódik. Az épület egy része alápincézett. Az ivószoba berendezése a kocsmákéval megegyező (Balogh István: 1966a: 239; Bencsik J. 1989: 538-539). A csárdákat a forgalom növekedésével az igényeknek megfelelően bővítették, amint az a hortobágyi nagy csárda esetében jól dokumentálható (Gellér F. 1987: 141–145). A vízmentesítéssel, korszerűbb utak építésével, majd a vasút megjelenésével a csárdák jelentőségüket vesztették. Hála időtálló épületszerkezetének, több csárda, ha átalakítva és más funkcióban is, megérte napjainkat (Gellér F. 1987).

BOLTOK

Mezővárosainkban, nagyobb falvainkban, uradalmi központokban már a 18. század második felében működtek boltok a lakosság különféle szükségleteinek kielégítésére. A boltok építése ugyancsak földesúri monopólium volt, a boltokat aztán bérbe adták árendásoknak. Maga a bolt elnevezés arra utal, hogy a boltok elődei a középkori városok polgárházainak utcára nyíló, bolthajtásos elárusító helyei voltak (TESz 1: 335; MNL 1: 322).

A boltok bolthelyiséggel megtoldott lakóházak voltak, amelyben az árendás lakott. Maga a bolthelyiség az utcáról nyílt, de általában volt a szomszédos helyiség vagy a folyosó felé is ajtaja. Az épület bolt funkciójára biztonságosabb, igényesebb kivitelű utcai ajtaja, esetleg cégér utalt. A bolt gyakran az L alaprajzú épület rövidebbik, utcai szárnyában helyezkedett el. Saroktelek esetén utcai ajtaját nemritkán a ferdén levágott sarokba építették bele. Az épület egy része alatt többnyire pince húzódott. Sokszor volt a bolt közös épületben a mészárszékkel vagy kocsmával (Bárth J. 1984b: 294; H. Csukás Gy. 1991: 155–159). Az uradalmi épületekről készült leltárak becsértékei a boltot is, mint általában az árendásházakat, a helyi paraszti szintet meghaladó, jelentős értéket képviselő épületeknek mutatják, rendszerint szabadkéményes konyhával, pincével, biztonsági okokból gyakran bolthajtásos bolthelyiséggel.

Az uradalmi építésű boltok mellett a 19. század második felében közönséges parasztházakban is létesültek szatócsboltok, miután az 1836. évi törvény jobbágyok számára is megengedte bolt nyitását és bérbeadását. A bolthelyiséget gyakorta a meglévő házhoz épített utcai toldalékszárnyban rendezték be, vagy a nélkülözhető utcai szobát alakították át e célra, utcai ajtót nyitva rajta.

POSTAÁLLOMÁSOK, POSTAHIVATALOK

A török uralom alóli felszabadulást követően a magyar posta az osztrák posta szabályai szerint, annak igazgatása alatt működött, az egész intézmény jellege német volt (Hencz L. 1937: 67). Korai postaállomásaink épületére vonatkozóan igen kevés emlékünk maradt, így azokra jobbára csak a postai törvényekből, rendeletekből, s keletkezésük körülményeiből következtethetünk (Kamody M. 1992).

A postaállomások olyan lakóházak voltak, amelyben a postamester lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiség is helyet kapott. A posta működéséhez azonban elengedhetetlenül hozzátartoztak a postalovak, -kocsik elhelyezésére szolgáló istállók, kocsiszínek és a lovak ellátását biztosító külső fundus „postaföld” is, amelyek mentesültek a közterhek alól (Kamody M. 1992: 18; Gecsei L. 1972: 32–33). Optimális esetben ezek egy telken sorakoztak egymás mögött, közelükben a legelővel.

Az osztrák postától való függetlenedésre törekedve a magyar rendek kikötötték, hogy postamesterségre csak született magyar birtokos nemesek pályázhatnak (Hencz L. 1937: 52, 67). Noha ezt az 1790-ig érvényben lévő rendelkezést sohasem sikerült megvalósítani – így a postamesterek közt igen sok volt az idegen származású –, számos főnemes, sőt az egyház is szerzett akár több postamesterséget is. A főnemesek postaállomásaikat adminisztrátorokkal üzemeltették. A nagybirtokos postamesterek vagy már meglévő uradalmi épületeket használtak fel e célra, vagy maguk építettek postaállomást, melyeket a rangos kúriák, uradalmi épületek mintájára képzelhetünk el. Ezek a gyakran L alaprajzú, egy- vagy kétmenetes, nyitott vagy zárt tornácos épületek tömegükben, anyagukban, épületszerkezeteikben is a falu, mezőváros legrangosabb épületei közé tartoztak. A forgalmasabb postaállomások kincstári kezelésbe kerültek.

  A postaállomások a postamester vagy az őt helyettesítő adminisztrátor lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiséget is tartalmaztak. Az utasszállítást is bonyolító, lóváltó hellyel rendelkező postaállomásokon ezenkívül további helyiségek szolgáltak a postalegények és a várakozó utasok pihenőhelyéül (Gecsei L. 1972: 32–33). Sok posta fogadóval kapcsolódott össze, ilyen lehetett a ma is álló jászárokszállási fogadó is. Kevés 18–19. századi postaépület maradt fenn korunkig, azok is erősen átalakítva. 1912-től már a Postaházak Építési Felügyelősége tervezte az újonnan épülő postahivatalokat jeles építészek közreműködésével. A 20-as években számos falusi postamesteri ház épült az akkor divatos magyaros stílus jegyében, melynek azonban kevés köze volt az illető táj népi építészeti hagyományaihoz (Bene G.–Gergely L. 1992: 61–63).

Fogadó (korábban postaállomás) a 19. század közepén, Jászárokszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)

TŰZOLTÓSZERTÁRAK

Noha a tüzek figyelése, tűzvészek megelőzése, szükség esetén oltása kezdettől fontos feladata volt minden településnek, külön tűzoltószertárak létesítésére aránylag későn került sor, akkor is előbb városokban. A tűzoltó készségeket a falusi bíró házának vagy a községháza udvarán, esetleg a figyelőhelyül is szolgáló haranglábak, harangornyok zárt, alsó részében őrizték. A későbbiekben is előszeretettel építették a tűzoltószertárat harangtornyok mellé.

Az 1888. évi belügyminiszteri utasítás szabályozta először, hogy minden, legalább 50 házból álló község köteles legalább egy szívó-nyomó fecskendőt 100 mm átmérőjű tömlővel beszerezni, s azokat biztos, e célra készült helyen jó karban tartani (Tarján R. 1964: 52).

Tűzoltószertáraink az egységes szabályozás hiányában sokfélék voltak. Akadtak olyanok, melyeket már meglévő, más rendeltetésű épületből alakítottak át, s akadtak fából épült, egyszerű színek is. Többségük azonban a helyi építésmódnak megfelelően épült, igénytelen külsejű épület volt, amelynek homlokzatán annyi kétszárnyú kapu nyílt, ahány szert elhelyeztek bennük. Némelyik szertár alig különbözött a helyi pajtáktól. Nagyobb tűzoltószertárakhoz őrszoba is tartozott, esetleg féltetős nyári lóállással is kiegészültek. Nyáron, főként a fokozott tűzveszéllyel járó betakarítási munkák idején itt őrködtek a tűzoltók a fecskendők és lajtkocsik vontatására készen álló lovakkal. A tűzoltószertárak mellett olykor látófaszerű létra emelkedett a tömlők szárítására. Ugyancsak rendelet írta elő a tűzivíz biztosítására alkalmas bővizű kutak, források jó karban tartását.

Oldal: Az építmények fajtái VII.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2024 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat