kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

AJTÓK ÉS ABLAKOK

Az épületfalakon számos különféle nyílás szolgálja a közlekedést, szellőztetést és világítást. Közülük legfontosabbak az ajtók és ablakok. Az utóbbiak fejlettebb, nyitható-csukható szerkezettel ellátott változatait a műépítészet nyílászáróknak nevezi. Rajtuk kívül a hagyományos parasztház kisebb nyílásokkal is rendelkezik, amelyek a füstszabályozást, zárkezelést, kitekintést vagy éppen a macskák ki-bejárását biztosítják.

AJTÓK

Ajtó szavunk a finnugor együttélés korát idézi. A középkori helynevekben, oklevelekben, glosszáriumokban korán megjelenik. A Besztercei szójegyzékben pl. már 1395-ben szerepel, mégpedig fejlett formájában, „keth fele nilou a˙thou”-ként (TESz, Régi Magyar Glosszárium). Az egykorú hatalmaskodásokról szóló jelentések sorra beszámolnak az ajtók föltöréséről és kifordításáról. Az ajtó korai alkalmazásáról tanúskodik a Tiszajenő-Kecskésparton talált 10–11. századi kulcslelet, amely egyben a fa tolózár használatát is bizonyítja (Mesterházy K. 1983: 157). Mindamellett az ajtó középkori történetéről még kevés a tárgyi bizonyítékunk. A szerény régészeti leletekből azonban arra mégis következtethetünk, hogy a késő középkori ajtók és a 18–19. századi parasztházak ajtai nagyon hasonlóak. Az alföldi Nyársapáton (Pest m.) föltárt 15–17. századi két ajtómaradvány közül az egyik fasarkon fordulhatott, a másikat, amely 90 cm széles, függőleges pallókból álló ajtólapként rekonstruálható, vaspántok tarthatták (Bálint A. 1960–1962: 64, 94). A 18. századi asztalos és ács árszabásokban az ajtó sokféle szerkezeti és formai változatát tanulmányozhatjuk országszerte. Közülük a legegyszerűbb „Közönséges Sima Aitó” {173.} 1743-ban Tolna megyében 85 krajcárba kerül, s minden bizonnyal a jobbágyházak számára készült.

Tisztaszoba faragott betétes ajtaja a 19. század első feléből. Hidas (Baranya m.)

Az ajtók száma, szerkezete és minősége szoros összefüggést mutat a betöltött funkcióval, a ház bejárati rendszerével, füstelvezetésével és színvonalával. A Dunántúl nagy részén minden helyiség külön bejárati ajtóval rendelkezett, így ott a szoba és kamraajtók megerősítésére, zárhatóságára nagyobb súlyt helyeztek. Másutt, ahol a konyha vagy a pitvar ajtaja védte az egyetlen bejáratot, ezt az ajtót igyekeztek biztonságossá tenni.

Az ajtó három fő alkotóeleme a tok, az ajtószárny és a zár. A 19. század közepéig leggyakoribb a középkorban is alkalmazott gerendákból készült ácstok. Favázas épületeknél a tok függőleges elemeit – amit a Dunántúlon és a Dél-Alföldön ajtószárfának, az ország nagyobb részén ajtófél(fá)nak neveztek (MNyA) – a vázszerkezet pillérei alkották. Talpas épületeknél a talpgerenda szolgált küszöbül. Az ajtónyílást 160–170 cm magasságban egy rövid kötőgerenda, a szemöldökfa zárta. A régi boronafalú házaknál ezt a funkciót a felső gerendaszál töltötte be (Erdélyben, a Felföldön és a Nyugat-Dunántúlon). A föld- és egyéb homogén falú házaknál a tok független volt a falszerkezettől. A múlt század elején készült ajtótokokat még ritkán borították. Az ajtószárnyak is nagyrészt középkori módon készültek, hasított, bárdolt tölgy- vagy bükkpallókból, belül fahevederrel és faszögekkel összefogva. Az egyik szélső pallóból alul-fölül egy-egy faragott csap, az ajtó sarka nyúlt {174.} bele a küszöb és a szemöldökfa kivájt perselyébe, s a nehéz ajtólap ezen fordult. Az ácsolt egyszárnyú konyhaajtók legtovább a nyugat- és dél-dunántúli füstöskonyhákon maradtak fönn.

Makkos fazár az 1678-ban épült kászonimpéri ház (v. Csík m.) ereszének ajtaján

A 18. században Ausztria felől kezdetét vette a fejlettebb, felezett konyhaajtó terjedése, amely egymás fölé helyezett két fél ajtószárnyból áll. A külön nyitható felső ajtólap igen alkalmas a füst és a szabadkémény huzatának szabályozására, az alsó ajtó pedig távoltartja az állatokat. A 19. században a felezett ajtó népszerű lett a Dunántúlon.

A konyha- vagy bejárati ajtó előtt országszerte gyakori volt a fél- vagy egész magas lécajtó, különösen az egyszárnyú ajtók előtt. A könnyű ajtórács, verőce, rács, rostély (Tiszántúl), sarampó (Felföld, Alföld), cserény, serágla, saráglya (Dunántúl), lésza (Szé-kelyföld) meleg időben védte a lakást az állatoktól, és jó szellőzést biztosított. Hasonló szerkezetű és nevű alacsony ajtócskákkal látták el a mellvédes tornácok udvari bejáratait is.

A 19. század első felében még nagyrészt keményfából készültek az átlagos parasztház többi ajtói is. A szobaajtók – valamint az utcai tornácajtók – azonban rendszerint igényesebb kivitelűek, gyakran betétekkel és rátétekkel díszítettek. A 18. századtól nyomon követhetjük a puhafa szobaajtók terjedését, de a parasztok széles rétegei számára az asztalos készítette fenyőajtó csak a múlt század derekától válik elérhetővé, ekkor is főként módosabb körben. Az 1840-es évektől több művészi értékű, datált, festett, faragott, betétes ajtó maradt ránk. Ezek az ajtók már borított tokkal, díszes béléssel készültek. A 19–20. század fordulójától kettős bejárati ajtókat kezdenek alkalmazni, a befelé nyíló szárny felső fele rendszerint üvegezett. Az 1920–30-as évektől az ajtók fejlődését sok helyen a kétfelé nyíló, azaz két félszárnnyal ellátott külső ajtók jellemzik.

Az ajtók alakulásával párhuzamosan zajlott a zárak fejlődése is. A középkori jobbágyok külső ajtait fazárakkal biztosították. Változatos formái néhol a 20. századot is megérték. Közülük legegyszerűbbek a tolózárként működő reteszek és a fordítható kallantyúk, fakilincsek. Nyitásuk kívülről madzaggal, fa- vagy vaskampóval történt egy falba vagy az ajtóba vágott nyíláson keresztül. Legbonyolultabb szerkezetű a már a rómaiak által is használt, óriási méretű makkos fazár. Az elnevezést Viski Károly Arany Jánostól kölcsönözve honosította meg a néprajzi irodalomban (1931b: 41). Felföldi és dunántúli változatait külkő- és kölkeszárnak nevezték. E zár retesz elven működik, de a tolózár nyílásaiba mozgó facsapok, fogak illeszkednek, amiket fakulccsal lehet kiemelni. Legrégibb tárgyi emlékét Kós Károly közölte egy 1678-ban épült kászonimpéri boronaházból (1989: 202). A 19. század közepétől a fazárak fokozatosan átadták helyüket az iparosok készítette, majd gyárilag előállított szerkezeteknek.

ABLAKOK

Ablak szavunk szláv jövevény nyelvünkben, a kerek nyílás jelentésű oblokból ered. Írott nyelvemlékeinkben a 14. századtól szerepel. Először a Jókai-kódex említi palota ablakaként (TESz). A 15. századtól tudunk a felső társadalmi rétegek üvegezett ablakairól. A jobbágyházak ablakai azonban nagyjából a 18. századig többnyire vakok, azaz üvegezetlenek. A török hódoltság évszázadairól írja Takáts Sándor (1915–1917 III: 196), hogy a szegénység házainak ablaknyílása puszta, azaz üres vagy valamilyen maguk készítette szerkezet tölti ki. Az üveget vessző-, zsúpfonás, fatábla, papír, marhahólyag (lantorna) helyettesítette. Mindezek az egyszerű megoldások a 18. század folyamán még általánosak voltak, s csak lassan, vidékenként eltérő időben adták át helyüket az üveges ablaknak. A nyugat-dunántúli füstös-, füstöskonyhás házakon az üvegezetlen ablak tárgyi emlékei is megérték századunkat. Az őrségi és göcseji boronaházak tolitui, elhúzható fatáblácskái 20–40 centis falnyílásokat takartak. Hasonló kicsi falapos tolóablakról számol be Szeder Fábián az észak-magyarországi Ipoly-völgyéből (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 117). Mindazonáltal az említett igénytelen megoldások a 19. században már ritkaságnak számítottak. Egy-két ablakkal a legegyszerűbb házak is rendelkeztek. Ha egy ablak volt, az az utcai fronton helyezkedett el, általában aszimmetrikusan, a belső sarokhoz közel, a második szobaablak az udvarra nézett. A konyhák, pitvarok, gyakorlatilag a 19. század végéig, csak az ajtón át kaptak fényt és levegőt, a kamrák pedig kis szellőzőnyílásokkal rendelkeztek. A szobaablakok az 1860–70-es évekig olyan kicsik, hogy a somogyi szólás szerint „A világosságot úgy köllött rajtuk behordani”, az 50×60 cm-es méretet nemigen haladják meg. Szerkezetük összefügg az alkalmazott faltechnikával, ács- vagy pallótokosak, a földfalú épületek esetében a tok független a falszerkezettől. Két kis ablakszárnyuk két-két üvegtáblát foglal magába. A falba tapasztott, keret nélküli üveg már a múlté. A nyithatatlan üvegszemeket a levéltári források szerint a 18. századtól országszerte tilalmazzák, különösen a beszállásolt katonák igényeivel kapcsolatban (Somogyban a 18. század elején, Békéscsabán 1777-ben stb. Knézy J. 1972: 526; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 115).

A 19. század második feléig az ablakokat külső fatáblák védik. Köztük előfordulnak egyszárnyú, hevederes keményfatáblák is, de a fönnmaradt példányok többsége kétszárnyú {176.} és betétes szerkezetű. Az ablaktábla és kerete sokfelé a homlokzat dísze; a Dél-Dunántúlon, Biharban, Nagy-Kunságban festett virágozással ékesítették.

Lakóház vasráccsal ellátott, keretes ablaka. Jászárokszállás (Szolnok m.)

A faház-területeken a szobaablakokon, főként nyáron, fa ablakrácsokat alkalmaztak. Göcsejben és a Mura mentén a lécrácsok rombusz mintájúak voltak. A legszebb, művészien faragott és komponált ablakrostélyokat a Székelyföldről ismerjük (Horger A. 1902; Viski K. 1911: 107–114). Viski Károly egyedül Siklódon negyvenféle változatát tudta megörökíteni. Az ablakrács egy speciális formájáról, a tyúkröptetőről adott hírt Csík megyéből Szinte Gábor (1900). A röptető az ablak aljába helyezett, lécekből álló, vízszintesen forgó henger, mely a rászálló baromfi súlyától megpördül, s az visszaesik.

A 19. században a jobb módúak szilárd falú házaik ablakait országszerte körösztvas-sal, azaz vasráccsal szerelték föl. Köztük igényes kovácsmunkát találunk a múlt század derekáról, néha évszámmal és monogrammal. A 19. század végével azonban a vasrácsok készítése fokozatosan megszűnik.

A múlt századdal lezárul a kő ablakkeretek és vas ablaktáblák kora is. A kőkeretek paraszti alkalmazására jobbára csak a 19. század elejétől kerül sor a Balaton-felvidéken, Tokaj-Hegyalján, Eger és Buda környékén. Az 1870-es évektől díszítésük egyre gazdagabb; a Felföldön pl. a siroki és demjéni kőfaragók műhelyeiben (Bakó F. 1978: 63–66).

A 19. század közepétől megnő az ablakok száma és mérete, igényesebb asztalos szerkezeteket kezdenek alkalmazni. Gazdagabb vidékeken elterjed a palló- és kapcsolt geréb-tokos, kétrétegű, 70–80 cm magas ablak. Az ablaktok borított, az ablakszárnyak 3–3 üvegtáblából állnak. Néhol már zsalugáter védi őket, ami nagyobb mértékben a 19–20. században válik népszerűvé. E mozgatható falapokból összeállított ablaktábla mintegy {178.} kétszáz éve jelenik meg Dél-Burgenlandban (Simon, F. 1971: 69). Magyarországon valószínűleg az 1830-as évektől fordulhat elő. Legalábbis erre utal az a tény, hogy vakolatdíszítő elemként ettől kezdve tűnik föl a házak oromfalán (Zentai T. 1992b: 128). Az elterjedést a tárgy rövid élettartama miatt nehéz követni.

Díszesen faragott kisajtók, verécék. Püspökladány (Hajdú-Bihar m.)

A 20. század elején az ablakok jelentősége tovább nő. Az egyre gyakoribb melegkonyhákat is ellátják egy-két ablakkal. A ház két nagy ablakkal néz az utcára. Sokfelé, többek között a Duna mentén és a Székelyföldön az első szoba udvari oldalán is két ablakot nyitnak, ami főként a tisztaszoba presztízsét hivatott emelni. Nem ritkaság a három utcai ablak sem. Előzményei bőven megtalálhatók a 18. századi másfél traktusos kisnemesi és német házak körében (Hadik B. 1926b; Viski K. 1911: 106; H. Csukás Gy. 1987: 647, 651 stb.). A harmadik ablakot sokfelé, pl. Tolnában és Baranyában a tornác végébe is beépítik, gyakran csak díszként.

A parasztház ablakai a 20. században változatos képet mutatnak. A hagyományos formák tovább élnek, de korántsem a legfejlettebb szerkezetek jellemzik az egész országot. A gerébtokos szimpla ablak néhol még az utcafrontos „polgárházakon” is megéri az 1950-es éveket. Ekkortájt új fordulat következik; a kisipari ablakok átadják helyüket a gyárilag készült, új típusú nyílászáróknak, köztük az 1970-es évekig uralkodó, előnytelen megjelenésű hármasablaknak.

ÉLET A HÁZBAN

A házbeli élet nem mindig kapott a jelentőségéhez illő hangsúlyt a magyar népi építészeti vizsgálatokban. A téma fontosságára igazában Vajkai Aurél hívta fel a figyelmet a népi építkezési kutatásokat szemléző s programadó tanulmányában (Vajkai A. 1948a). Útmutató szempontjait több tanulmányában példaszerűen érvényesítette (Vajkai A. 1948a, b; 1959b; 1974). Azóta főleg Fél Edit és Hofer Tamás átányi monográfiájának egyes fejezetei, K. Csilléry Klára tanulmányai és kérdőíve adtak ösztönzést a tárgykör módszeres kutatásához (Fél E.–Hofer T. 1967; K. Csilléry K. 1952; 1974; 1982). Fontos impulzusokat adott e kutatásokhoz az 1960-as évek óta a hazai szabadtéri néprajzi múzeumok telepítése is.

A késő középkori parasztház életéről számottevő közvetlen forrásunk nincs. A 19. század elejétől a Tudományos Gyűjteményben és másutt megjelenő népéleti leírások, majd a századfordulón és a századelőn írt tanulmányok már betekintést engednek az egykorú parasztház életébe is. Ennélfogva a parasztház használatáról a 19. század elejétől adhatunk képet. Forrásaink elsősorban a 19. század közepétől az 1950–60-as évekig terjedő évszázad házbeli életének bemutatását teszik lehetővé.

A házban és a ház körül zajló életet számos körülmény határozza meg: a természeti viszonyok, az évszakok váltakozása, az ott élő család szervezete és vagyoni helyzete, a tüzelőberendezés helye, jellege és még több más tényező. Hagyományos műveltségi szinten legfontosabb meghatározója a házban folyó életnek a tüzelőberendezés helye és jellege. A nyílt és a zárt tűzhelyek, valamint a füstterelés változatai nem csupán az ételkészítés, a fűtés módját befolyásolták, hanem a házbeli élet legtöbb mozzanatát is.

Az otthon fogalom a magyar emberben a „családi tűzhely” melegét idézi föl, amire a szülőföldjéről elszármazott szívesen emlékezik vissza, s ahová mindannyiszor visszavágyódik. Sok vidéken a lánykérés után a lány és hozzátartozói „háztűznézőbe” mentek a legényes házhoz. A régi kászoni mondás – „tűzhelyünkön tartottuk és neveltük gyermekeinket” – a ház és otthon fogalmát a tűzhellyel azonosítja. A tüzelőberendezésnek ez a meghatározó szerepe arra indít, hogy először a tűzhely körüli életet vizsgáljuk meg.

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS HELYE, A FŰTÉS

A 19. század elején az asszonyok országszerte többnyire nyílt tűzhelyen főztek. Legkezdetlegesebb az a házbeli tűzhely, amelynek nem volt semmiféle füstelvezetője. Ilyen tűzhelyes házak a 19. századig Nyugat- és Dél-Dunántúlon maradtak fenn. „A régi lakások tsupán egy tágos konyhábul, egy mellette levő pitvarbul, egy két kamarábul és istállóbul állottak” – írta az őrségi parasztházról Nemesnépi Zakál György 1818-ban (Mészöly G. 1917: 103). A konyhának az ajtóval szemközti felét a lapos, szögletes, ember magasságú kemence foglalta el. A kemence szája, vagyis a fűtőnyílása előtti sárpadkán raktak tüzet. Rendszerint izzó parázson főtt az étel – úgy, hogy a parazsat a cserépfazék köré húzták. A 19. században elterjedt öntöttvas serpenyőt, lábast, fazekat már vaslábra, háromlábra tették, így alulról és oldalt is hevítette a parázs a fövő ételt.

Régebben a tüzet nem hagyták kialudni. Főzés-sütés után a parazsat a tűzhely sarkán rakott tűztakaróba húzták, ahol hamuval takarták be, vagy tuskót tettek rá, ami a tüzet másnapig megőrizte (Gönczi F. 1914: 438; Kardos L. 1943: 202; Szentmihályi I. 1974c: 124; Bíró F. 1975: 90).

Őrségben és Göcsejben ez a nyílt és zárt (vagyis kemencés) tüzelőjű, füstös helyiség sok parasztcsaládnak lakásul is szolgált: itt aludtak, étkeztek, itt végezték a különböző házimunkákat. Az 1810-es években a tehetősebb őrségi jobbágyok házában már külön szoba épült, amit csempés kályhával fűtöttek. A füstöskonyha jellemzett tüzelőberendezése azonban nem változott: sok asszony – leginkább szegényparaszt családokban – az 1930–40-es évekig olyan konyhában főzött, ahol a mennyezet alatt, feje fölött gomolygott a szabadba a tüzeléskor keletkező füst.

A Királyhágón túli területen – tárgyalt korszakunk kezdetén – a ház-eresz tagolású lakóház volt általánosan elterjedt. Télen a házban – amit sosem mondtak szobának – nyílt tűzön sütöttek, főztek, és a füst kezdetben vesszőből fonott, sárral tapasztott, utóbb csempéből rakott füstfogón és kürtőjén át jutott az eresz vagy a padlás légterébe. Hideg időben ez a házbeli tűzhely adta a meleget, ez világított, ezért télidőben ez vált a család életének központjává. Amikor nem kellett a házat fűteni, a pitvarnak nevezett helyiségben lévő sütőkemence szája előtti széles tűzhelyen főztek cserépedényben, főzőkatlanon vagy láncon lógó bográcsban (Kós K. 1989: 107–109). A Felföld falvaiban a belülről fűtött házbeli kemence szája előtti padkán főztek, s a füstöt a padka feletti, vesszőből font és sárral tapasztott kürtő vezette a padlástérbe (Bátky Zs. 1930a: 123–124; Bakó F. 1978: 92–95).

A nyelvterület központi részén, az Alföldön már a 15–16. században kialakult a konyha szerepét betöltő külön főzőhely: a pitvar. A füst elvezetését a pitvar fölé épített, boltozatos szabadkémény, a nép ajkán pendelykémény biztosította, amely a 18. század végére terjedt el az egész nagytájon és az egykorú parasztházak legfejlettebb füstelvezető berendezése volt (Barabás J. 1970: 278, 280–281). A tűzhelyek a nyitott kémény alatt – a kéményalján – helyezkedtek el, melyet bolthajtás választott el a főzőhely előterétől. A Tiszántúl több településéről ismerjük a kéményalja közepén épített nyílt tűzhelyet. Ennek régibb formája henger alakú és körüljárható volt, majd négyszögletes, asztalszerű tűzhelyet {180.} építettek (Györffy I. 1909; Szűcs S. 1943: 9). Utóbb a kéményalja hátsó falához építették a század eleje óta a Tiszántúl és Duna–Tisza köze számos településen (Dankó I. 1967; Juhász A. 1971: 463–465; 1989a; Bárth J. 1974: 104; Dám L. 1975; Égető M. 1978: 166; Sztrinkó I. 1987: 99–100). Ezt a pitvarbeli középtűzhelyet Debrecenben és a Rétköz falvaiban szabad konyhának, a Békés megyei Dobozon konyhának, a Duna–Tisza közén asztalpadkának, konyhapadkának vagy nagytűzhelynek nevezték.

Nem tudjuk minden esetben, hogy a pitvar középtűzhelyét, középpadkáját meddig használták főzésre, sütésre. Györffy és Viski a század elején a Hajdúságból és Nagy-szalontáról még élő használatáról ad számot. Az 1950–60-as években kutatóink az Alföld számos településén megtalálták, de az ottani főzésre a legidősebbek is alig emlékeztek. Ebből arra következtetünk, hogy főzésre való használata a 19. század végére visszaszorult (Sztrinkó I. 1987: 100; Juhász A. 1989a: 201–202).

Az alföldi ház pitvarának másik nyílt tűzhelye a kemence szája előtti padka, mely egy szintben van a kemence fenekével. Ahol a pitvarból két lakóhelyiség (nagyház és kisház) nyílt, s mindkettőben épült kemence, azok szája előtt mindig készítettek tűzhelyet, vagyis tüzelőpadkát. A padka egyik sarkába rendszerint katlant építettek, amely több helyen főzőtűzhelyül is szolgált. A kiskatlanon bográcsban, vasfazékban főztek, a nagykatlanon üstben a szilvalekvárt főzték, disznóöléskor a zsírt sütötték, nagymosáskor vizet forraltak. A házbeli főzés, sütés az asszonyok dolga volt. Férfiak csak szükség esetén végezték, otthonuktól távol dolgozva viszont a részesaratók, kubikusok a szabad ég alatt maguk főztek. Nyílt tűzhelyeken általános volt a cseréplábas, és a különböző formájú cserépfazekak használata, melyeket az égő tűz vagy a parázs mellé, illetve köré állítottak. A nemesi és polgári konyhákból elterjedt parasztságunk körében – jóllehet nem mindenütt és nem széles körűen – a tűzikutya, más néven vasmacska. Ezekhez támasztották az égő fahasábokat, így a tűz jobban melegítette a mellé tett cserépedényben fövő ételt. A 19. században nyílt tűzön főzéskor mindenütt használtak vasháromlábat, majd öntöttvas edényeket (serpenyőt, lábast, fazekat), melyek lassan visszaszorították a cserép főző-, sütőedényeket. Felakasztott bográcsban a Dél-Dunántúlon kívül a Dél-Alföld tiszántúli, Duna–Tisza közi településeinek pitvarában is főztek. A kemencét a kenyér és a tésztafélék, hurka-kolbász, hús sütésén kívül főzésre is használták: rendszerint babot, borsót, lencsét, töltöttkáposztát, szemeskukoricát főztek benne, vászonfazékban. A fazekak felemelésére a Dél- és Nyugat-Dunántúlon fazékfogó vellának (Őrség, Göcsej), kuruglyának, a Dél-Alföldön kantakocsinak nevezett, kerekeken guruló eszközt használták. A kemencében még gyümölcsöt aszaltak, és szerephez jutott a népi gyógyításban is: a rühes gyermekeket, átfázott embert a meleg kemencébe bújtatták, hogy jól kiizzadjon.

A nyílt tűzhelyen és a katlanban használatos tüzelőanyagok sokfélék, tájanként a természet adta és a termesztett növényekből származó tüzelők kínálata szerint voltak eltérések. Tüzeltek árvaganéval (megszáradt marhatrágya), taposott tőzekkel (taposott, vályogvető-féle formával kivetett trágya), bár századunkban a szaga miatt ezt inkább udvari katlanokban használták. Általános a kukoricacsutka, csutkatő, szárízék, gally, rőzse használata. Folyók, vízállások mellékén nádcsörmővel, náddal, erdős vidéken fával, szőlőtermesztő tájakon gyakrabban venyigével (lemetszett szőlővesszővel) tüzeltek.

A nyílt tűzön főzéskor nemcsak füst, hanem pernye is szállongott a főzőhelyiségben, amiből a födetlen főzőedénybe is hullott. Szerették a szabad tűzön főtt étel ízét. Aki finnyáskodott, füstízűnek tartotta az ételt, annak Szeged vidékén az öregek azt mondogatták: „Mindönkinek mög kell önni életibe’ egy véka pörnyét.” Télen a nyitott kémény a pitvarból „kiszívta” a meleget, ráadásul tüzeléskor a pitvarajtót ki kell nyitni, hogy a füst a kéményen távozzon – emiatt kemény hidegben a főző-sütő asszonyok meleg kendőt vettek magukra, mégis fázóskodtak, s alig várták, hogy a kemencés szobában legyen dolguk.

A kemence fűtése az asszonyok kötelessége, a családtagok legfeljebb a tüzelő behordásában segítettek. Téli reggelen az asszony első dolga a kemence fűtése volt. Mindenszentek után, eleinte hetente egy-két alkalommal, majd a fagyok beköszöntével naponta fűtöttek. Nagy hidegben naponta kétszer: kora reggel és délután tüzeltek a kemencében. Elterjedt fűtőanyag volt a nyílt tűzhelyen is használt kukoricaszár (szárízék, ízékcsutka, csutka), a kukoricaszár töve – a csutkatő vagy tuskó – és a szőlővenyige. Folyók, tavak mellékén régebben nád volt az elsőrendű fűtőanyag, és csak a nádtermő rétek lecsapolása után tértek át a szalmával tüzelésre. Kiváló fűtőnek bizonyult az akácrőzse, de a kemencében eltüzelhető a gyékényfonás, -szövés hulladéka, a kenderkóró és minden ház körül vagy a határban összeszedett növény.

Másként tüzeltek a kemencében, ha kenyeret sütöttek, és másként, ha a ház melegítésére fűtöttek. A kenyérsütés rendszerint erősebb tüzet igényelt. Ha kenyér vagy kalács sült, a kemence száját eltakaró tévő, vagy előte mellett a gőznek kis rést hagytak. Ha télen fűtöttek, az előte pereméhez vizes rongyot dugdostak, hogy a hő ki ne szökjön a kemencéből. A tüzelés, fűtés eszközei: tűzifúvó (nádcső), szénvonó vagy szivanó, piszkafa és pemetnek nevezett cirokseprő.

A nyílt tűzhelyek mellett a 19. század vége felé parasztházakban is készültek a kemencén kívül más zárt tűzhelyek. A vályogból és sárból készült, vasplatnis berakott tűzhelyek eleinte a nyílt tűzhelyre vagy mellé kerültek, Székelyföldön éppen a cserepes mellé, az Alföldön az oldalpadka belső sarkára, a katlan helyére vagy melléje. Ezekkel kb. egy időben a nyitott kéményt lepadlásolták, amivel a pitvar zárt kéményes melegkonyhává alakult. Ez nem csupán az asszonyi munka téli feltételeit javította, hanem lényegesen módosította az egész házbeli életet, lakáshasználatot is. A 20. században a melegkonyhában megjelentek a gyári takaréktűzhelyek, majd elterjedt a különálló nyárikonyhák, sütőházak építése, ahol kizárólag vályogból vagy téglából rakott, illetőleg gyári készítésű takaréktűzhelyen főztek.

VILÁGÍTÁS

Alacsony műveltségi szinten a nyílt tűzhely lobogó lángja adta azt a kevés világosságot, amire a parasztházban esténként szükség volt. A tűz világa mellett fontak téli estéken az asszonyok, emellett beszélgettek, pipáztak a férfiak, és hallgatták a gyermekek elalvás előtt az öregek meséit. Ha nagyobb világosságot akartak, régebben fáklyát égettek. A palócok fűz-, gyertyán- vagy mogyorófaágakból, a székelyek lucfenyőből hasogattak fél méter hosszú szálakat, melyeket a kemencében vagy a tetején szárítgattak, hogy jól égjenek. Felföldön a fáklyát a kemence kocigjára fektetve égették, Dunántúlon ún. foklatartó (fáklyatartó) állványba szorították a száraz ágakat (Jankó J. 1902: 213; Istvánffy Gy. 1911: 14–15; Bíró F. 1988: 236).

Az égő forgács mellett a parasztház legrégibb világítóeszköze a mécs, mécses. Régebben cserép, utóbb vas, bádog, néhol üvegedényke, melyben olajba, faggyúba vagy zsírba helyezett kanóc égett. Országszerte elterjedt a használata. Ha beteg, gyermekágyas aszszony, rosszul alvó kisgyermek volt a háznál, éjjel mécset égettek. Gyér fénye miatt a palócok szegénykének, fösvénynek, másutt pillancsnak, a szegedi tájon a talpas cserépmécset tatarnak emlegették. Néhol a kemence mellett, falba mélyített fülkében volt a helye. Legtovább az istállóban használták. A méccsel részben egy időben, részben később használatos volt a faggyúgyertya, amit a parasztháztartások régebben „mártogatás”-sal, utóbb üveghengerekbe való öntéssel maguk készítettek. Az istállóban, az udvaron és utcán sötétben való közlekedés közben fakeretes, disznóhólyaggal, utóbb üveggel fedett vagy bádoglemezből készült kézi lámpást használtak, amelyben olajmécses vagy gyertya égett.

Amióta a petróleummal való világítás parasztságunk körében elterjedt, a házban leginkább petróleumlámpást gyújtottak meg. Gyakrabban használtak falba vert szögre akasztható vagy talpas lámpát, amit oda vittek, ahol éppen szükségük volt rá. A konyhában rendszerint falra akasztható lámpával világítottak. A szobában az asztal felett függő lámpát módos háznál is csak ünnepnap, disznóvágáskor és vendégség alkalmával gyújtották meg. Szürkületkor még nem gyújtottak lámpát. Mikor kinn besötétedett, akkor érkezett el a lámpagyújtás ideje. Római katolikus családokban ilyenkor „Dicsértessék a Jézus”, protestáns családokban „Jó estét” köszöntés járta.

Sok faluba csak az 1940–50-es években vezették be a villanyvilágítást, az Alföld sűrűn lakott tanyavidékein pedig az 1960-as évek második felétől gyulladt ki a villanyfény, s a közelmúltban is voltak még olyan tanyák, ahol petróleumlámpa szolgáltatta a fényforrást.

AZ ÉTKEZÉS HELYE ÉS RENDJE

Az étkezés rendjét az évszakok változása jelentősen meghatározta. Télen a szobában étkeztek. A 19. század első felében nem volt mindenütt asztal a házban, hanem egy nagy fatálat letettek középre, azt körülülték s nagyfejű kanalakkal ettek belőle. Télidőn a ház földjén tálalás emlékét a palócoknál és a szanki tanyákon találták meg (Morvay J. 1956: 91; Égető M. 1978: 179). A halotti toron a földre terítést Orbán Balázs említi a gyimesi csángóktól.

Jellemzően alakult a nagycsalád étkezésének rendje. Az asztal köré csak a felnőtt férfiak ülhettek. A gazda helye az asztal belső szegleténél, a sarok mellett volt, s étkezés előtt ő szegte meg a kenyeret, ami országszerte elterjedt szokás volt. A menyecskék férjük mögött vagy mellett álltak és a közös tálból fakanállal merítettek. Mivel az asztal közepén levő tálhoz messziről kellett nyúlni, a kanalat vízszintes tartással vitték a szájukhoz és kenyeret tartottak alá, hogy az étel el ne csöppenjen. Idős asszonyok a kemencepadkán, a kemence mellett, gyalogszéken vagy az ágy szélén ülve, a gyermekek a földre tett tálat karéjban közrefogva, a földön ülve ettek. Az étkezésnek az a rendje, hogy az asszonyok nem ültek asztalhoz, több vidéken túlélte a nagycsaládszervezet megszűnését. A Nagy-Sárrét legtöbb falujában a gazdaasszony századunk közepén sem ült asztalhoz, hanem a kiszolgálás után állva fogyasztotta el az ebédet (Dám L. 1975: 127). Polgárosuló településeken és tájakon (alföldi mezővárosok és környékük, Kisalföld) az asszonyok a két világháború között már asztalhoz ülhettek. Általános gyakorlat szerint a fiúgyermekek csak akkor ülhettek étkezéskor az asztal mellé, amikor kinőttek az iskolapadból, illetőleg a dologban, mezei munkán hasznukat vette a család, rendszerint 12–14 évesen. Addig – amikor már nem a ház földjén tálaltak számukra – asztalszékről, a kemencepadkán vagy kisszéken, sámlin ülve ettek. Az asztalszék alacsony, befúrt lábú, kerek vagy négyszegletű asztalka, amelyen régen mélyedéseket vájtak és az ételt ebből kanalazták ki.

A 20. században már kevés helyen étkeztek közös tálból. Mindenki külön tányérból evett, legfeljebb a lakodalmi vacsorán az ifjú pár, később a házastársak ettek ideig-óráig egy tányérból.

Országszerte az az asztali ülésrend, hogy a családfő (a gazda) ült a főhelyen: az ajtóval szemben, a pad belső, szobasarokhoz közeli részén. Mellette legidősebb legényfia, az oldalpadon veje vagy fiatalabb, már felnőtt fiai ültek. Az asztal szembeni két oldalán, székeken az ott dolgozó béres, majd a szüleivel együtt élő férjes asszony, utóbb a gazdaasszony foglalt helyet. Újabban a fiatalasszonyok már férjeik mellett ültek. Ha megbecsült vendég érkezett, a gazda mellé ültették, és a családtagok szorultak a kevésbé „rangos” helyekre (Juhász A. 1971: 496–497; K. Csilléry K. 1972: 9; 1974). Ez az ülésrend eléggé gyakori, de polgárosultabb vidékeken a 20. században már nem jelentett szigorú hagyományt, eltekintettek tőle, legfeljebb annyi élt tovább belőle, hogy az asztalnál minden családtagnak megvolt a megszokott helye (Vajkai A. 1948b: 60).

Köznapi étkezéskor az asztalt nem terítették le, csak ünnepekre, sőt legtöbb helyen csupán jeles ünnepeken (karácsony, húsvét) és családi ünnepeken került rá háziszőttes vagy vászon abrosz. Az 1920–30-as évek óta elterjedt a viaszosvászon terítő, de többnyire a konyhaasztalokon volt használatos.

Nyáron az étkezés helye – az időjárástól függően – a konyhába, a ház elején lévő nyitott, szellős tornácra, a különálló nyárikonyhába vagy az udvarra helyeződött. A pitvarban az asztalszék köré telepedett az egész család. A Nagykunságon és környékén „ha nincs középső nagy patka, annak a helyén áll az asztalszék, ezen szoktak ebédelni … Ebédkor az asztalszéket körülrakják gyalogszékekkel, felteszi a gazdaasszony a tálat, ebből szedeget ki-ki, amennyi jól esik. Ha pedig nem fazékban, hanem serpenyőben vagy bográcsban főz, egyszerűen a földre teszik le, körülülik és úgy fogyasztják el az ételt” (Györffy I. 1909: 72). A tornác – ereszalja, gádor, illetve gang – a jó időjárás beköszöntével vált a napi étkezések leggyakoribb helyévé. Nyári melegben szerettek az udvaron, a fák árnyékában elhelyezett kis asztalnál vagy a gyepen ülve étkezni, különösen a tanyaiak. Esős, szeles időben előfordult, hogy a pitvar földjére szövöttgyékényt terítettek, és arra letelepedve evett a család (Juhász A. 1971: 404; Nagy Gy. 1975: 275; Égető M. 1978: 185).

A PIHENÉS ÉS ALVÁS HELYE

A 10–13. században a jobbágyok házaikban többnyire a puszta földön, illetőleg földre terített gyékényszőnyegen aludtak (K. Csilléry K. 1982: 210–226). A földön hálást évszázadokkal később, a 19. században is megfigyelték a köznép körében. A 20. század eleji leírások és a későbbi gyűjtőtapasztalat szerint egyes családtagok századunk első évtizedeiben is földre terített gyékényponyván vagy szalmán aludtak a szobában, gyakrabban a pitvarban, illetőleg a padlásolt konyhában.

Őrségből, Erdélyből, Moldvából és a Sárrétről adataink vannak rá, hogy a fal mellett körös-körül sárpadok voltak. Az őrségi füstöskonyhában „ott heverésztek naphosszat a legények, sőt éjszaka is ott aludtak a férfiak” (Kardos L. 1943: 188). Az alacsony sárpadokra utóbb karólábas deszkapadot helyeztek. Ilyen lócapadok voltak a fal mellett a {184.} palóc ház szobájában, ahol a kemence végében lévő tűzlóca szolgált fekvőhelyül (Pápai K. 1893: 27; Istvánffy Gy. 1911: 12–13).

Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegység falvaiban a magas, négyszögletes kemence széles, lapos tetején, utóbbi tájon a kemence oldalába épített padkán, szaphán, kocigon is aludtak. A kemencén való pihenés, alvás Kelet-Európában elterjedt mindazoknál a népeknél, amelyek a házban hasonló kemencéket építettek. Az Alföldön a boglya alakú kemencét kétfelől övező sárpadka, valamint a kemence mögötti 40–50 cm széles zug – a Tiszántúlon sut, a Duna–Tisza közén kuckó – nyújtott télidőn igen alkalmas hálást. Régebben a kemencepadkát szélesebbre készítették, Békés megyei visszaemlékezések szerint ketten is fekhettek rajta egymás mellett (Gunda B. 1935: 20). Télen a kemencéből áradó meleg tette kedveltté ezeket a hálóhelyeket. Sárréten az 1860-as években a férfiak, fiúgyermekek a pitvar széles padkáin háltak, bundával, juhbőrrel takarózva. A pitvar földjén égő tűz adott némi meleget, amíg el nem hamvadt. A családfő, a nők és a kisgyermekek aludtak benn a házban, szintén a fal mentén készített sárpadkákon (Szűcs S. 1943: 144–146). Ez a téli alvásrend a nyitott kéményű alföldi parasztházban szélesebb körben elterjedt lehetett.

A földbe vert lábú ágy már Árpád-kori jobbágyházakban kimutatható (K. Csilléry K. 1982: 226), házi készítésű változatai (a karólábas dikó, vacok) szinte napjainkig használatosak szegényparaszti hajlékokban, félreeső tanyákon. Az asztalosmestertől rendelt, vásárolt ágy a 19. században vált általánossá a köznép körében. Az átlagos parasztházban ekkor legfeljebb két ágy volt (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 32). Göcsejből a múlt század közepe tájáról, Átányról és a szanki tanyákról (Bács-Kiskun m.) századunk elejéről említi a szakirodalom, hogy a szobában egyetlen hálóágy akadt. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja sárpadon, lócapadon, a kemencesarokban, szalmaágyon, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált.

A háromnemzedékes családközösségben gyakran 25–30 személy lakott egy fedél alatt. A göcseji nagycsalád hálásának rendjét 1838-ból így ismerjük: a szobában „egyedül a házigazdának feleségével, és a kisebb gyermekeknek van lakások, a többi házas személyek tulajdon, egy csekély ablakkal ellátott kamrájokban laknak. Itt tartják mindeneket és a leghidegebb éjszakában is ezekben hálogatnak” (Plánder F. 1838: 23–24). A család szaporodtával a nyitott színt, a pitart is kamrává alakították át, néhol 6–8 kamra épült. Fagyos éjszakákon fazékba tett parázzsal enyhítették a kamrák levegőjét.

A Felföld falvaiban, ahol a nagycsaládi házközösség a múlt század végéig szintén tovább élt, a három osztatú ház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. A kamrának egyetlen, tenyérnyi szellőzőnyílása volt, amit télire zsúpszalmával tömtek be, vagy fűzvesszővel befontak (Morvay J. 1956). A hideg ágyat a kemencében hevített cserépdarabbal, bükkfa deszkával, kövekkel igyekeztek fölmelegíteni. Az idős gazda, a férfiak és a fiúgyermekek télen a kürtős kemencés szobában háltak, nyáron pedig az istálló és a csűr volt a felnőtt férfiak szokott alvóhelye. Előfordult, hogy a fiatal pár az első gyermek megszületéséig a kamrában aludt, más helyeken pedig nyáron többnyire a padláson töltötte az éjszakát (Bakó F. 1989a: 733–736).

A kétnemzedékes parasztcsalád téli hálása a 19. század vége óta legtöbb helyen így alakult: a sarkos elrendezésű szobában két, legfeljebb három ágy volt, közülük az utca felőli szobasarokban lévő a vetett ágy, melyet nem mindenütt és nem állandóan használtak {185.} hálóhelyül. Ha a családban volt legényfiú vagy fogadott béres, a gazda benn aludt a szobában, feleségével egy ágyban. Amíg nem volt segítője, a gazda aludt az istállóban, maga készítette dikón, priccsen vagy régi, elhasználódott nyoszolyán. Gazdálkodó parasztember az istállót éjszakára sosem hagyta felügyelet nélkül.

A kisgyermek egyéves koráig bölcsőben, szegény családban a szülők ágya mellett padra vagy székre helyezett kis teknőben aludt. Utána a kemencekuckóba vagy a kemencepadka és az ágy közé készített kiságyra került, ahol rendszerint ketten is elfértek. Országszerte elterjedt a széles körben tolinak, tolóágynak nevezett, deszkákból összeszegelt, négy keréken guruló, ládaszerű fekvőhely, amelyet nappalra az ágy alá toltak (Gömörben tologó, Szilágyságban kerekeságy a neve). Benne szalmán vagy szalmazsákon szükség szerint három-négy-öt, 8–12 éves gyermek is aludt. Pokróccal, kabáttal takaróztak. A lányok és fiúk iskoláskorig, néhol 8–10 éves korukig is együtt aludtak. Amikor a toliból kinőttek, a szobabeli másik ágy lett a fekvőhelyük.

A hálóágyba szalmazsákot vagy pusztán szalmát tettek, arra pokróc, fehér vászonlepedő, módos családban a lepedő alá tollal tömött, puha derékalj is került. Ahol kisgyermekek aludtak, sűrűn, néhol havonta új szalmát tettek az ágyba. A párnákat (régebben fűajj, fejel, févaj) libatollal, ahol arra nem telt, tyúktollal, a dunnát libapehellyel töltötték meg. Az ágyban sokan a 20. század közepe tájáig kizárólag dunnával takaróztak. Sok helyen azt tartották, paplanuk az uraknak van. Bolhák ellen az ágy alá szokás volt vadkendert tenni, mert annak a szagától „elvadultak”.

Ahol nagylány volt a családban, a szobából nem hiányozhatott a magasra vetett ágy, díszágy, amely a lány stafirungját őrizte. Helye az utcai ablak melletti szobasarokban volt. Általában úgy vetették meg, hogy a párnák fölé hajtogatott dunnát letakarták fehér vászon, fodros szélű ágyterítővel, és erre tették a jól megtömött, hímzett végű hajba (huzatba) bújtatott párnákat. Kis földű paraszt családjában is legalább három párna volt a vetett ágyon. Ahol – és amíg – nem tudták a díszpárnákba való libatollat megkeresni, szalmával, apró forgáccsal vagy gyékénybuzogány pelyhével töltötték a díszágy párnáit. Kisparaszt házában a fölvetett ágyon két sorban általában hat párna, módosabb gazdáknál egy-egy ágyon olykor kilenc párna is magasodott.

Az Alföld és a Dunántúl több tájáról ismerjük azt a gyakorlatot, hogy a díszágy két végére lécvázat fektetnek, ágyterítővel letakarják, és erre rakják a hímzett végű párnákat. A díszágy így magasabb lett, többet mutatott. A szalmazsák és a lécváz között ezáltal 40–50 cm magas búvóhely maradt, amit nagy lélekszámú családok hálásra használtak. Ezt búvóágynak (Balatonszentgyörgy), katisátornak (Miske, Bács-Kiskun m.), kolädának (Szeged környéke) emlegették, és 8–12 éves lányok ketten is megaludtak benne (Juhász A. 1971: 489; K. Csilléry K. 1974). Ilyen díszágyak többnyire gazdaházak tisztaszobáiban voltak. Szórványos adatainkból úgy látszik, hogy a magasra felvetett ágyban a Tiszántúlon, Szatmárban, Zemplénben, Gömörben a háziak sosem aludtak, némely helyen legfeljebb a kedves vendégnek vetették meg.

Általánosnak mondható, hogy a fiúk 12. életévük betöltése után rendszeresen az istállóban aludtak. Tanyai családokban sokan már hamarabb, Szatmárban a legénysorba lépve, 17 évesen kerültek az istállóba hálni. Fekvőhelyük a lóistállóban, a lovak faránál ácsolt karólábas ágy, a szénatartó vagy a gerendák alatt készített priccs volt. A kisparaszt- és gazdalegény otthon, a szegényparaszt legény elszegődött béresként az istállóban hált berukkolásáig, majd házasodásáig. Volt olyan parasztlegény, aki a párnát {186.} és a dunnát nem ismerte, míg meg nem házasodott (Luby M. 1935: 208; Juhász A. 1971: 489).

Fiatal házasok első gyermekük születéséig télen leginkább a kamrában aludtak, egyik sarkába beállítottak egy nyoszolyát. Szülés után a menyecske a szobában hált. A gyermekágyas fekvőhelyét a múlt században ritka szövésű házivászonból, ún. szúnyoghálóval kerítették el, aminek szemmel verést, rontást elhárító szerepet tulajdonítottak. Idős, beteg családtag a szobában rendszerint az ajtó mögötti ágyon hált, ahol napközben a gyermekek heverésztek, játszadoztak. Innen a szeghalmi szólásmondás: „Gyereknek, betegnek ajtó mögött a helye” (Cs. Tábori H. 1979: 602). Ezt az ágyat Dél-Tiszántúlon vacoknak nevezik: gyakorta karólábas, házi készítésű fekhely volt, benne szalmazsák és rongypokróccal takarták le.

Nyáron a parasztcsalád pihenése kötetlenebb, mint télen, bár megvolt a nyári alvásnak is a kialakult rendje. A Nagykunságról ezt így rögzítették: „Nyáron a szoba kihalt. A háznép vagy a tanyán van, vagy a konyhában tartózkodik. A szobát besötétítik (…) és jól fellocsolják a földjét, hogy hűvös legyen, legfeljebb hűsölni mennek be. Aludni sem igen alusznak benn. A gazda a tornácban levő ágyon alszik, a legényfiú az istállóban, a gazdasszony és nagyobb lánya a konyha küszöbén, legfeljebb az apró gyerekek alusznak a sutban, hogy reggel láb alatt ne legyenek a korán kelő szülőknek” (Györffy I. 1909: 77).

Tavasszal, amint az idő fölmelegedett, leghamarabb az idős gazda költözött ki éjszakára a szobából a nyitott, oszlopos tornácra, ahol a pokróccal leterített ágyon vagy dikón subával takarózott. Sok idős gazda mindenszentekig vagy az első hó leestéig a tornácon hált. Gyakran erre a hálóágyra is szúnyoghálót akasztottak, ami védett a legyek, szúnyogok ellen. Ahol nem volt idős ember a házban, ott a fiatal pár aludt az ereszalján (tornácon) lévő szúnyoghálós ágyban.

Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, ahol földre terített subán, ponyván vagy szövött gyékényen aludtak, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé. Sok helyen szalmát terítettek a pitvar földjére, vagy szalmazsákot tettek oda, és azon háltak. Némelyek szerettek a hűs kamrában lepihenni, de meleg időben a házaspárok, legények, nagylányok rendszerint a házon kívül: a csűrben, fészerben, a széna- és szalmakazlak tövében, szénapadláson éjszakáztak. A nyári hálás különösen az alföldi tanyákon kötetlen: előfordult, hogy rekkenő melegben az egész család a szabad ég alatt, a kazlak mellett keresett fekvőhelyet. Ilyenkor a béresek, gazdalegények sem az istállóban, hanem az istálló előtt, szalmán pihentek le.

Ősztől nyár elejéig a munkában megfáradt ember napközben a szobaajtó mögötti vetetlen ágyra vagy a kemencepadka és az ágy közötti kiságyra, priccsre pihent le. Újabban a konyhába került az ilyen heverőágy. Erdővágásról, trágyahordásról hazaérő, átfázott emberek a kemencepadkára telepedtek. Az Alföldön és peremvidékein a boglyakemence padkája a megszokott tartózkodási helye az öregeknek. Idős asszonyok hátukat a meleg kemencének vetve vagy kispadkán ülve varrogattak, fosztottak tollat és itt is szunyókáltak napközben.

Összegzésül elmondható, hogy a parasztházban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. A házastársak – rövidebb-hosszabb időszakoktól eltekintve – egy ágyban háltak. „Egymás görbéjibe' aludtunk”, vagyis felhúzott térdekkel – mondották egybehangzóan több helyen. Több gyermek rendszeresen aludt egy ágyban és a szülő is aludt együtt azonos nemű gyermekével. Az asztalos készítette ágyakon kívül általános a házi készítésű fekvőhelyek (táji elnevezései: vacok, dikó, priccs) használata, télen elterjedt a kemencén és padjain (padkáján), valamint a deszkalócákon, -padokon – nyáron pedig a földön alvás. A parasztcsaládok éjszakai pihenésének rendje sok évszázados, a földön alvás több évezredes beidegződéseket őrzött meg, egészen a közelmúltig. A mai értelemben vett kényelmes pihenés, alvás többnyire ismeretlen volt a parasztok otthonaiban. Módos gazdahelyen századunkban a harminc-negyvenes évektől az ember és az asszony külön ágyban alszik. A század közepétől a házastársak külön alvása terjedőben van, de nem lett általános. Módosaknál a családtagok is hamarabb jutottak külön fekvőhelyhez, és ehhez hozzátartozott a puha derékalj is.

MUNKÁK A HÁZBAN

A lakóházban végzett munkák évszakonként, nemek és életkor szerint különböztek. A parasztok sok évszázada kialakult munkamegosztása alapján a házimunkák túlnyomó részét az asszonyok végzik, míg a férfiak a mezőkön – a maguk gazdaságában vagy mások földjén – dolgoznak, gondozzák az istállóban tartott állatokat, s legfeljebb alkalmanként segítenek a házimunkában. A lakóház tehát elsősorban az asszonyok mozgástere, az istálló, a határbeli föld pedig a férfiaké. A mezei munkában az aratás, a kukoricakapálás és a tél hoznak ebbe a rendbe némi változatosságot.

Mindennap ismétlődő házimunka a főzés, télen a ház fűtése. Rendszeresen ismétlődő a takarítás, a mosás, a kenyérsütés és tésztagyúrás, a fonás és szövés, a varrás, ritkábban előforduló a nagytakarítás, a tollfosztás, a szappanfőzés, a lekvárfőzés, a ház tapasztása és meszelése. A család állandó tartózkodási helyét az asszony mindennap felsöpörte, a döngölt agyagpadlót fel is locsolta. A dunántúli füstöskonyhát, a felföldi kürtős kemencés házat, ahol a fűtés, a főzés előkészületei alatt sok hulladék elszóródott, és ahol a család élete is zajlott, napközben is felsöpörték.

Télen a házimunkákat rendszerint a fűtött szobában végezték, míg nyáron színterük megoszlott a pitvar, a tornác, a nyárikonyha és az udvar között. Hetente mostak, és két-három hetenként került sor nagymosásra. A teknőlábat télen bevitték a szobába, és a mosóteknőben hamulúggal vagy sziksóból öntött lúggal forrázták, s több léből mosták a ruhákat, vászonneműt. Voltak, akik a hidegkonyhában mostak, hogy kíméljék a szobát a páralecsapódástól. A kimosott ruhát, ágyneműt télen és rossz időben a padláson, máskor az udvaron kifeszített kötélen szárították, de szokás volt fűtött kemencére is teregetni. A századforduló tájáig a tiszta ruhát nyújtófára tekerték és a szobabeli asztalon mángorlóval simították. Azóta elterjedt a faszenes vasaló, bár alföldi tanyákon a hatvanas években is voltak, akik mángolták ruháikat. A kenyérdagasztást télen-nyáron, kora hajnalban a szobában végezték. Amíg a kenyér kelt, az asszony befűtött a kemencébe, s mire a család felkelt, kisült a kenyér és a lángos. Gyakori, hogy télen a főzés előkészületeit is a szobában folytatták, de nem az asztalnál, hanem a kemence, illetve a tűzhely körül.

A hagyományos berendezésű, sarkos elrendezésű parasztszobában két eltérő funkciójú tér állapítható meg: a belső a kultikus tér, az ajtó, illetve tűzhely előtti pedig a munkatér (Gunda B. 1961). Az utóbbi a színtere a fonásnak, varrogatásnak, kukoricamorzsolásnak is. A guzsalyról fonó nők az Alföldön rendesen a kemence padkáján ültek és lábuk alá kisszéket, gyalogszéket tettek. Ugyanoda telepedtek a varrogató, babot, mákot fejtő idős asszonyok, hátukat a meleg kemencének vetve. Erdélyben, a Felső-Tisza vidékén, ahol a házban nyílt, ún. kandallós tüzelő volt, „télen a nők a tűzhely szélén ülve a tűz világánál fontak, varrtak, a férfiak meg a tűzhelyre támaszkodó pucikpadon és kisszéken ülve kukoricát morzsoltak vagy – a külső munkákból érkezve – szárítkoztak, melegedtek…” (Kós K. 1989: 109). Ahol rokkán fontak, ott az asszonyok az ágy előtti vagy az asztal közelébe tett széken ültek.

A parasztszövőszéket a szobában állították fel. Rendszeresen csak télen szőttek: novembertől március-áprilisig, utána a szövőszék legtöbb helyen szétszedve a padlás vagy a csűr oldalára került. Ahol a gyékényszövés kenyérkereső foglalkozássá, háziiparrá vált (Biharnagybajom, Tápé, Bodrogköz, Bősárkány, Sarród), ott ősztől nyár elejéig a szobában szőttek. A földön szövés a sarkos elrendezésű szoba közepét, a kemencétől a sarokpadig egészen elfoglalta.

Disznóölés alkalmával a kettéhasított disznó feldolgozását, a kolbász- és hurkatöltést a konyhában vagy – ahol az szűknek bizonyult – a szobában végezték. A nagyobb bútorokat – ládát, sublótot – ilyenkor átvitték a kamrába. A zsírt a szabadban vagy a pitvarbeli katlanon üstben sütötték. Télen a nagyjószágok (ló, szarvasmarha) ellátása után a férfiak beszorultak a házba. Sokan szakajtó- és kaskötéssel, mások söprűkötéssel foglalkoztak. Barkácsoló parasztemberek ilyenkor javították meg a fészerben a törött, elhasználódott faeszközöket, a szakadt lószerszámot.

Nyáron a házimunkák a lakószobából és a konyhából kikerültek a tornácra, a nyárikonyhába és az udvarra. A tornác egyik végén elrekesztett vagy különálló nyári-konyha a 20. században tavasztól őszig a háztartási munkák központjává vált. Az asszonyok itt főztek, itt sütötték a kenyeret, kalácsot a kívülről fűtött kemencében, itt mostak. A nagymosást, lekvárfőzést, szappanfőzést, babfejtést – ahol nyári kemence épült, a kenyérsütést – az asszonyok legszívesebben az udvaron végezték.

Falun élő kisnemeseknél a lakóház kevésbé vált munkahellyé, mint a parasztoknál. Részint ott a női munkák a nyárikonyhában, a férfimunkák a fészerben zajlottak, részint fogadott cselédlány és béres vagy napszámos végezte a tennivalók nagy részét (Cseri M. 1987: 111).






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 59
Tegnapi: 7
Heti: 79
Havi: 459
Össz.: 88 803

Látogatottság növelés
Oldal: Az építmények fajtái III.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »