kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

Budapest közműrendszerei II.


1933-ban a gázmennyiség növelésére vízgázgyár épült, ennek terméke nagy hidrogéntartalma miatt értékes hígítógáz volt.
  1944-ben két újabb kokszolóblokk épült Óbudán, a hálózat hossza pedig meghaladta az 1000 km-t, amelyben egyre növekedett a nagyobb átmérők aránya.
  A II. világháborúban a gáztartók és a dunai átvezetések teljesen megsemmisültek, ennek ellenére a gázszolgáltatás csupán 3 hónapig szünetelt 1945-ben. A helyreállítás 1947-re fejeződött be, de 1950-ben az 1290 km-es hálózaton még csupán 49,3 millió m3 gázt értékesítettek.
  Az 1950-es évek iparosításának gázigényeit gázgyártással nem tudták volna követni, ezért 1949-ben a zalai olajat Csepelre szállító vezetéken eleinte szakaszosan, 1962-től csakis földgázt szállítottak a fővárosba, és ezzel javították a gáz fűtőértékét az Óbudai Gázgyárban.
  Minden lehetséges módon továbbfejlesztették az Óbudai Gázgyár kapacitását, s így az 1950-es évek végén a csúcstermelés meghaladta a napi 1 millió m3-t.
  1962-re megépült a dunaújvárosi kokszoló gázának (kamragáz) Budapestre szállítását biztosító kb. 70 km-es célvezeték.
  Az 1960-as évek elején a gázellátás óriási fejlődésnek indult, mert megkezdték a gáz fűtési célú felhasználását. Ennek bevezetése azt eredményezte, hogy a téli fogyasztás a nyárinak többszörösére nőtt, 1960-ban mát 238,4 ezer lakás csatlakozott a gázhálózatra. Az igények kielégítésére megkezdték az alföldi földgáz felhozatalát, s a terhelési csúcsok kiegyenlítésére Őrszentmiklóson föld alatti gáztárolót létesítettek. Kiépült a fővárost körülvevő 40 bar nyomású körvezeték budai szakasza. Mindezek együttes eredményeként lehetővé vált az ipari üzemek gázfelhasználásának növelése is.
  1966-ban üzembe helyezték a Kőbányai Gázgyár első két levegős földgázbontóját, amelynek alapanyaga kamragáz és földgáz volt. A későbbi bővítéssel ez a termelőbázis is már 1,5 millió m3/nap városi gázt tudott előállítani. A 3 millió m3/napos termelőkapacitást azonban egyre kevésbé bírta az elöregedett gázhálózat szétosztani, ezért gyors megoldásként először a gáz égéshőjét növelték 16 800 kJ/m3-ről 21 000 kJ/m3-re, és növelték a készülékek nyomását 5 mbar-ról 8,5 mbar-ra. Ezekkel a beavatkozásokkal a hálózat kapacitása kb. 35%-kal emelkedett.
  1968-69-re a további fejlesztésekkel teljesen kimerült a városigáz előállító kapacitás bővítésének a lehetősége (3,5 millió m3/nap), sok szenes alapú gázgyártó használhatatlanná vált. 1969-ben megkezdték a földgázra való átállás kísérleti programját (Római-part).
  1970-ben az értékesített 704,5 millió m3-ből 443,2 millió m3 már földgáz volt, s ezt 1872,7 km hosszúságú csőhálózat osztotta szét.
  Még ugyanebben az évben hagyták jóvá a földgáz-felhasználás programját, amely egyben azt is jelentette, hogy Budapest illetve Magyarország gázhálózata egy kontinentális rendszer részévé válik. Ez 1979-re valósult meg, amikor megkezdődött az orenburgi földgáz behozatala.
  1971-ben megkezdődött a gázellátó hálózat tervszerű átállítási programja városigázról földgázra. Az átállítást a belvárosi területeken kezdték, és fokozatosan haladtak a városhatár felé. 340 ezer fogyasztó gázkészülékét állították át 1988-as befejezéssel. Időközben megszűnt a szénalapú gázgyártás (1984), 1987-ben az Óbudai Gázgyár végleg befejezte működését, 1988-ban felhagytak a dunaújvárosi gázszállítással is. Végezetül a Kőbányai és az Albertfalvai Gázgyárat szűntették meg.
  A gázellátás biztonságának fokozására 1988-ban elkészült a körvezeték Kőbányára vezető (kb. 10 km-es, 40 bar nyomású) leágazása, és ez lehetővé tette a gázfogyasztás növekedését illetve a gázellátó hálózat további jelentős bővítését. Ezt bizonyítja, hogy az 1985-ös 2633,1 km-es hálózathossz 1992 végére 4386,9 km-re, az ellátott lakások száma 552 ezerről 668 ezerre növekedett.
  A főváros gázellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
  - értékesített földgáz mennyisége 2424,6 millió m3
  ebből a háztartások részére értékesített 647,8 millió m3
  - egy háztartásra jutó átlagos gázfogyasztás 993 m3 
  - a gázcsőhálózat hossza (1991) 4209,1 km
  ebből nagynyomású (40-64 bar) 19,2 km
  nagyközépnyomású (6 bar) 490,1 km
  - nagynyomású átadóállomások száma 12 db
  - körzeti nyomásszabályozók száma 310 db


  Távhőellátás
  A távhőellátás kezdetének Budapesten 1899 tekinthető, ekkor helyezték ugyanis üzembe az Országházat ellátó távfűtési rendszert, amelynek hőtermelő központját a mai Markó u. környékén - a fogyasztótól viszonylag távol - helyezték el.
  Az 1930-as évek elején tanulmány készült a főváros távfűtésének műszaki-gazdasági megvalósíthatóságáról, de ezt csak egyes házak ill. intézmények távfűtéssel való ellátása követte.
  Budapest néhány pontján az 1950-es évek elején már voltak távfűtött lakások. Csepelen 210, Kőbányán 354 lakás távfűtését biztosította a Csepeli Vasmű ill. a Kőbányai Sörgyár. Ugyancsak távfűtésnek tekinthető, hogy a Margitsziget hőforrásaiból a hét néhány napján melegvízzel láttak el néhány száz lakást a XIII. kerületben.
  A tömeges távhőellátás az 1950-es évek végén kezdődött, amikor a XIII. kerületben a Révész utcai erőmű, a XI. kerületben kelenföldi erőmű hőbázissal távfűtéses lakótelepek épültek.
  1960-ban - a 15 éves lakásépítési program kezdetekor - a távfűtésbe bekapcsolt lakások száma 4839, a hálózat hossza 16,3 km volt.
  Az elkövetkező 10 évben közel 40 ezer lakást kapcsoltak be a távfűtésbe, és a hálózat hossza 113,3 km-re nőtt. Megkezdték a budai Vár távhőellátását is.
  1960-65 között távhőellátásra az ipari és közcélú fűtőerőművek (kelenföldi, angyalföldi, kőbányai, újpesti, kispesti, csepeli) villamosenergia-termelése mellett és után keletkezett ún. „hulladék” hőenergiát használták fel a lakossági és kommunális igények kielégítésére, amely még ma is a leggazdaságosabb ellátási lehetőség. 1960 körül leálltak a budapesti erőművek fejlesztésével, ezért a később létesülő lakótelepek részére csak hőszolgáltatási feladatokat ellátó fűtőművek épültek (óbudai ltp.: Zápor u., Zuglói ltp.: Füredi u., újpalotai ltp.: Cservenka u.), amelyek teljesítményét az ellátandó térség hőigénye alapján határozták meg.
  A kialakított rendszerek a lakosság részére általában 130/70 °C-os változó hőfokú forró vizet, az ipari üzemek részére gőzt vagy 180 °C állandó hőfokú forró vizet szolgáltattak. A vezetékeket lakott területen vasbetonból készült védőcsatornában helyezték el, míg lakott területen kívül - különösen távvezetékként funkcionáló szakaszokon - oszlopokon vagy bakokon (föld felett) vezették.
  Az 1970-es évek a távfűtés alkalmazásának fénykora, hiszen 10 év alatt több mint 100 ezer lakást kapcsoltak a távhőellátó hálózatra. Több mint 200 km vezetéket építettek, és megkezdték az önálló körzetek részbeni összekapcsolását is, ami egyrészt a kis fogyasztású időszakokban jelent energiamegtakarítást, másrészt az ellátás biztonságát növeli.
  Jelenleg a fűtőművek száma 16, és ezekből származik a szolgáltatott hőenergia kb. 30%-a (a fűtőművek éves viszonylatban kb. 230 millió m3 földgázt tüzelnek el), a fennmaradó hányadot erőművek biztosítják. A szolgáltatott hőenergia 80%-a változó hőfokú forró víz, 20%-a gőz illetve állandó hőfokú forró víz.
  A főváros távhőellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
  - vezetékhálózat hossza 450 km ebből vasbeton
  védőcsatornában 409 km
  föld felett vezetve 38 km
  előre szigetelt 13 km
  - hőközpontok száma 2 401
  - lakásszámra vetített ellátottság 25,4%
  - távfűtésbe bekapcsolt épületek hőfelhasználása 20 32S TJ
  ebből lakossági felhasználás 14 429 TJ


  Közvilágítás
  Budapesten a rendszeres utcai világítás az 1700-as évek utolsó évtizedében kezdődött, amikor a pesti házfalakra vagy oszlopokra 300 bádogból készült kanócos lámpást helyeztek el (működésükre 12 éjjeliőr vigyázott).
  1816-ban új fényforrás alkalmazását kezdték meg, ugyanis az első gázlámpa június 5-én gyúlt fel a Nemzeti Múzeum falán.
  1846-tól petróleumlámpákat is telepítettek közvilágítási céllal.
  1855-ig a pesti építmények gázvilágításához egyedi gázfejlesztő berendezések szolgáltatták a „világítógázt”.
  1856-ban üzembe helyezték az első pesti gázgyárat (ekkor Pesten közel 1500, Budán 600 olajlámpa világított), s ezt követően nagyon gyorsan tért hódított a gázvilágítás, de a petróleumlámpákat csak jóval később tudta teljesen kiszorítani. A közvilágítás 1856 és l918 között szinte kizárólag gázvilágításon alapult, az égők száma 1890-re meghaladta a 8000, 1900-ra megközelítette a 15 000 db-ot.
  Az 1870-es évek végén, az 1880-as évek elején már használtak villamos ívlámpákat, de nem közterületen (Ganz és Társa Vasöntöde, Császárfürdő, Jégpálya). A villamos áramszolgáltatás viszonylag későn indult meg, ugyanis a főváros az Allgemeine Österreichische Gasgesellschafc leányvállalatának 1879-ben kizárólagossági jogot biztosított világítási célokra szolgáló cső- és egyéb vezetékeknek a város területén való fektetésére.
  Az első elektromos közvilágítás csak 1909-ben valósult meg a Rákóczi út Károly krt. és Erzsébet krt. közötti szakaszán, ahol 38 db 9 m magas kandelábert helyeztek el Siemens-féle ívlámpákkal. A következő években újabb főútvonalakon létesült villamos közvilágítás, s 1912-től az ívlámpákat felváltotta az izzólámpa.
  Az I. világháborút követő években a gázgyártáshoz szükséges sziléziai gázszenek beszerzése nehézségekbe ütközött, ezért főleg az elektromos közvilágítást fejlesztették. Az égő gázlángok száma az 1915-ös 31 207-ről 1925-re 6308-ra csökkent, míg a villamos lámpatestek száma megháromszorozódott (1925-ben 9492 db).
  1923-ra Budapest közvilágítása nagyon vegyes képet mutatott, hiszen a házak falán 6124, a vasúti oszlopokon 2400, a főutakon 581 izzólámpa működött, s emellett még volt 1070 petróleumlámpa és több ezer gázlámpa is.
  1924-ben a főváros közvilágítással foglalkozó osztályt hozott létre, amely átfogó koncepciót dolgozott ki. Bevezették a féléjjeles világítást (éjfélkor vagy minden második lámpát, vagy a lámpatest egyik izzóját kikapcsolták), megkezdődött az utak feletti átfeszített világítás és az egy-vagy kétkarú pásztorbot oszlopok alkalmazása.
  1928 nyarán kísérleti jelleggel díszvilágítással látták el a Halászbástyát és a Mátyás templomot.
  1930-ban leszerelték az utolsó 45 petróleumlámpát, és újra fejlődésnek indult a gázvilágítás, de ezt elsősorban már csak a peremkerületekben alkalmazták.
  A II. világháborúban a közvilágítási rendszer jelentős hányada megsemmisült vagy megrongálódott, a károk helyreállítása 1949-ig tartott.
  Nagy-Budapest megalakulásakor a lámpahelyek száma közel megduplázódott, de a közvilágítás az 1950-es évek második feléig nem sokat fejlődött.
  A nagy fejlesztések 1956 után indultak, s ennek eredményeként 1960-ra közel 100 ezer villamos fényforrás (közel 80%-a normál izzólámpa) - 9,7 MW beépített teljesítménnyel - és 11 232 db égő gázláng szolgálta a közvilágítást.
  Az 1960-as évek végére a gázvilágítás gyakorlatilag megszűnt, egyeduralkodóvá vált az elektromos közvilágítás. Mindenütt nőtt a megvilágítás erőssége a nagyobb fényerejű, de nagyobb fogyasztású higanygőzlámpák alkalmazásával.
  A fejlesztések eredményeként 1985-re a fényforrások száma 222 391, beépített teljesítményük 34,4 MW volt.
  Az 1980-as évek közepén energiatakarékossági program keretében kezdődött el az ún. sárgítás, azaz a nagynyomású nátriumlámpák alkalmazása, amelyek ugyanazt a megvilágítási erősséget kisebb teljesítmény mellett tudják biztosítani. 1992-re a 230 370 fényforrás beépített teljesítménye 28,4 MW-ra csökkent.
  A közvilágítás mellett több mint 70 létesítmény díszvilágítását is biztosítja a főváros elektromos hálózata.


  Távbeszélő ellátás
  Egy 1880. május 20-án kelt okirat alapján Puskás Ferenc (Puskás Tivadar fivére) kizárólagos jogot nyert arra, hogy Budapest főváros és Újpest község területén közvetlen érintkezések céljára szolgáló távbeszélő összeköttetéseket létesíthessen.
  Az engedély birtokában kezdődött meg a távbeszélőhálózat kiépítése. Budapesten a legelső távbeszélő összeköttetés 1881 elején létesült a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium Tükör utcai hivatala és - annak Mária Valéria utcában elhelyezett-műszaki szakosztálya között.
  1881. május 1-én helyezték üzembe az első budapesti távbeszélő központot a Fürdő utcában (ma: József Attila u.), 25 előfizetővel. A második központot három hónappal később adták át a Királyi Pál utcában.
  1882-ben már 291 volt a bekapcsolt állomások száma, ebből 27 volt Budán (a budai és a pesti oldalt a Margit-híd alatt elhelyezett 5 vezetékes kábel kötötte össze), a hálózat túlnyomórészt légvezetékekből épült fel.
  1890-re az előfizetők száma 1436-ra nőtt és ehhez kapcsolódóan 6 központ látta el a szolgálatot. Ezen időszakban valósult meg a Budapest-Bécs interurbán összeköttetés is.
  A légvezetékes hálózat hibái miatt egyre gyakoribbá vártak az előfizetői panaszok.
  A panaszok okainak kivizsgálására kiküldött bizottság jelentése alapján elhatározták a falitartókra helyezett vezetékhálózatnak tetőtartókra való áthelyezését, egy új, nagy befogadóképességű telefonközpont létesítését, földkábelek fektetését és az áttérést a számmal való hívásra. Az új központot a Szerecsen utcában (ma: Paulay Ede u.) létesítették 3000 állomás fogadására, és megkezdték a vezetékhálózat részbeni föld alatti kiépítését ún. tömbcsatornák létesítésével (az első kábelt 1899 márciusában húzták be az építménybe).
  1901. június 29-én kötelezővé vált a számmal való hívás, ugyanis az 5300 előfizetői nevet és számot a telefonközpontos kezelők már nem tudták követni.
  1903-ra elkészült a 10 000 előfizetőre berendezett új központ a Nagymező utcában (Teréz központ), és ennek bekapcsolásakor a tömbcsatornák hossza már meghaladta a 35 km-t. Az új központ elkészültével két kisebb helyi központot megszüntettek, így Budapest távbeszélőszolgálata egy helyen összpontosult. A Nagymező utcai központ épületének egyik jellegzetes tartozéka volt a nagy huzaltorony, amelyből négy irányban kb. 500 - a központ környékéhez tartozó - előfizetői vezeték ágazott le.
  Az elkövetkező években az előfizetők száma évi 16%-kal gyarapodott, a Nagymező utcai központot ezért három lépcsőben 18 000 vonal befogadására kibővítették.
  Már 1908-ban felmerült egy második nagy befogadóképességű központ létesítésének az igénye, de az 1910-ben megindult építést és az 1913-ban megindult szerelést az I. világháború miatt csak 1917-ben fejezték be. A Mária Terézia téren (ma: Horváth Mihály tér) épült József központ 15 000 előfizetőt tudott befogadni.
  1920-ban 10 éves fejlesztési terv készült a távbeszélő szolgáltatás javítására, amelyben már elhatározták a budapesti és a környékbeli települések hálózatának egységesítését és 65 000 előfizető fogadására alkalmas automatikus működésű központok létesítését. Ugyancsak a fejlesztési tervben döntöttek a hálózati fejlesztések és a rekonstrukciók végrehajtásáról, valamint arról, hogy az átalánydíjas elszámolásról át kell térni a beszélgetések száma szerinti díjazásra. Ez utóbbit 1924-ben vezették be, és eredményeként a főállomásonkénti beszélgetések napi száma 14-15-ről 5,29-re esett vissza.
  1924 tavaszán a ködös, zúzmarás időjárás hatására a légvezetékes hálózat jelentékeny része összeroskadt, amit ugyan helyreállítottak, de üzembiztonságát továbbra sem tartották kielégítőnek. A nagy számú (120-160) vezetékből álló, 100-120 m távolságra kifeszített légvezetékek szakadásból és érintkezésből bekövetkező zavarai sok gondot jelentettek. 1924-ben a hálózatban 11 227 km légvezetékes áramkör és 92 235 km kábelérpár volt, amely az elvégzett rekonstrukció és fejlesztés eredményeként 1930-ra 7980 illetve 136 095 km-re változott.
  Az automatizálási program szerint a Teréz és József központokat egyaránt 20 000 előfizető fogadására kellett alkalmassá tenni, és a fennmaradó 25 000 előfizető fogadására új központokat (illetve mellékközpontot) kellett létesíteni. 1928-ban nyitották meg a Krisztina központot, valamint három kézi kapcsolású mellékközpontját Budán, valamint a Belváros központot Pesten, így megvalósult az automatizált és decentralizált központrendszer. Az 1929-32-ben átadott központokkal az automatizálás befejezést nyert.
  1930-ban újabb fejlesztési terv készült, amely már 100 000 előfizető kiszolgálását célozta meg, további központok megvalósításával (Erzsébet, Ferenc).
  1940-re a budapesti egységes rendszerben már 80 000 fölött volt az állomások száma, de az összes fővonal 60%-a Budapestre koncentrálódott, amikor Rómán keresztül távbeszélő kapcsolatot lehetett létesíteni pl. Japánnal, Kanadával és Hawaival.
  A II. világháború során a távbeszélő hálózat is jelentékeny károkat szenvedett, majd azt követően a fejlesztések viszonylag lassú ütemben folytak, annak ellenére, hogy a technika fejlődésével világszerte óriási távközlési beruházások voltak.
  Az 1960-as évek végén a beszélőhelyek száma ugyan meghaladta Budapesten a 430 ezret, de ebből csak kb. 230 ezer volt a főállomás. A kerületi egyenlőtlenségek is nagyon nagyok voltak, hiszen az V. kerületben 100 lakosra 70, a XVII. kerületben 2 beszélőhely jutott. A távbeszélő főközpontok száma 10 volt, telítettségük meghaladta a 92%-ot. Forgalmas órákban az egy időszakra eső híváskezdeményezések száma nagyon magas volt, amit a telített központok nem tudtak torlódásmentesen kiszolgálni, ennek ellenére a fejlesztés vontatottan haladt.
  Az áttörés az 1980-as évek közepén következett be, amikor a számítástechnika fejlettsége már olyan szintet ért el, hogy a távbeszélés mellett a távközlési alap- és mellékszolgáltatások rendkívül széles skálájának (pl. telefax, teletex, videotex) alkalmazása a világ más tájain napi gyakorlattá vált.
  Napjainkban a távbeszélő szolgáltatás - helyesebben most már távközlő szolgáltatás - a legdinamikusabban fejlődő közműágazat Budapesten (ennek jele volt a hét számjegyű hívásra való áttérés is), és feltehetőleg egy ideig az is marad.


  Közműalagutak
  Az 1970-es évek első felében hosszú szakmai vita után valósult meg Budapest (a Pesterzsébet lakótelep II. ütemének területén) első jelentősebb, s mindmáig egyetlen közterületi közműalagút-rendszere kb. 2200 m hosszban. A nagyobbrészt előregyártott vasbeton elemekből épült négyszög keresztmetszetű alagútban vízvezetéket, gázvezetéket, elektromos és távközlési kábelt, valamint távhőellátó vezetéket helyeztek el a rendszer saját működtetését és üzemeltetését biztosító vezetékekkel együtt: Az üzemeltetést a lakótelepen belül elhelyezett diszpécserközpontból irányítják.
  A közműalagút zöldterület alatt helyezkedik el és 2105 lakás közműellátását biztosítja.


  Egyéb közműjellegű vezetékrendszerek
  Termálvíz-vezetékek
  Budapest hévizekben való gazdagsága évszázadok óta ismert. Ehhez kapcsolódóan a múlt század második felében megindultak a kutatófúrások, s ezek újabb helyeken tártak fel hévizeket (Városliget, Margitsziget).
  A természetes forrásokból feltörő és a termálkutakból származó hévízzel oldották meg a gyógyfürdők és az ezekhez kapcsolódó létesítmények gyógyvízzel történő ellátását (ezen túlmenően az idők során változó; de jelenleg egyre csökkenő mértékben lakások fűtésére használják).
  Mivel a termálvíz korlátozottan rendelkezésre álló természeti kincs, és kitermelése helyileg részben elkülönül a felhasználás helyétől, az 1960-as években elkezdődött egy ún. kooperációs termálvíz-ellátási rendszer kiépítése.
  Kiépült a Római strandfürdő és a Pünkösdfürdői strand között egy kb. 6 km-es vezetékrendszer (1966), amely ez utóbbin kívül több üdülőnek is biztosít termálvizet. Ugyancsak ezidőtájt épült ki a Széchenyi fürdő és a Dagály közötti vezeték (l969), majd 1974-ben az Újpesti uszodához vezettek innen vizet. Ez a vezetékrendszer is több intézmény számára biztosít termálvizet.
  Napjainkra (1992) hat termálvíz-rendszer alakult ki az egyes kút- illetve forráscsoportokhoz kapcsolódva:
  - Széchenyi fürdő rendszere: 14,4 km
  - Margitszigeti rendszer: 7,4 km
  - Lukács fürdő rendszere: 6,3 km
  - Római fürdő rendszere: 5,8 km
  - Dandár fürdő rendszere: 1,2 km
  - Gellért fürdő rendszere: 1,7 km
  Összesen: 36,8 km
  Érdemes megemlíteni, hogy a rendszerekhez két hídi vezetékszakasz is tartozik (Margit-híd, Árpád-híd), a Gellért fürdő rendszerének vezetékei részben a Gellért-hegyben fúrt alagútban, míg a Lukács fürdő vezetékei a Frankel Leó utcában lévő közműalagútban helyezkednek el.


  A tömegközlekedés vezetékei
  A lóvasutat 1887. november 28-án váltotta fel a Nagykörúton a villamos próbavasút a Nyugati pályaudvar és a Király utca közötti szakaszon. Az ehhez szükséges erőtelep (áramfejlesztő) a Teréz krt. 45-47. sz. telken létesült, és kiépült a működéséhez szükséges kábelhálózat is. A lóvasútnak komoly versenytársává vált a közúti villamosvasút, ugyanis a sikeres próbaüzem után három újabb vonalat építettek (Baross utca, Podmaniczky utca, Nagykörút). A vonalak centrumában (a Kertész utcában) 1888-ban új áramfejlesztő telepet adtak át, ahol két-egyenként 120 LE-s - gőzgép hajtotta a dinamókat (ezek 320-400 V feszültségű egyenáramot termeltek). A következő években sorra létesítették a villamosvasúti vonalakat, de mindegyikhez külön áramfejlesztő telep is épült. Műszaki szempontból nagy fejlődést jelentett, hogy a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság később áttért a háromfázisú, 5,5 kV feszültségű, 25 periódusú váltóáram termelésére, amelyet aztán saját alállomásain alakított át egyenárammá (kábelhálózatos szétosztás után).
  A századfordulóra a lóvasúti közlekedés gyakorlatilag megszűnt Budapesten.
  1908-ban a Budapesti Villamos Városi Vasút (BVVV) - már az országos erőtelepek tapasztalatait hasznosítva - 10 kV feszültségű, 50 periódusú váltóáramot termelő telepet épített a Révész utcában.
  Az 1923-ban létrejött Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSZKRT) átvette a városi vasúti társaságok többségét egyes helyiérdekű vasutakkal együtt. Ekkor már csak a Révész utcai és a Pálffy utcai telepeken folyt saját áramtermelés. 1933-ban végleg megszűnt a saját áramtermelés, ugyanis ezt a bánhidai erőműhöz kapcsolódóan kialakult országos rendszer lehetővé tette. A bánhidai erőmű 110 kV feszültségű váltóáramát a BSZKRT Kárpát utcai kapcsolóházába vezették, ahol azt 10 kV-ra transzformálták, és ezután vezették kábeleken a 12 áramátalakítóba. Az áramalakítókból további transzformálás után (550-570 V-ra) egyenárammá alakították, és lég- vagy földkábelen, közbenső kapcsolóállomásokon keresztül továbbították a munkavezetékekbe.
  1933-ban kísérleti jelleggel megépült az első trolivonal Óbudán (a Bécsi úton a Vörösvári út és a temető között). Az első és 1949-ig egyetlen trolivonal 1944-ben megszűnt.
  A II. világháborút követő helyreállítás után a hálózat növekedésével egy-egy áramátalakító egyre nagyobb területet szolgált ki, és a hosszú kábeleken nagy volt a feszültségesés. 1948-66 között 11 új áramátalakítót építettek, részben a gazdaságosabb ellátás, részben a troliközlekedés fejlesztése miatt.
  1965-ben az 1950-ben megszűntetett BSZKRT helyét átvevő Fővárosi Villamosvasút (FW) és Budapesti Helyi Érdekű Vasút (BHÉV) 34 áramátalakítót működtetett 108,5 MW teljesítménnyel, és évente 198,5 millió kWh áramot fogyasztott.
  1968-ban a tömegközlekedési vállalatok összevonásával jött tétre a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV), amely 1992-ben 157 km pályahosszúságú villamos, 68,2 km trolibusz. 109,2 km HÉV áramellátását biztosította 45 db áramátalakító működtetésével.
  Az egyenáramú kábelhálózat hossza kb. 1500 km, emellett kb. 1000 km hírközlő- és kb. 110 km jelző-, távműködtető- és egyéb kábel szolgálja Budapest felszíni tömegközlekedését (ebbe a mennyiségbe beleértendők a nem működő, ún. holt kábelek is).


  A közúti forgalomirányítás vezetékei 
  Budapesten az első jelzőlámpa a Rákóczi út és Nagykörút keresztezésénél 1926-tót szabályozta a forgalmat, működtetése kézi erővel történt. Az első oszlopra szerelt berendezés 1938-ban készült. A jelzőlámpás csomópontok száma 1940-ben még mindössze 40 volt. 1943-ban kísérleti jelleggel összehangolták a jelzőlámpákat a Szent István körúton.
  Az 1960-as évekig a jelzőlámpás csomópontok száma alig változott (1969-ben 55 üzemelt), de az elkövetkező években a fokozódó motorizációt dinamikus ütemben követte számuk gyarapodása (1975-ben 168, 1985-ben 450). Jelenleg a fővárosban kb. 600 jelzőlámpás csomópont van, s ezek többsége kábeles kapcsolatban áll a Szabó Ervin téri forgalomirányító központ számítógépes rendszerével, amely az 1980-as évek közepétől működik. 1992-ben adták át az Észak-budapesti alközpontot az Árpád hídnál, így a két központ együttesen több száz csomópont automatizált rendszerének vezérlését ill. szabályozását végzi, egyúttal bármiféle meghibásodást is azonnal jelez.
  A közúti forgalomirányítás és -szabályozás föld alatti (kábeles) vezetékrendszerének pontos hosszáról nem sikerült adatot szerezni, de becslések szerint megközelítheti az 500 km-t.


  Kábeltévé-rendszerek
  A kábeltelevízió-rendszerek (KTV) kialakítása előtt már az 1960-as években - főleg lakótelepeken - ún. kis közösségi (KKVR), közösségi (KVR) és nagy közösségi vevőantenna-rendszerek (NKVR) jöttek létre. Egy vagy több épület illetve épületcsoport részére közös vevőantenna létesült, s a rádió- és televízió-műsorjeleket kábelen juttatták el a lakásokba.
  A közösségi vevőantenna-rendszerek részbeni felhasználásával és továbbfejlesztésével alakultak ki a kábeltelevízió-rendszerek, amelyek alapszolgáltatása a földfelszíni és/vagy műholdas adásokból származó rádió- és televízió műsorok (1987-től), helyi műsorok (1983-tól), vagy távközlési összeköttetésen érkező műsorok vétele és szétosztása.
  A rendszerek általában lakótelepi vagy kerületi kiterjedésűek, a műsor- és jeltovábbítást közterületen (épületek között) föld alatti kábel vagy légvezeték biztosítja. A föld alatti kábel haladhat önálló nyomvonalon (esetenként védőcsőben) vagy távközlési alépítményben.
  Pontos adat hiányában csak becsülni lehet, hogy a föld alatti kábelhálózat hossza Budapesten már közelíthet az 1000 km-hez, s a lakásszámra vetített ellátottság feltehetőleg meghaladja a 60-70%-ot.


  Telefonhírmondó 
  Puskás Tivadar találmányának, a telefonhírmondónak (a rádió ősének) az volt a lényege, hogy egy központi helyen felszerelt mikrofonba jutó hangokat azzal vezetékes összeköttetésben lévő helyekre tudott továbbítani.
  A telefonhírmondó gyakorlati kivitelezése 1893-ban kezdődött, központja a Magyar utcában volt.
  Puskás Tivadar találmányát beszélő újságnak szánta, ezért engedélyezéskor előírták, hogy köteles felelős üzletvezetőt alkalmazni, aki az egész üzemért vállalja a felelősséget. A telefonhírmondón közlendő híreket előre le kellett jegyezni, s azokat az üzletvezetőnek és a „kimondónak” alá kellett írnia. Az aláírt lapokat a budapesti királyi ügyészségre és a budapesti rendőrség főkapitányához naponként háromszor, míg az érdekelt minisztériumokhoz a leadást követő napon be kellett küldeni.
  A kezdeti időszakban csak a távbeszélő előfizetők vehették igénybe a szolgáltatást, később viszont önálló légvezetékes hálózatot építettek ki. A telefonhírmondónak 1895-ben közel 5000, 1900-ban 6437 előfizetője volt.
  A híreken és tőzsdei árfolyamokon kívül hangversenyeket és felolvasásokat is közvetítettek, 1896-tól pedig sor került az Operaház és a Népszínház műsorának adására is.
  Az I. világháború után a telefonhírmondó berendezései majdnem teljesen tönkrementek, s a tulajdonos a helyreállítás költségeit nem tudta finanszírozni. Előbb bérbeadta, majd eladta részvényeit a Magyar Távirati Iroda Rt-nek, amely 1922-ben megkezdte a javítási munkálatokat. 1923 telén egy nagy hóesés következtében a légvezetékes hálózat nagy része megsérült, de a helyreállítást követően még elérte az 1200 km-es hosszúságot.
  1925-ben a szórakoztató rádió céljára Csepelen adóállomás létesült, és ezzel megkezdődött a telefonhírmondó „elhalása” (1930-ra csak Budapesten több mint 100 ezer rádió üzemelt).
  Az 1930-as évektől a telefonhírmondó is a rádió adásait közvetítette az évtized végén bekövetkezett megszüntetéséig.


  Termékvezetékek
  Budapest területén belül kb. 16 km hosszúságú gáz- és olajipari készterméket (benzin, gázolaj, kerozin) szállító vezeték létesült az 1970-es évektől kezdődően. Ezen vezetékek legnagyobb üzemi nyomása 64 bar lehet. A vezetékek nyomvonala közelében általában ún. bányaüzemi hírközlő kábel is található, amelyek a működtetést (pl. zárás, nyitás) és az esetleges meghibásodások jelátvitelét biztosítják.
   


1. táblázat A vízellátás és csatornák

Év
 

A vízcső-hálózat hossza km 
 

Szállított (értékesített) vízmennyiség millió m3 
 

A csatornahálózat hossza
km 
 

Elvezetett összes szenny- és csapadékvíz millió m3 


összesen
 

háztartások részére 
 

összesen
 

egyesített
 

szennyvíz
 

csapadékvíz
 

 



1870
 

105 1 
 

2 1 
 

.
 

82
 

.
 

.
 

.
 

.



1880
 

151 
 


 

.
 

142
 

.
 

.
 

.
 

.



1890
 

385 
 

25 
 

.
 

218
 

.
 

.
 

.
 

.



1900
 

569 
 

48 
 

.
 

292
 

.
 

.
 

.
 

.



1910
 

766 
 

73 
 

.
 

374
 

.
 

.
 

.
 

.



1920
 

881 
 

75 
 

.
 

448
 

.
 

.
 

.
 

.



1930
 

906 2 
 

64 
 


.
 

616
 

.
 

.
 

.
 

.



1940
 

1.182 3 
 

70 3 
 

.







Weblap látogatottság számláló:

Mai: 55
Tegnapi: 30
Heti: 85
Havi: 755
Össz.: 87 111

Látogatottság növelés
Oldal: Budapest közműrendszerei II.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »