kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

TÜZELŐBERENDEZÉS, FÜSTELVEZETÉS

A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely. Itt ég a tűz, amelyet védeni, óvni kell, mert áldás és veszedelem egyaránt lehet. Szent István csak azokat mentesítette a vasárnapi istentiszteleten való részvételtől, akik otthon a tüzet őrizték. Évszázadokon keresztül vigyáztak a családok arra, hogy a házban a tűz sohase aludjon ki. A tűzhelyen főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben. „Az is tudott dolog, hogy a tüzelőhely miként való alakulása, legtöbb esetben fokmérője az illető hajlék műveltségi színvonalának, mert a ház fejlődése rendszerint szorosan együtthalad a tüzelőhely tökéletesedésével” (Bátky Zs. 1930a: 113). Ebből világosan következik, hogy a tüzelőhelynek, -berendezésnek a történelem folyamán nagyon sokféle változata létezett. Két alapcsoportjukat szokás megkülönböztetni, a nyílt és zárt tüzelőt, amelyek azonban többféle módon is kombinálódhattak egymással.

Korábban több kutató feltételezte, hogy a magyarság legkorábbi háza nyílt tűzhelyes hajlék volt, amelyben középütt szabadon égett a tűz. Kézenfekvő volt ez a feltételezés, hisz még a 19. századi Magyarország elmaradottabb vidékein is akadtak ilyen megoldások. A vitát a régészek döntötték el, amikor a magyarok 5–8. századi lakhelyén kemencés veremházakat tártak fel (Tálasi I. 1979–1980: 438; Fodor I. 1983). Ez azért sem meglepő, mert a kemence szintén több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hazai középkori régészeti vizsgálatok elég meggyőzően igazolták, hogy a Kárpát-medence nagy részén a 14. századig a kemencés, egytüzelős házak a köznép körében általánosak voltak (Méri I. 1952: 58). Több mint 50 településről kerültek elő kemencemaradványok, nagyobbrészt az Alföldről, de a dunántúli szórványleletek is tanúsították itteni használatukat (Michnai A. 1981). Az egysejtű kemencés ház az atlanti és a mediterrán területek kivételével kontinentális elterjedtségű, s óeurópai hagyatéknak tekinthető.

Ennek az sem mond ellent, hogy a kemencés házakban több esetben a nyílt tűzhelyet, illetve ennek nyomait is megtalálták. Kivételesen Tiszaeszlár-Basahalmon arra is van példa, hogy két épületben csak nyílt tűzhelyet találtak, de ezek lakóház volta vitatott (Cs. Sós Á.–Parádi N. 1971: 126; Kovalovszki J. 1980: 31). Szórványos előfordulásuk nem {157.} teszi kétségessé a kemencés ház uralkodó voltát, amely mellett a nyílt tűzhelyek alkalmi jellegűnek tűnnek.

Késő középkori alföldi lakóház rekonstrukciója. A szobában kályhás kemence, a konyha felett szabadkémény.

Az Árpád-korban fő vonásait tekintve épített és vájt kemencéket ismerünk. Ez utóbbiakat mindig a veremház oldalfalába, sarkába ásták, ily módon tűzterük gyakran a gödrön kívüli területre esett, melegének csak egy része jutott a lakásba (Méri I. 1952; 1964).

Kétségtelen, hogy ha van hozzá megfelelő anyag, a kőkemence elkészítése a legegyszerűbb – primitív szinten. Kezdetlegesebb változatai alig boltozott kőhalmazok, nagyobb kőlapokkal takartak. Az épített sárkemencék boltozatát nagy valószínűséggel csak úgy tudták kiképezni, ha előbb annak szilárd vázat építettek, feltehetően vesszőből. Ez a nyers sarat megtartja addig, amíg az keményre nem ég. Tüzelés során a vesszőváz elhamvad, de közben az agyag kiég, s merevvé válik. Az ásatások során ép boltozat csak igen ritkán kerül elő. Közrendűeknél téglából vagy vályogból készült kemencével pedig a középkorban nem számolhatunk.

Mindegyik kemence megegyezett abban, hogy fenékszintje azonos volt a padlószinttel. Szájnyílása előtt a régészek többször találtak gödröket, amelyeket a hamu és parázs tartására használtak. A kemence fenekének kidolgozására azonban mindig nagy gondot fordítottak, ebbe köveket, még inkább cseréptöredékeket helyeztek el, s az egészet sárral letapasztották. Ez a kiégett fenékrész maradt meg leginkább az utókorra. Ebből s a boltozatcsonkból lehet valamennyire rekonstruálni a kemencét. Gyakori a körhöz közel álló, inkább talán oválisnak mondható kemencefenék, de vannak szögletesek, nyújtott négyzetes alakúak is (Balassa M. I. 1985a: 47). A legépebben feltárt kemencék alapján (Ete, Tiszalök, Lászlófalva) a formát illetően azt lehet mondani, hogy olyan szabálytalan félgömbszerűek lehettek, mint amilyenek az Ormánságban és Erdélyben még a 20. században léteztek.

Amennyire nagyjából rekonstruálható a tüzelőrendszer a Kárpát-medence túlnyomó részén, annyira bizonytalan az Árpád-kori kép az Alföld peremétől keletre és a Szamos vízgyűjtőjének területén. A 16. századtól igazolhatóan ez lényegében nyílt tűzhelyes terület, de ez automatikusan nem vetíthető vissza 3–4 évszázaddal korábbra. A bizonytalanság nem annyira az ásatások csekély számából fakad, mint inkább abból, hogy köves vidéken, feltehetően kőkemencés vidéken a zárt és a nyílt tűzhelyet az ásatási anyagban alig lehet elkülöníteni (Székely Z. 1971; 1974–75; 1976–77). Nem segít az eligazodásban a nyelvészeti és a néprajzi irodalom sem (Dám L. 1980: 67–87).

A házban lévő kemencék mellett a régészek szép számmal feltártak szabadban lévő kemencéket is. Lényegesen nem különböztek házbeli társaiktól, csupán méretük volt kissé nagyobb. Szerepük és funkciójuk még további értelmezésre szorul. Főzőberen-dezési szerepét az teszi kétségessé, hogy a 8–13. században a magyarság legfontosabb főzőedénye a felfüggesztve használt cserépüst (Fodor I. 1975). Ehhez tehát kemence kellett. Fűtőberendezési szerepét az csökkenti, sőt megkérdőjelezi, hogy az ismert veremházak jelentős részében testük a lakótéren kívülre nyúlott, tehát nagyrészt nem a házat melegítette. Érdemes mérlegelni azt a lehetőséget is, hogy a veremházban csupán lángfogó szerepe volt, amit az igen alacsony tetőzet közelsége nagyon is indokolt.

AZ OSZTOTT TÜZELŐBERENDEZÉS

A lakóház kéthelyiségessé válása lehetővé tette olyan tüzelőberendezés építését, amelyiknél az egyik helyiségben tüzelnek, s – a válaszfal áttörésével – a másik helyiségben épül fel a zárt tüzelő, a kemence vagy a kályha. Ezt a szerkezetet kívülfűtős tüzelőberendezésnek nevezzük, amely történetileg azért nagy jelentőségű, mert ezzel jött létre először a meleg, füstmentes lakótér, a szoba. A közrendűek körében ez a folyamat a 15–16. században kezdődött, a főrendűek házaiban s a városokban egy évszázaddal korább.

A folyamat kezdetéről a hódoltság korában elpusztult Kecskemét környéki falvakból van legtöbb adatunk. A török uralom elején elpusztult Baracs község feltárása során 33 ház került napvilágra, s ezek nagyobb részénél igazolható volt a pitvarból fűtött szobakemence ismerete. Kecskemét határában több elpusztult falu ásatása során kimutatható e típus széles körű ismerete (Papp L. 1931; Szabó K. 1938; Bálint A. 1960–1962; Pálóczi Horváth A. 1976; Michnai A. 1981). A leggondosabb ásatási bizonyító anyag a Tiszántúlról, Túrkevéről áll a rendelkezésünkre, ahol szintén dominált a füst nélküli szoba, zárt tüzelővel, amelyet kívülről a pitvarból fűtöttek (Méri I. 1954: 145).

A szobai szemeskemencék – leghelyesebb talán így nevezni ezeket – alaprajza, ugyanúgy, mint az Árpád-koriaké, leginkább kör és ovális, de a szögletesek sem ritkák. Összeomlott romjaik között az ásatások során mindig igen jelentős mennyiségű és változatos formájú, minőségű kerámiaanyagot találtak. Legnagyobb részük bögre, kupa, csupor, tál stb. alakú lehetett, amelyek kifele nyíló szájjal vastag sárrétegbe voltak ágyazva. Úgy te-kinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát.

Az osztott tüzelő – nem tekinthetjük ezt két tűzhelynek –, azaz a kívülfűtés a Dunántúlon is megjelenik, talán valamivel később, ahogy erre Sarvaly példájából következtetni lehet, ahol a 16. század első felében a házak döntő többségében belső tüzelésű kemence van (Holl I. 1979). Más jelekből is arra lehet következtetni, hogy a tüzelőberendezés fejlődése a Dunántúlon másként zajlott le. Sopron város vezetősége 1432-ben átalakíttatja a toronyőr lakását, s a benne lévő kemencét „von einem newn kachelofen zu setzen” rakatnak (Mollay K. 1982: 377). A városokban ebben az időben a délnémet területről kiindulva már kezdenek elterjedni a kemencékből kifejlődött, teljes felületén csempével borított kályhák (Gerő L. 1972: 87; Gebhard, T. 1981: 12; Mályusz E. 1984: 256–257; Sabján T. é. n.: 9–13). De ugyanebben a században kimutatható már a jobb módú nemesek falusi kúriáiban is, mint ezt a Veszprém megyei Külsővaton talált csempeleletek bizonyítják, amelyekből még a kályha formáját is rekonstruálni tudták (Ilon G.–Sabján T. 1989). A kályha szó eredetileg csak az ismeretlen eredetű, s későn (1708) feltűnő csempe szó értelmét tartalmazta, a tüzelőberendezését nem.

Átmeneti típust jelentett a kemence és kályha között a cserépkemence vagy szemeskemence, amely, mint láttuk, az Alföld nagy részén a 15. századtól ismert volt, s valószínűleg a kívülfűtés rendszerével együtt terjedt. Formájáról sajnos semmi képet nem tudunk alkotni, mert az egyetlen rekonstrukció nem számításokra, hanem a 19–20. századi formák visszavetítésére épült (Szabó K. 1938: 95). Sokkal valószínűbb a domború alakzat némi magasítással történt továbbfejlesztése. A kemencepadkára vonatkozó eddig ismert első adat 1693-ból, Kecskemétről származik, amikor feljegyezték, hogy pénzt rejtettek ebbe (Papp L. 1939). A változásoktól függetlenül a neve mindig kemence volt, későbbi néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy nevezték így önállóan is, de gyakori a {159.} banya-, búbos-, boglya- jelzőkkel ellátott megjelölése. Az elsőt főleg Kecskeméttől délre, a másik kettőt ettől északra és a Tiszántúlon használták, de nincs éles elhatárolódás (MNA 244. térkép).

Nyeregkemencék formai változatai: 1. Szőny (Komárom m.); 2. Bélaudvarnok (v. Nyitra m.); 3. Dég (Fejér m.)

Az alföldi szemeskemence létéről az utolsó híradást 1870-ben jegyezték fel (Madarassy L. 1870: 108). Ezek szerint a 18. század végén még ismerték a szemes-kemencét, de ez az idő lehetett eltűnésének az utolsó szakasza. Mindenesetre 1853-ban a kecskeméti szobabelsőt már azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szerte a 10. századból is jól ismert (Kubinyi F.–Vahot I. 1853: 120).

Valószínűleg a szemeskemencék módosult változatainak tekinthetők az Alföld peremén, a dunántúli Mezőföldön s szomszédságában a dóri, dorkó, dórikályha vagy más néven a 20. század elejéig fennmaradt tüzelők egynémelyike (Ébner S. 1933: 3–5; Vajkai A. 1940: 311–313; Kücsán J. 1979: 313; Lukács L. 1982: 143–151). Formájuk eltérő, éppúgy, mint csempeborításuk mértéke.

A kemenceformákról – bizonyára rendkívüli változatosságuk miatt – a mai napig nincs igazában áttekintésünk, noha számos munkában bőséges anyagközléssel találkozunk (pl. Ébner S. 1931a; Gunda B. 1934; Vajkai A. 1940; Barabás J.–Gilyén N. 1987; Sabján T. 1988; Dám L. 1992; MNA; MNL). A formai változatok létrejöttének megismeréséhez a készítési technika nyújt némi támpontot. A kemence elkészítésének menetében a fenékrész, azaz a sütőfelület megépítésének minden változat esetében különösen fontos szerepe van. A 18. század előtt cseréptöredékekből alapozást készítettek – esetleg több rétegben is, s ezeket lesározták, végül gondosan lesimították. A tégla legelőször a kemencefenék készítésénél (majd a kémény építésénél) vonult be a falusi építkezésbe. A megemelt padka esetén is fontos volt a téglafenék gondos alapozása. Sárkemencéknél régebben a félgömbszerű vesszővázat sározták be kívül vastagon. Amikorra a vesszőváz kiégett, akkorra az agyag már önhordóvá vált, a boltozat megszilárdult. Ezt az eljárást követte, bár nem mindenütt szorította ki, a szemeskemence technikája, a vastag sárfalba rakott cserépedényekkel. Az Alföldön ezt válthatta fel a csonka-kúp alakú forma, amelyeknél az alapzatba rögzített karókat keréksín, hordóabroncs vagy valami más karika fogta körbe, megszabva ezzel a kemence formáját. A vázat ugyancsak sárgombócok vették körül, de magassága jelentősen megnőtt. Feltehetően ennek a technikának az egyszerűsége, megbízhatósága, olcsósága miatt szorultak ki 1–2 évszázad alatt a cserépkemencék, tehát aligha volt ez gyors típusváltás. Lehet, hogy a vályog elterjedése is hozzájárult a cserépkemencék elhagyásához, hisz a szögletes magas kemencék búbbal vagy anélkül ebből épültek fel. Újabb megoldás a cserépdarabokból, különlegesen formázott téglákból, agyaghurkákból készített kemence az ismert csonkakontyos formában (Sabján T. 1988: 41–59). A tégla elterjedése során alakult ki a 20. században az ún. sifonkemencék magas, szögletes típusa.

Kívülfűtős alföldi kemencék formai változatai: 1. Mezőberény (Békés m.); 2. Bihar-nagybajom (Hajdú-Bihar m.); 3. Nyíregyháza (Szabolcs-Szatmár m.); 4. Hódmezővásárhely (Cson-grád m.); 5. Bácsbokod (Bács-Kiskun m.); 6. Szeremle (Bács-Kiskun m.); 7. Temerin (v. Bács-Bodrog m.); 8–9. Sükösd (Bács-Kiskun m.); 10. Dunapataj (Bács-Kiskun m.); 11. Hódmezővásárhely (Csongrád m.); 12. Haraszti (v. Verőce m.)

A felföldi területről forrásaink már csak a nagyméretű szögletes belülfűtős kemencék előfordulását regisztrálják, amelyek szinte kizárólagosnak tűnnek. Halovány emlékek ugyan a kúpos és boglya alakú formáról is szólnak, de ez csupán annyit jelent, hogy nem zárhatjuk ki elvben az alacsony, gömbölyded formák korábbi létezését (Bakó F. 1978: 93). Gömöri területről ismerünk félgömbszerű, Liptó megyéből pedig süveg formájút, de mindegyik kívülfűtős és kályhaszemekkel borított, ugyanakkor nevük kemence. Igazában ezek kályhák, de formájukkal mégis utalhatnak a korábbi, a négyszögletest megelőző kemencékre (Mencl, V. 1980). A kürtő használata azonban csak a padkás, szögletes változattal párosulhat, így valószínűnek látszik, hogy legkésőbb a 17. század második felétől már ezek uralkodnak, ha nincs is mindig kürtőjük. A területet jól ismerő kutatók sem ismernek – a szórvány és halvány nyomoktól eltekintve – szögletes formát megelőző kemencetípust (Bakó F. 1973–1974; 1978; Balassa M. I. 1991b). Ennek viszont számolni lehet az Istvánffy bemutatta változattól eltérő alakjaival is, ahogy ezt sajátos terminológiájának (szapha, cseresznyeg stb.) elemzése és szlovákiai analógiák alapján gyanítani lehet (Istvánffy Gy. 1911; Mencl, V. 1980; Sopoliga, M. 1982; Balassa M. I. 1991b).

A szoba, a ház másik zárt tüzelője a kályha, a kívülfűtős kemencéből, közvetlenül a szemeskemencéből jöhetett létre, amikor ennek teljes felületét összefüggően csempével borították. Fő elterjedési területe Közép-Európa déli fele, s feltehetően itt is keletkezett. Nagyon sokféle formája közül Magyarországon a leggyakoribb az állított s osztott hasáb alak, amelynek alsó része, a tűztere általában vaskosabb. Felső része legtöbbször keskenyebb, s lehet hengeres vagy négyszögletes. A borító csempe formája, színe, díszítése igen változatos. A főúri palotákból előkerült 14–15. századi csempeanyag mázas, domborműves, áttört, megformázott műves darabjai fejlett művészi és technikai értékkel készültek (Holl I. 1958; 1971; Voit P.–Holl I. 1963).

A falusi kályhák elterjedési területe a Dunántúl és a Kisalföld nagyobbik része, továbbá szórványosabban a Börzsöny-hegység térsége. A Dunántúlon nem építik a Mezőföld körzetében, itt a szobában kemencéket találunk. A Nyugat-Dunántúlon jól lehet igazolni, hogy a kívülfűtés bevezetése itt úgy történt, hogy a füstösház lakókonyhája mellé egy új helyiséget építettek, benne a konyhából fűtött kályhával, így jött létre a meleg, füstmentes lakótér. Itt tehát az „őssejt” a kemencés lakókonyha volt, ezért nem is nevezték a szobát „ház”-nak, mert ez elsősorban a tüzelővel ellátott épületet, illetve – több helyiség esetén – a tűzhelyes részt jelentette. Miután a ház többhelyiségessé (kamra, istálló, pajta) válása a Dunántúlon korán (a 15. század előtt) megtörtént, a ház szó általánosabb jelentéstartalmat kapott. A szoba első jelentése kétségtelenül kemence, s csak másodjára helyiség, de további vizsgálatot igényel, hogy a jelentésváltozás mikor és hogyan történt (TESz; Mollay K. 1982: 518–520).

Valószínű, hogy a kéttüzelős alaptípus az egész Dunántúlon és Kisalföldön ismert volt, bár a fejlődésmenet lebonyolódásában még több tisztázni való van a keleti és északi zónákban. Láttuk, hogy a 16. század elején Sarvalyon még alig van kályhás szoba, viszont Körmenden – bár ez mezőváros – 1649-ben a házak döntő többségében már van kályhás szoba (Szentmihályi I. 1980 I: 106–110). Az biztos, hogy folyamatosan elég egyenetlen tempóban terjed el a kályha, a kisalföldi részeken előbb, mint ettől délre és keletre. A csallóközi Tany községben és a Vág bal partján fekvő Kamocsán 1627-ben már feljegyzik a kályhát. Figyelemre méltó, hogy 1900 körül éppen ezeknek a környékén van a kályhasiska és a padka nélküli kemence határvonala. Másutt, pl. Vas, Zala, Veszprém megyékben csak a 18. század elejétől vannak adataink erről. Nemesnépi Zakál leírása alapján az Őrségben a kályhás szoba megjelenését a 18. század végénél korábbra nem tehetjük. Igaz, ez szegény és lassan fejlődő terület, de feltehetően a jobb módú kisnemesi falvakban – Körmend példájára gondolva – a Dunántúl más pontjain már a 17. században sem lehetett ritkaság. Arra is van viszont példa, hogy a füstösház (lakókonyhás) még a 19. század közepén is létezett (Barabás J. 1969; Szentmihályi I. 1974c). A kályha feltehetően a városi gócokból terjed, s húzódik kelet fele, megközelítve a Dunát. Valahol ettől {164.} nem messze találkozhatott a kályhás ház a szemeskemencés területtel, s itt jöttek létre a keverékformák.

Belülfűtős, kürtős kemencék változatai: 1. Füzér (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 2. Semjén (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 3. Kisgyőr (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 4. Magyarkékes (v. Szatmár m.); 5–6. Palócföld

Cserépkályhák formai változatai: 1. Decs (Tolna m.); 2. Törökkoppány (Somogy m.); 3. Szokolya (Pest m.); 4. Kisrákos (Vas m.); 5. Fertőhomok (Győr-Sopron m.); 6. Szentbékkálla (Veszprém m.)Konyhai kemencék formai változatai: 1. Bakonygyepes (Veszprém m.); 2. Bogdása (Baranya m.); 3. Kadarkút (Somogy m.); 4. Szalafő (Vas m.)

A Kisalföld északi felén, Szlovákia területén valamivel bonyolultabb a tüzelőberendezés alakulása. E terület nyugati részén a szobai tüzelő a kályha, a konyhában kemence van. A Vág és Garam között a szobában nyeregkemence található – ez a forma átnyúlik a Duna jobb partjára is – siska, siskó, siskakemence néven. Kelet felé, az Ipoly mente meglehetősen kevert terület, ahol található kályha, siska és egyéb kemenceváltozatok. Ezen a bal parti területen a tüzelőszerkezet térstruktúrája további vizsgálatot igényel, a recens és a történeti anyagban egyaránt.

A Dunántúl kályhás-szobás területén a konyhában mindenütt megtalálhatók a döntően szögletes kemencék. A terület déli felén maradtak meg szórványosan a félgömbszerű formák, de már nagyobbrészt padkára építve, amelyen főztek. A Kisalföldön nagyjából a Szombathely–Veszprém–Pápa–Győr vonaltól északra és nyugatra padka nélküli, közel kocka alakú kemencék épültek a konyha hátsó falának közepére, s ennek tetején nyílt tűzön főzni is szoktak (MNA 243. térkép). Az alacsonyan elhelyezkedő kemenceszáj előtt többször mélyedést is kialakítottak, hogy a kenyér bevetését megkönnyítsék. Másutt megemelték a kemence fenékszintjét, de tüzelő vagy rakodó padkát nem építettek melléje.

Szólni kell még az olyan konyhai kemencékről, amelyek hátsó fele a szabadba, a falon kívül nyúlott, de szája a konyhába nyílt. Ez a típus a Duna jobb parti sávjában a Szigetköztől {165.} a Szentendrei-szigetig a legismertebb. Ez a megoldás középkori hagyatéknak tűnik, de vannak ez ellen szóló érvek is.

Különféle formájú, szabadban levő kemencék: 1. Jánoshalma (Bács-Kiskun m.); 2. Karcag (Szolnok m.); 3. Kunmadaras (Szolnok m.)

A másik, az ugyancsak ilyen korai párhuzamokkal rendelkező tüzelő, a szabadban lévő kemence. Ennek feltehetően több történeti rétege is van, amelyek szükségszerűen nem kapcsolódnak össze. Az alföldi Árpád-kori ásatások a veremházak közelében több tucat szabadtéri kemencét tártak fel. Aligha függ össze ezzel a Szigetközből a 20. század elején ismertetett szabadban lévő kemence, amelyet a tűzveszély elkerülése érdekében építettek a kemencés kertben vagy a falu szélén (Timkó Gy. 1905). Ilyen kemencés kertet már 1627-ből ismerünk a Csallóközből – Felsőgellér, Szakállas (Csefkó Gy. 1926: 140). A tűzveszély nyilván már ekkor is fennállott, Kecskeméten viszont 1697–98-ban szintén a tűzveszélyre hivatkozva a szabadban lévő kemencék fedél alá vitelét vagy lebontását rendelték el (Papp L. 1939: 389). A 20. század első felében országszerte sokasodnak a szabadban lévő kemencék, mert a házbelieket kezdik lebontani.


A sütő-főző berendezés döntő változását országszerte a takaréktűzhely megjelenése hozza meg a 19. század második felétől, különösen a század utolsó évtizedétől. A köznyelvben gyakran használt neve sokféle alakváltozattal a sparhelt, amely német jövevényszó, és első feljegyzett előfordulása 1846-ból való (TESz). A 20. század első harmadában ezek lényegében kiszorítják a kemence és kályha szája előtti padkán történt nyílt lángú főzést, eszközanyagával, a tűzikutyákkal vagy vasmacskákkal, vaslábakkal együtt. Épülhettek a konyhába vagy a szobába, attól függően, hogy minek a helyére léptek, s a régibb berendezésekhez hogyan csatlakoztak. Előbb a sárból, vályogból, téglából épített takaréktűzhelyek terjedtek el, amelyeket főzésre és melegítésre egyaránt használtak. Századunkban ezeket folyamatosan kiszorították a teljesen fémből készült, ún. „csikótűzhelyek” – előbb bádog, majd zománcozott – változatai, amelyek napjainkra jórészt már a gáztűzhelyeknek adták át a helyet.

NYÍLT TÜZELŐK

A Kárpát-medence jelentős területe, nagyjából Lubló–Bártfa–Sárospatak–Beregszász, Nagykároly–Arad–Lugos–Karánsebes vonalától keletre – bizonyos kérdőjelekkel és kivételekkel – lényegéban a nyílt tüzelő területének tekinthető, szemben a már vizsgált részek zárt tüzelőjű rendszerével. Ez a nagy terület azonban szempontunkból sem tekinthető egységesnek. A különbségek nem az itt élő, sokféle etnikumhoz (szlovákok, ruszinok, magyarok, románok, németek) igazodnak, hanem az adott táj földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését jelzik. Nagyjában a Szamos vízgyűjtőjétől délre viszonylag egységesebb a kép, ez tisztán nyílt tűzhelyes vidék, a szikrafogók és kandallók különféle változataival. Itt is ismerik a kemencét, de ennek nincs meghatározott helye a házban vagy azon kívül, sőt, hiányozhat is, mutatva, hogy nem szerves része a tüzelőszerkezetnek. A Szamos és a Felső-Tisza vízgyűjtőjének nagyjából a Bodrogba ömlő Tapoly vonaláig, sőt helyenként a Hernád völgyéig már nem ilyen tisztán nyílt tűzhelyes szerkezetekkel találkozunk, mert e területen a kandalló rendszerint összeépül a kemencével oly mértékig, {167.} hogy már kérdéses és vitatott is, hogy északnyugati sávja nyílt tűzhelyes zónának tekinthető-e (Balassa M. I. 1991b: 65).

Takaréktűzhelyek formai változatai: 1. Dombó (v. Kis-Küküllő m.); 2. Csököly (Somogy m.); 3. Rábcakapi (Győr-Sopron m.); 4. Bogdása (Baranya m.)

Nagy vonalakban világos a képlet: itt találkozik a kelet-európai kemencés ház a mediterrán nyílt tűzhelyes házzal, s a Szamos és Felső-Tisza vízgyűjtő területén olyan keverékformák jöttek létre, amelyek mindkét alaptípus elemeit hordozták. Így talán leghelyesebb ezt a típust kandallós kemencének vagy kemencés kandallónak hívni. A szerkezet meghatározó jegyei közül sem a padka magassága, sem a szikrafogó szélessége, borítóanyaga, a füstvezetés iránya nem billenti el a mérleget egyik alaptípus javára sem. Kétségtelenül keveréktípus. A helyzetet bonyolítja néhány terminológiai probléma is.

A Bodrog és Hernád folyók térségéből ismerjük mintegy tucatnyi helyről a kabolás kemence, cserepes kabola elvezetést, mely egy nagyjából kocka alakú kemencét, s ennek a szája fölé épített, kandallószerű, leginkább csempével borított szikrafogót jelent. A kabola terminus ez ideig megfejtetlen, de a tüzelőszerkezet nem különbözik a jelzett területtől keletre, délkeletre található kemencés kandallóktól (Ébner S. 1931a; Balassa M. I. 1991b: 39–40).

Erdélyben egészen sajátos megjelölésekkel találkozunk, jóformán minden tüzelőnek kemence vagy valamilyen anyagjelző a neve, függetlenül attól, hogy van-e ott zárt tüzelő vagy nincs. Zöldkemence, kaskemence, sátoroskemence, szabadszájú kemence, kályháskemence éppúgy kandallót jelent, mint máskor a csempe, csempekályha, cserepes. De ugyanezt vagy ennek részletét jelenti a góg, gógány (=sövény), góc, gób, sód, pest megjelölés is. A valóságos kemence mellé mindig hozzáteszik: sütőkemence, ritkán aszalókemence (Barabás J. 1987: 345–347; EMSztT). Kemencének nevezték néha még a szikrafogót is (EMSztT). A történeti források említik a kívülfűtős kemencét, amit talán azért lehet cserépkályhának értelmezni, mert amennyire megállapítható, főleg udvarházakban, kastélyokban fordul elő, ahol ismerete feltételezhető. Általában a kályha egy vagy több csempedarabot jelentett, s jelent ma is. A tüzelőberendezések elnevezése körüli bizonytalanságot leginkább a füttő megjelölés mutatja. Ez jelenthetett tűzhelyet, annak részét, kandallót, kemencét, vaskályhát, de személyt és cselekményt is (EMSztT). A tüzelő-elnevezések egynémelyike további vizsgálatot, elemzést kíván. A terminológiai változatosság azonban nem teszi kétségessé, hogy Erdély egésze, s a jelzett kapcsolódó terület egészében nyílt tüzelős övezet.

A középkori ásatások segítségével valamilyen képet ki tudunk alakítani e terület 7–13. századi tüzelőjéről, ha az eredmény nem is egyértelmű. A 7–9. századból több tucat szlávnak meghatározott veremházat tártak fel (Alsócsernátonban, Maroscsapón, Alsó-kománán, Cegén, Fiatfalván stb.), s valamennyiben szögletes, közel téglalap alakú kőtűz-helyet, de az ásató egyetlen esetben sem állapította meg, hogy a kövek nyílt tűzhely vagy kemence maradványai (Horedt, K. 1984). Ez teljesen érthető, a kőhalmaz mindegyiket jelenthette. Hasonló a helyzet a legjobban feltárt magyar településen, Malomfalván (Maros-Torda m.). Itt 11–12. századi veremházakat találtak szögletes formájú tűzhellyel, de egy esetben akadtak kemencére is (Horedt, K. 1955; 1986). Székelykeresztúron 12. századi veremházban kemencét találtak (Benkő E. 1984; 30–32). A későbbi adatokat is figyelembe véve az látszik tehát valószínűnek, hogy uralkodott a nyílt tűzhely, de a kemence sem volt ismeretlen.

A néprajzi leírásokból ismert kandallók formailag nagyon közel állnak egymáshoz, leginkább az anyaguk különböző. Olyan ládához hasonlíthatók, amelyiknek nincs feneke, {168.} s fel van támasztva oszlopokkal kb. egy méter magasságban, alatta az alacsony padkán ég a tűz, melynek szikráját, füstjét ez a „láda” fogja fel, s ebből kürtő vezeti a padlásra. A kandalló hátul a falra támaszkodik, elöl a lábak támasztják alá, amelyeket helyettesíthet oldalfal is. Elöl mindenesetre nagy felületen nyitott, ahonnan a tüzet táplálják, s a főzőedényt, üstöt kezelik. Rendszerint itt van a lakóház egyetlen tűzhelye, ahova a vele esetleg összeépült kemence szája is nyílik. Maga a kandalló valójában nem más, mint egy szikrafogó – ebből is fejlődött ki –, amelyet ritkán deszkából, gyakran sövényfonatból készítenek, s kívül-belül jól besároznak. Ez utóbbi megoldás a legrégibb, de a csempével való borítása is visszakísérhető a 16. századig (Kósa L. 1970; EMSztT). Mind a történeti forrásokból, mind a néprajzi feljegyzésekből részleteiben nagyon sokféle kivitelű, általában kemencének mondott kandallóval találkozunk. A fonott, sározott példányokat általában meszelték, a csempeborításúak színe leginkább zöld, barna, sokféle mintájú domborítással. Leggyakoribb a virágmintás, de akad geometrikus, sőt figurális díszítésű is (Kós K. 1989: 292–322). A parasztnak mondott kályhacsempe egyszerűbb és mázatlan. A 18. században már közrendűek esetében sem ritka a csempekandalló, de azért a sározott sövényfalúak még a 20. században sem ritkák (Viski K. 1931a).

Különböző megoldású kandallók: 1. Siklód (v. Udvarhely m.); 2. Gyimesi szoros; 3. Impér/Kászonimpér (v. Csík m.); 4. Nagykend (v. Kis-Küküllő m.)

SZIKRAFOGÓK, FÜSTVEZETŐK

A lobogó tűz és pattogó szikra nagy veszélyt jelentett a házban, ezért védekezésként további berendezések csatlakoztak a tűzhelyhez, amelyek egyúttal a kellemetlen füst eltávolítására is szolgáltak. A védekezés különösen fontos volt a nyílt tűzhelyek esetében, mert a zárt építmény, a kemence már eleve körülfogta a lángot, s ennél inkább a füst eltávolítását kellett biztosítani.

A Közép- és Délnyugat-Dunántúl falvainak nagy részében nagyjában a 19. század második feléig nem ismertek semmiféle füstelvezetést. A kemencének és a kályhának a füstje a konyhában gyűlt össze, s innen csupán az ajtón, esetleg a felette lévő kis lyukon tudott távozni. A boronafalú házak esetén több falon is hagytak különböző szinteken kis nyílásokat a szellőzés és világítás érdekében. Így ezek a füstösházak, illetve a kályhás szoba megjelenése után a füstöskonyhás házak semmiféle füstfogóval, külön füstelvezetővel nem rendelkeztek. A magyar–osztrák és szlovén nyelvterületek érintkezési zónájában találkozhatunk csupán elég szórványosan a konyhai kemence szája fölé épített fekvő vagy álló szikrafogókkal. Ez utóbbiak legalább részben már a füstöt is kivezették. 19. századi modernizáció az, hogy a füstöskonyha mennyezetén kis nyílást vágtak, s ezen át egy egészen keskeny füstvezetőn keresztül a tetőn kívülre vezették a füstöt. Ezt fakéménynek nevezték, valójában inkább csak szellőzőnyílás volt.

A szikrafogók a nyílt tűzhelyek szerves tartozékai, bár tudunk olyan esetről is, amikor ez hiányzott a házból. Kivitelük azonban nagyon eltérő. Az ismert legegyszerűbb változat egy kúp alakú vesszőfonadék, amelyet kívül-belül besározva a tűz fölé akasztottak, hogy a szikrákat és a lángot felfogja. Korábbi idézetünk szerint a padlásról leeresztve, horgokon függött, s olyasféle lehetett, amilyeneket a Kis-Küküllő mentéről ismerünk. Ezek már a kandalló kürtője felett voltak, másokat a pásztorszállásokon, nyári konyhákban Udvarhely és Csík megyékben 1900 körül még lehetett látni (Szilády Z. 1909: 9–10; K. Kovács L. 1969: 17, 20–21). Ezek lehettek a kandallók ősei. A fejlettebb változatokból már cső, kürtő vezette el a füstöt és terítette szét a tetőtérbe. Ha a kürtő közvetlenül a padlásra vezetett, s ez nem magas tetejű volt, akkor még tettek föléje vesszőből font kisebb szikrafogót is, mert a rövid úton még elég sok eleven szikra jutott a tetőtérbe. Ha a kürtő a födém nélküli szomszéd helyiségbe vezetett, akkor a füst szintén a padlástérben oszlott szét. Alacsonyabb tetőszék esetén ez azért még mindig igen tűzveszélyes volt, ezért a pitvar hátsó fele fölé lapos, félgömbszerű építmény került, gerendákból vagy vesszőfonásból készítve, a kürtő ez alá torkollott. A kupola alatt a szikra lecsapódott, a füst az oldalnyílásokon át a tetőtérbe szétoszlott.

Ez a füstelvezető rendszer Erdély nyugati felében, főleg a Szamos vízgyűjtő területén, s ettől délre a Nagy-Küküllőig volt különösen gyakori. A kupolás füstfogó jellegzetesebb nevei: cserény, szikrafogó, bobura, babakémény, füstfogó kas, bobotyi (Vuia, R. 1937; Barabás J. 1970: 278–279; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 31). A 19. század végén és a 20. század elején ezeket a Szilágyságban és másutt is gyakran átalakították szabadkéményre, kijáró kémény névvel (Szilády Z. 1908: 39; Kós K. 1989: 38).

A Felföld belülfűtős kemencéje eredetileg szintén füstvezető nélküli volt, s így a ház a dunántúlihoz hasonlóan füstös. De itt, valószínű a 17. század végén vagy a 18. század elején kezdenek a kemence szája fölé egy öblös, 50–80 cm átmérőjű széles kürtőt építeni, amely a szikrát, füstöt fölfogja és a helyiségből kivezeti. Nagyjából Gömör megyétől nyugatra, a kürtő függőleges, a füstöt egyenesen a padlásra vezeti, ettől keletre ferde, s a pitvarba nyílik (Zólyomi J. 1974: 30; Balassa M. I. 1991: 45–54). A keleti részen a füstfogó mérete lényegesen nagyobb, anyaga is eltérő, s helyenként kabolának hívják. Ezek a füstfogók nagyságukban és anyagukban már megegyeznek a nyílt tüzelős zónában lévő kandallókkal, továbbá abban is, hogy nagyobbrészt vaslábbal rendelkeznek, mint azok. Ez a lábas kitámasztás a füstfogó elején világosan mutatja, hogy érintkezési zónában járunk.

A vesszővázas, gondosan sározott függőleges kürtő, amely egyformán lehet négyszögletes vagy hengeres, eléggé tűzveszélyes, mert az alacsony tetőszerkezetű épületben felső nyílásához közel van a gyúlékony szalmatető. Ezért rendszeresen építettek a padláson lévő nyílása fölé szikrafogót, láda formájú kiskemencét, amely a szikrát felfogta, s oldalnyílásain a füstöt kibocsátotta. Voltak más formájú szikrafogók is, amelyek vályogból vagy téglából épültek.

A nyitott kéménynek vagy szabadkéménynek nevezett füstelvezető szerkezet az eddig tárgyaltaknál jóval fejlettebb, mert ez már nem az épületen belül teríti el a füstöt, hanem a tetőn keresztül a szabadba vezeti. Fontos, hogy a pitvart is nagyobbára füstmentessé teszi – bár hideg marad –, s lehetővé válik a második szoba melegítése is. Többféle formája van, de számbavételük kielégítőleg még nem történt meg. Legegyszerűbb változata a pitvar hátsó felét teljesen leborító csonkagúla alakú, favázas építmény, melynek tetőgerinc fölé kinyúló vége már függőleges falú, mint a közismert mai kéményeknél, csak ezeknél szélesebb. A nyitott kémény favázát vesszővel fonják be, náddal, deszkával fedik, s kívül-belül gondosan sározzák. A sövénykémények tetőn kívül nyúló vége általában négyszögletes, de nem ritka a hengeres forma sem. Mindegyiket szokták valamilyen tetővel zárni, hogy az eső a kéménybe ne essen be. Hasonló formájú a vályogból, téglából, tehát éghetetlen anyagból készült nyitott kémény. Gyakori az olyan megoldás, hogy a konyha hátsó felét meredek ívű bolthajtás fedi, s erre támaszkodik egyik oldalon a felfele keskenyedő kémény fala. Ezzel a fedetlen konyharész csökken, kevésbé hűl ki, mint a széles öblű.

Szabadkémény szerkezete alföldi házon

Annyi elég jól bizonyítható, hogy a 19. század elején az ország középső részén nagy, összefüggő nyitott kéményes terület van, s ez a füstelvezetési megoldás minden irányba erősen terjeszkedik. A Kisalföldön is van ekkor már egy összefüggő területe a szabadkéménynek, de az, hogy a két centrum milyen genetikus kapcsolatban van egymással, még további vizsgálatot igényel. Azt a feltevést, hogy az alföldi szabadkémény az itteni nyílt tűzhelyek szikrafogójából alakult ki, az újabb kutatás már meghaladta. A 19. század végére nemcsak az Alföldeken, hanem a mai országterület jelentős részén megjelentek, sőt túlnyomóvá váltak a nyitott kéményes házak. Ugyanekkor már megkezdődik visszaszorulásuk, átalakítással vagy új, zárt füstvezetésű kémények építésével. A század utolsó negyedében először a főzőpadkát falazzák körül, s az így létrejött zárt rész, a „kamin” marad csak füstös, a konyha nagyobb része füst nélküli és zárt. Következő lépés a szabadkémény alsó részének a lezárása s a füstcsőnek e födém fölé vezetése. Ez már a rakott tűzhelyek megjelenésével párosult. Ezzel a füstvezetés teljesen zárt lett, a konyha pedig meleg. Viszonylag korszerű rendszere miatt a szabadkémények még a 20. század közepéig is szép számmal maradtak fenn eredeti vagy „modernizált” formájukban, szórványosan még a városokban, sőt Budapest régi kerületeiben is.


Kémény szavunk a Besztercei szójegyzékben tűnik fel először 1395-ben: camenata: kemies has formában. Jelentése a korai forrásokban kettős, először kandallószerű tűzhely, másodszor kürtő, kémény (Mollay K. 1982: 357–358). Első említése 1395-ben majdnem biztosan nem kéményt jelent, hanem vagy kemencét, vagy kandallót (TESz). Nem könnyű a 15–16. századi tüzelőberendezéssel kapcsolatos latin és magyar nyelvi adatok, megjelölések értelmezése sem, mert ezek következetlenek, illetve feljegyzőik értelmezése eltérő. Ez teljesen érthető, mert olyan újítások ezek, amelyek helyenként is különböztek, s latin megnevezésük teljesen művi, hisz a klasszikus latinság korában ezek ismeretlen berendezések (Barabás J. 1987). Csak a szövegösszefüggésükben feljegyzett adatok teszik kétségtelenné, hogy a várakban, városokban már a 16. században építenek kéményeket, s a 17. századból ez már tucatnyi helyről bizonyítható (Román J.–Filep A. 1965; Barabás J. 1970: 282–283). A 17–18. század során aztán a városokból fokozatosan eljut a falusi házakba is, a már jelzett terjeszkedés útján. Nyitva kell hagyni még néhány genetikai kérdést. Az első az, hogy a szabadkémény bemutatott formája mennyiben közvetlen városi átvétel, s mennyiben a belső fejlődésben módosult változat. Ugyanígy ma még nem dönthető el, hogy terjedése egy vagy két centrumi-e, s a kisalföldi és nagyalföldi meghonosodása mutat-e közvetlen genetikus kapcsolatot.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 38
Tegnapi: 7
Heti: 58
Havi: 438
Össz.: 88 782

Látogatottság növelés
Oldal: Az építmények fajtái II.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »