kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés

Vállalok kőműves,burkoló,festőmunkát.Családiházak építését lakásfelujítást, tetőterek beépítését, giszkartonozást,Falazást, vakolást, betonozást, bontást . Természetesen kisebb munkákat is elvégzem. Budapesten és pest megyében. Tel. : 06 20 594 0260

A LAKÓHÁZ

A LAKÓHÁZ TAGOLÁSA, ALAPRAJZA

„es adutta vola neki paradisumut hazóá”– mondja az első összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd költőien szép sora 1195-ben. A lakóház szóösszetétel mindkét tagja, a ház és a lak is finnugor örökségünk, eredeti jelentésük ’otthon’, ’lakóhely’, ’lakóépület’. E rokon értelmű szavaink alakja szinte változatlan, de a bennefoglalt építmény óriási fejlődésen ment át az eredeti őshazában használt kéregből, állati bőrökből készített sátortól vagy földkunyhóktól a 20. századi összkomfortos házakig. S ez a fejlődés talán leginkább a ház alaprajzi formáiban tükröződik. Ez az oka annak, hogy a korszerű népi építészeti, régészeti, történeti kutatásokban az alaprajz elemzése központi szerepet kapott, s ezért kezdjük mi is a lakóépület bemutatását az alaprajzzal.


A ház alaprajza sokat elárul a házfejlődés időbeli és helyi állapotáról, a lakáshasználatról, a házban folyó életről, a család összetételéről, gazdasági-társadalmi helyzetéről stb. Alakulását a lakók igényei, anyagi lehetőségei, az építőismeretek szintje mellett a helyi hagyományok és adottságok határozzák meg, különösen azok, amelyek a tüzelőberendezés-füstelvezetés, az építőanyagok, a falszerkezetek és részben a tetőszerkezetek terén mutatkoznak. Közülük is főként a tüzelőszerkezetek, az alaprajz és a falszerkezetek állandó kölcsönhatása dominál. A valóságban ezek az együttható tényezők elválaszthatatlanok.

HELYISÉGEK

A 19. században a középkor végén kialakult, háromhelyiséges parasztház a Kárpát-medence szinte minden táján általános. Helyiségei soros elrendezésűek, azaz egymás után következnek. A kisebb számú szabálytalan, halmazos településektől eltekintve a ház rövid véggel fordul az utca felé, bejáratai a hosszú udvari homlokzatról nyílnak. Az utca felőli helyiség rendszerint szoba. A második helyiség tájanként eltéréseket mutat: az alföldi területeken és a Dunántúlon konyha, a Felföldön és Erdély faépítkező területein azonban még sokáig őrzi hideg, közlekedő- és rakodótér funkcióját. Az egyszerűbb házak harmadik helyisége kamra. A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak fogható föl, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintjük. Ugyanakkor a ház különféle bővített változatai is léteznek. Igen gyakori a második szoba, a két vagy több kamra, egyes tájakon már megtörtént a lakóház gazdasági épületekkel való kiegészítése, és széles körben alkalmazzák a tornácot.


Az egyhelyiséges lakóházzal a népélet kutatói igen sokat foglalkoztak, különösen a néprajztudomány formálódásának időszakában, amikor a figyelem az archaizmusokra összpontosult. Mindamellett a róla szóló híradások nagyrészt szájhagyományon alapuló rekonstrukciók és elnagyolt leírások, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az egyhelyiséges ház kora gyakorlatilag a 14. századdal leáldozott. És ezen nem változtat az a tény, hogy egyhelyiséges ideiglenes lakások és szőlőhegyi hajlékok a legutóbbi időkig előfordultak, mert ezek csak hiányos lakásfunkciót töltöttek be. A dunántúli egyhelyiséges ház halovány emlékei a Délnyugat-Dunántúlról származnak. Az 1930-as évek elején Gönyey Sándor 1850 körül született adatközlői még elmondták, hogy gyermekkorukban Szennán és Csökölyben (Somogy m.) voltak „egysejtű, csak füstöskonyhából álló házak”, egy hasonló levéltári adat balatonendrédi előfordulásáról tájékoztat 1853-ból (Gönyey S. 1933: EA 5374; Zentai T. 1991a: 120). Az egy lakótérből álló, eresszel ellátott házakról az 1900-as évek legelején még több kutató tudott információkat gyűjteni a Székelyföldön (Szinte G. 1900: 108–110. VII. tábla; Bünker J. 1904; Viski K. 1911: 96–99 stb.). Cs. Sebestyén Károly 1909-ben (190–195) még megtalálta az egy szobából álló, ereszes faházakat a gyimesi csángóknál, de az eresz hátsó része már ott is zárt kamra volt, tehát lényegében már csak a kéthelyiséges házat tudta bemutatni. Nem meglepő ez, hiszen a székely ház ereszének „bezárulása” a 17–18. században lezajlik (Barabás J. 1973: 27). Itt a közérthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a székely ház eresze eltérően a szó köznyelvi használatától, a ház bejárati részéhez csatlakozó nyitott színt, majd az ebből kialakult második helyiséget, illetve annak előterét jelenti.


Az egysejtű ház a Felföldön is a régmúlt idők része. Hogy emléke századunkban is él, annak részben az az oka, hogy az itteni lakóépület egyetlen fűtött lakó- és élettere a „ház”, akárcsak a székelyeknél, homályba borítja a mellékhelyiségeket. Szemléletesen fejezi ki ezt az állapotot Bél Mátyás 18. századi leírása, amely kiemeli, hogy „lakó-helyiséget csak egyet csinálnak az utca felől”, majd hozzáteszi: „A szobához kamrákat csatolnak, amelyekbe a házi eszközöket és a nyoszolyákat helyezik el” (Hadik B. 1926a: 34–35). Számos tanulmány bizonyítja, hogy a 19. században a legalább háromhelyiséges ház Észak-Magyarország minden részén általános (Pápai K. 1893: 18–20; Zólyomi J. 1974: 23; Bakó F. 1975: 189–194; Balassa M. I. 1994: 65–69, 248). Az Alföldön a 14–15. századtól már a régészeti ásatások is két-háromhelyiséges házakat tárnak föl. Mellettük azonban ott találjuk az ideiglenes lakóobjektumokat, különösen a földbe vájt földház vagy putri néven ismert épületeket. A putri búvópatakként követi a házfejlődés történetét az Árpád-kortól a 20. századig, katasztrófák, nagy elszegényedések idején föl-föltűnik, a természeti adottságok következtében leggyakrabban az alföldeken. Példaként citálhatjuk a sokat idézett, 1686-os debreceni összeírást, amelyben a megszámlált 2599 ház 13%-a (336) „föld alatti gunyhó” volt. Az adatok viszont nem az általános lakáskultúrát jellemzik, sokkal inkább azt a rendkívüli helyzetet, hogy Debrecen városa előzőleg szenvedte el Strassaldo és Caraffa dúlásait (Sápi L. 1981; Balassa M. I. 1978a: 135). De említhetjük a putrit a 20. század közepéről a gazdag Tolna megyei Sárközből is, ahol a földosztás során földhöz jutott zsellérek, beltelkük nem lévén, átmenetileg a határban lévő földjükön készítettek földbe ásott házat maguknak. Az őcsényi putrik szobából és konyhából álltak (Zentai T. 1991a: 21). Hasonlóképpen a szegénység konzerválta a felföldi barlanglakásokat és a mezőföldi löszbe vájt hajlékokat, amelyek rendszerint ugyancsak többhelyiségesek voltak (Bakó F. 1977; Kücsán J. 1979: 314, 328–329).


Egyhelyiséges talpasház rekonstrukciója szájhagyomány alapján a 19. század közepéről, Szennáról (Somogy vm.)

A kéthelyiséges lakás a nagyobb házakhoz viszonyítva kisebb számban, de országszerte fönnmaradt a 20. századig, főként a zsellérek körében. A múlt században ugyanúgy megtalálhatjuk Szeged városában 1877-ben (Juhász A. 1971), mint a Dél-Dunán-túlon (Zentai T. 1991b: 165–166). A baranyai szegény magyarok és rácok házairól 1845-ben írja Haas Mihály, hogy azok „… csak szobácskából és konyhácskából állanak” (1845: 43).

A továbbiakban a ház alaprajzát helyiségenként és a helyiségek kapcsolódásának bonyolódása szerint mutatjuk be. Fontosnak tartjuk azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a bemutatás sorrendje nem tekinthető evolúciós sornak.


A 19–20. századi három- vagy többosztatú parasztházak első helyisége a szoba. A szoba jelentőségére és részben eredetére utal az a tény, hogy az ország nagyobb részén, gyakorlatilag az észak–déli Duna mentétől keletre, délre és északra, valamint a Drávai-síkságon ház a neve (MNyA). A Dunántúl legnagyobb részén szobának hívják, sőt egyes belső-somogyi falvakban az egész házat szobának nevezik, fölidézve a kályhás szoba füstösházhoz való csatlakozásának fontos eseményét. A szoba méretei a késő középkor óta nem sokat változtak, tájanként azonban különböznek, mégpedig az eltérő lakáshasználat, tüzelőszisztéma és építőanyagok függvényében. A cölöpvázas, a föld-, sár-, nád- vagy fonottfalú épületek, a talpasházak szobáinak alapterülete legtöbb helyen húsz négyzetméteres átlag körül mozog. Ennél sokkal nagyobb szobákat építettek ott, ahol az építőanyag engedte. Kós Károly leírja, hogy a csíki székelyek házaiban 6–7 méter széles nagyszobák vannak. De igen tágas, hosszú szobákat találunk a kőépítkező területeken is, így Zemplénben és Veszprém megyében. Hasonlóképpen nagyméretű utcai szobák jellemzik a Veszprém megyei, erdélyi szász és a felföldi németek házait. A nagyméretű szobák elterjedtek a nagycsaládos háztartásokban. Az Eszék körüli ún. „magyar sziget” falvaiban például, ahol a fiútestvérek mind egy fedél alá nősültek, a szoba az emlékezet szerint akár a 8–10 méter hosszúságot is elérhette. Az ilyen nagy helyiségben a mestergerendát már alá kellett támasztani. Erre szolgált a ház középoszlopa, amit a tornácoszlophoz hasonlóan díszesen kifaragtak.


A második helyiség – amely legtöbb helyen konyha – méretei nagyobb változatosságot mutatnak. Eltéréseit elsősorban a tüzelőrendszer típusa, illetve a házfejlődés tradíciói határozzák meg. Az alföldi tájakon (beleértve Erdély és a Dunántúl sík vidékeit is), ahol a kémény – mégpedig a szabadkémény – korán meghonosodott, a pitvarnak nevezett konyha viszonylag keskeny, a három métert ritkán haladja meg, többnyire el sem éri. Még kisebb és keskenyebb a második helyiség azokon a keleti és északi tájakon, ahol az ún. alföldi háztípus nem terjedt el. Erdély nagy faépítkező területein, a Székelyföldön, Moldvában és Gyímesben a második helyiség általában két méternél is keskenyebb. A székely eresz és a moldvai csángó szín a 19. században már rendszerint keresztben osztott. Első része még sok háznál nyitott állapotában őrzi az eresz funkcióit, hátsó fele kamra, majd kicsiház, ami lassan konyhaszerűvé válik, a múlt század második felében azonban többnyire a kandallós nagyház a lakó- és főzőtér. Nem kevésbé keskeny az északi magyar ház fűtetlen pitvara, a belső fűtésű ház bejárati előtere és tárolóhelye. A 19. század második felében a felföldi pitvar hátsó felét is leválasztják kamrának. A század vége felé Pápai Károly leírása (1893) szerint már konyhai funkciókat is ellát.


Az elmondottaktól alapvetően különböznek a tágas dunántúli füstöskonyhák. Méretük gyakran meghaladja a szobákét. Ennek a magyarázata abban a helyi házfejlődésmenetben rejlik, hogy a Dunántúl nagy részén a meglévő lepadlásolt füstösházhoz toldották a kályhás szobát. Az eredeti füstös lakótér formája még sokáig változatlan maradt, csak új, konyhafunkciót nyert. Különösen nagyok azoknak a 18. századi boronaházaknak a füstöskonyhái, melyekről kiderült, hogy füstösháznak épültek. Ilyen a felsőszenterzsébeti ház a Göcseji Falumúzeumban, konyhája 610×440 cm alapterületű (Barabás J. 1969: 333–345). Még nagyobb az Őrségben a szalafői kerített ház konyhája 700×450 centiméteres méreteivel, ami ugyancsak füstösháznak épült a 19. század elején (Bíró F. 1969: 145–147). Gönyey Sándor zselici gyűjtései során jegyezte föl a szennai konyhákról, hogy valamikor kétszer akkorák voltak, mint a szobák (1933: EA 5374: 84). A füstöskonyhák teres belvilága, ha csökkent is valamennyit az idők folyamán, megmaradt legnagyobbnak a Kárpát-medencében, egészen a kémény elterjedéséig, ami a Dél-, Nyugat- és Közép-Dunántúlon a 19. század második felében és a 20. század elején zajlott le.


A füstösház átalakítására és a füstöskonyha füsttelenítésére tett korai kísérletek eredményeként keletkeztek a nyugat- és dél-dunántúli kettőskonyhás házak a 19. század derekán. A nagyméretű füstöskonyhából egy körülbelül másfél méter széles újabb konyhát választottak le, s a füstöt ide vezették, ily módon nyertek egy többé-kevésbé tiszta levegőjű konyhát is. Mivel azonban a kémény egyszerűbb és hatékonyabb füstelvezetést biztosított, a kettőskonyhás házak nem terjedtek el széles körben (Bárdosi J. 1977–1978; Zentai T. 1991a: 124).


Az egyszerű soros alaprajzú házban a harmadik helyiség rendszerint kamra (vagy szoba). A kamrák elsődlegesen tárolásra szolgálnak, mégis mind rendeltetésüket, mind elhelyezésüket tekintve igen sokfélék, házhoz való viszonyuk is eltérő. Gyakran önálló építmények, itt azonban csak a lakóépületben foglalt vagy hozzátoldott kamrákkal foglalkozunk. Fokozott szerepük volt a kamráknak ott, ahol többszörösen bővített családok éltek egy fedél alatt. Egy-egy házhoz hálókamrák sora épült például a Felföldön.


Kéthelyiséges, egybejáratú, földfalú ház, épült 1912-ben, Gyeke (Szolnok-Doboka vm.): 1. ház; 2. konyha; 5. tornác

Zólyomi József (1974: 24) a 18–19. századi Nógrád megyei összeírások alapján kimutatja, hogy némely házban öt kamra is előfordult. A fűtetlen kamrákban aludtak a nagycsalád asszonyai, lányai, de a szolgák és házatlan zsellérek is ott találtak hajlékra. A Mátra és a Bükk hálókamráiról Bakó Ferenc tudósít, a bennük folyó rideg életről Morvai Judit fest érzékletes képet (1956). A nyugat-magyarországi faházak területén a 18. századi füstösházakhoz is több kamra csatlakozott. A régi göcseji kerített házakról Gönczi Ferenc kiderítette, hogy 4–5, sőt 8–10 hálókamrát is magukba foglaltak (1914: 445). Garay Ákos kutatásai óta (1911: 247) jól ismertek az Eszék körüli szlavóniai magyar falvak ólcsái. E ház végéhez ragasztott, közös fedelű ólak fűtetlen, ablaktalan helyiségeiben aludtak a fiatal házaspárok télen-nyáron. A magyar lakókamrák szervesen illeszkednek az észak- és kelet-európai házkultúrába, különösen keleti kapcsolatai erősek, hiszen a lakókamrás házak a környező szláv népeknél mindenütt használatban voltak egészen a közelmúltig.


A kamrák egy külön típusát képviselik az előkamrák. Ezek a kicsiny, általában tároló-helyiségek a lakóház utcai rövid homlokzatán foglalnak helyet, az épület félszélességében. Általában 2–3×2–3 méter alapterületűek. Szórványos előfordulásukról főként Veszprém, Vas, Zala és Somogy megyéből vannak adataink (Vajkai A. 1940: 3–5; Zentai T. 1991a: 157–158). A legrégibb ismert példányuk egy 1683-mal datált mestergerendájú házban Lovászpatonán (Veszprém m.) volt. A múlt század derekán építésük lassan megszűnt. Hasonló elrendezésű előkamrás házat Borsod megyéből is ismerünk, pl. Hernád-kakról (Balassa M. I. 1985a: 137).


Az eddig bemutatott alapfunkciójú helyiségek mellett a parasztház igen korán egy második lakóhelyiséggel bővül. A második szoba a konyha, illetve a pitvar után következik, megelőzve a kamrát. A népi építészeti fölmérések és a 18–19. századi levéltári források szép számmal bizonyítják, hogy a kétszobájú parasztház a 18. században sem ritkaság, a 19. század derekán pedig már szerte elterjedt az országban – legalábbis középparaszti vagy módosabb szinten. Ebből az időből sok datált épület is ránk maradt, s köztük a kétszobásak a többséget képviselik.


A második szoba hasznosítása különféleképpen történhetett, de nem feltétlenül tette kényelmesebbé az életet. Elterjedésével párhuzamosan – miként arra Csilléry Klára rávilágított (MNL 5: 63–68) – megjelenik a tisztaszoba. E megkímélt, rendet és presztízst szolgáló, gyakorlatilag lakatlan „vendégszobá”-t már a 18. század második felében megtaláljuk egyes gazdagparaszti házakban, meghonosodása azonban olyan lassan zajlik, hogy még a 19. század végén sem jut el az ország minden részébe. Virágkora az árutermelő alföldi tájakon a 19. század második felére, végére tehető (Dám L. 1982b). A tolnai Sárközben pl. az 1870-es évektől szinte teljesen általános, viszont a szatmári Erdőháton ekkor még elő sem fordul. A Szeged melletti Tápén 1877-ben még ritka lehet, mert egy összeírás szerint 470 konyhára jut 526 szoba (Juhász A. 1971: 457), ami azt jelenti, hogy legföljebb 56 háznak volt meg az adottsága hozzá. A borsodi Tisza-partról 1900-ban följegyzik, hogy néhol két szoba van, és ott az „… az elsőszoba az ún. ’fehérház’ (azaz belülfűtős kemence nélküli szoba) szépen bebútorozva a vendégszobát helyettesíti” (Sajóvölgyi G. P. 1900: 72). Erdélyről Kós Károly írja, hogy a kászoni ház több mint száz éve három helyiségből áll, egyikük nagyház, parádé vagy parádéház, a mezőségi háznak 1870 körül szintén van vendégfogadó, díszes első szobája (1989: 105, 210–211). A tisztaszoba, éppen rangjelző szerepe miatt, legtöbbször a ház első, utcai helyisége, de nem mindenütt. A tolnai Sárközben pl. igen gyakran a hátsó szobát rendezték be tisztaszobának. Tápén is a második szoba, a kisház kapta ezt a funkciót, miként a kicsiház is némely csángó falvakban (Juhász A. 1971: 457; Kós K. 1989: 152–157).


A kászoni ház (v. Csík m.) alaprajzi fejlődésének legegyszerűbb változata nyitott eresszel: 1. ház; 6. eresz

A második szoba több vidéken a családszerkezet összetettségének következménye. Jól ismerjük az ún. kétvégű házakat Szatmárból az Erdőhátról és Tiszahátról, a szabolcsi Rétközből, a Felvidékről és elszórtan megtaláljuk az Alföldön és a Dél-Dunántúlon is. Beosztásuk legegyszerűbb esetben szoba-konyha-szoba, melyben a közös konyha mellett a szobák a testvéri vagy rokon családok külön lakásául szolgálnak. Somogy megyében az ilyen házakat ikerháznak hívták. Az ikerházban gyakran csak a középen elhelyezkedő kamra közös, és konyhából is kettő van, mint pl. egy kutasi testvérpár kétszáz évesnek mondott (1989-ben) talpasházában. Ugyanilyen elrendezésű kétcsaládos házat ír le Vajkai Aurél a Bakonyból (1973: 88–90). Nagyon gyakori megoldás ez a Veszprém megyei németeknél, ahol a Hausbruderek egy udvaron két házat építenek egyvégtébe. Sajátos változatot képvisel a vöröstói németek háza, ahol a telekközépre épített kettős ház ellentétes irányú bejáratokkal rendelkezik (H. Csukás Gy. 1987: 648). Az ikerházak szoros rokonságot mutatnak a hosszúházakkal.


A parasztházak szoba-konyha-kamra/szoba alapegységéhez a múlt században sok helyen istálló is csatlakozik, közös fedél alatt vagy az épület végéhez toldva. Istállóval egybeépített házakat legnagyobb számban a Felföldön, a Dunántúlon és a Kisalföldön találunk. A palóc család otthonáról a 20. század eleji leírások úgy emlékeznek meg, hogy azok házból, pitvarból, komrából és estállóból állnak (Pápai K. 1893: 18–29; Pintér S. 1909: 201–204). Gunda Béla gyűjtései szerint a legrégibb észak-borsodi lakóépület ház, pitar és istálló beosztású lehetett (1934: 16). Györffy István egy 1909-es népi elbeszélés alapján mutatja be a 18 felnőttet számláló „Baráti nemzetség” régi lakását, amely szoba-konyha-szoba-hálókamra-éléskamra-tehénistálló-lóistálló-tinóistálló alaprajzú volt (1930: 154–155). A 19. században az istálló része a Vasi-hegyhát, az Őrség és Göcsej faházainak is. Istállóval épülnek ebben az időben a Balaton-felvidéki kőházak, a kisalföldi és nyírségi különféle földfalú épületek. Az Alföld, Erdély és a Dél-Dunántúl legnagyobb részén azonban az istállók hagyományosan külön fedél alá kerültek (Dám L. 1982b).

ALAPRAJZI FORMÁK

A ház helyiségeinek gyarapodása a 18. századtól igen nagy méreteket öltött. S mivel a ház növelése lineárisan történt, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon rendkívül hosszú épületek jöttek létre. A ház hosszúsága megnehezítette a háztartás üzemelését, ezért sok helyen a ház vonalát derékszögben megtörték, ami L alakú alaprajzot eredményezett. Ennek az alaprajzi változatnak az előzményeit a régészeti feltárásokból már a 15. századtól ismerjük mind az Alföldről (Nyársapát), mind a Dunántúlról (Sarvaly) (Bálint A. 1962; Holl I. 1979: 40–41). Az L alakú házaknak két fő típusa van, a tradicionális hajlított ház és a polgárosult utcafrontos épület.


A hajlított ház rövid véggel, az első szobával fordul az utca felé, s a lakórészhez hátul, az udvart keresztezve csatlakoznak a kamrák és istállók. Legrégibb változatait a nyugat-dunántúli füstöskonyhás faházterületről ismerjük. Őrségben és Göcsejben az L-alak szárainak csatlakozásában gyakran fedett átjáró, ürög vagy közpitar nyílik a hátsó udvarra, megkönnyítve a közlekedést a kert felé. A hajlított ház korai, a 18. századból szép számmal adatolt változata a két szöglettel megtört, U alakú és négy oldalról határolt, ún. kerített ház, amelynek elterjedési területe az Őrségen, Burgenlandon át Ausztriában és Szlovéniában folytatódik (Simon F. 1971). A kerített ház utolsó magyarországi példányai Szalafőn (Vas m.), valamint a göcseji, vasi és az országos szabadtéri múzeumban láthatók.


A nyugat-dunántúli hajlított házakhoz hasonló elrendezésű szilárd falú épületek a 19. század második felétől szórványosan az ország egész területén előfordulnak. A hátsó keresztszárnyban istálló, kocsiszín, magtár – a Dunántúlon pajta is – kapott helyet. Kialakulásuk a parasztgazdaságok kapitalizálódásának, az intenzívebbé váló állattartásnak és szemtermelésnek az eredménye.


 A múlt század második felének gazdasági konjunktúrája és a polgárosodás szülötte az L alakú házak utcafrontos változata, mely a városi, mezővárosi előképek mintájára készült. Előfordulásával az I. katonai felmérés térképlapjai szerint az ország fejlettebb vidékein már a 18. századtól számolhatunk, nagyobb mértékben viszont csak a 19–20. század fordulójától terjed falvainkban. Beosztását az jellemzi, hogy a szobák – kettő vagy három – az utcavonalra épülnek, ezért is hívják keresztháznak vagy fordított háznak. Az utcafrontos épületek térhódítása már egybeesik a füstelvezetés modernizálásával. Az ilyen házakban már rendszerint síkmennyezetes meleg lakókonyha van, de a hátsó épületszárnyban többnyire még helyet kap egy szabadkéményes nyárikonyha is. A legújabb kor és a középkor érdekes találkozása a göcseji és hetési, ún. széles csonkakontyos ház, amely azt mutatja, hogy a hagyományos faépítkezés szinte végóráiban még a polgári elrendezésű utcafrontos alaprajz hatására is tudott reagálni. A széles csonkakontyos épület hosszú homlokzattal épült az utca vonalára (Gönczi F. 1914: 418–419). E nem túl gyakori megoldás két, múlt század derekáról származó példányát a Göcseji Falumúzeumban és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban őrzik. Az utcafrontos görbeház vagy vinklis ház Erdély faépítkező területein is megjelent a 20. század elején, de divatja csak az 1940-es években alakult ki azokon a tájakon, ahol a kétsoros alaprajznak nem volt hagyománya (Kós K. 1989: 14).


L alakú, ún. hajlított ház alaprajza, Baglad (Zala m.): 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 8. ól


 


A lakóházak növekedése egyvonalú maradt az összetett hosszúházak esetében. Különféle, egy fedél alá vont vagy egymáshoz toldott épületek készültek a nagycsaládi „had”-ak számára a Felföld, a Kisalföld egyes tájain és a Tapolcai-medencében. A palóc sok lakókamrájú ház hossza néha a 60–80 métert is elérte. A Dunántúlon egy-egy közös udvaron 3–10 lakóegységet, házacskát is egyvégtében építettek. A többegységes hosszúházakat kedvelték a kisalföldi, a Pest megyei, a baranyai és a Tolna megyei németek is. A német hosszúházakban a rokoni családok többnyire külön konyhával rendelkeztek. A nagycsaládos hosszúházak formailag megegyeznek a cselédházak egyik „komfortosabb” változatával, amelyeket külön szobával és kamrával terveztek az egyes családok számára, és bennük két-két családnak jutott egy közös konyha (Bakó F. 1975: 177; Balassa M. I. 1987b).


Kettős konyhájú, elő- és oldaltornácos talpasház 1843-ból, Csökölyből (Somogy m.): 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 5. tornác

Az eddigiekben az alaprajz egysoros formáival foglalkoztunk. Van azonban a lakóház fejlődésének egy másik, a térbeépítéssel ökonomikusabban gazdálkodó megoldása is, a kétsoros, azaz kéttraktusos vagy kétmenetű alaprajz. Az utóbbi esetben a lakóház keresztirányba is bővül, létrejön egy második helyiségsor, a szoba vagy szobák mellett ún. oldalszobák, oldalkamrák helyezkednek el. Az elmúlt századokban a kétsoros alaprajz elsősorban a nemesi és uradalmi épületeket jellemezte. Elterjedtségüket bizonyítja pl. egy 17. századi leírás, amely Zempléntől Szatmárig tizenkét kúria és paplak alaprajzát ismerteti, s közülük tíz kéttraktusos (H. Takács M. 1970: 165–250). Falun különösen a paplakok és kisnemesi épületek szolgálhattak mintaként. Az oldalkamra vagy a második helyiségsor megtalálható a felvidéki, rétközi, bakonyi, Balaton-felvidéki, dél-dunántúli stb. kisnemeseknél.


A nagy múltú élő példa ellenére a kétsoros alaprajz paraszti körben csak korlátozott mértékben valósult meg. Tömegesen Délkelet-Erdélyben és a német telepesek lakta vidékeken fordult elő. Erdélyben jellegzetesek a székely faházak szoba mögötti hálófülkéi, kamrái. A fenyvesek vidékén a hosszú szálfa építőanyag nagyban hozzájárul a széles épületek kivitelezéséhez. A Székelyföldön a kétsorosságnak nagy történelmi hagyományai vannak. Előzményei már az eresznek nevezett második helyiség keresztben osztásában is felfedezhetők, valószínűleg a 17. század táján, és ugyanebben a században már az oldalkamra is feltűnik. Egyik legkorábbi példája a kászonimpéri ház, amely mestergerendájának évszáma szerint 1678-ban készült. Az 1970-es években még lakott boronaház ereszéből egy kicsiház és egy nagyobb parádésház nyílt, az utóbbi hátuljában ajtó nélküli oldalkamrával (Kós K. 1989: 209). Szinte azonos beosztású házak még 1850 körül is épültek. Ugyanezt a tagozódást figyelhetjük meg a nagyobb csíki, aranyosi, tordai, háromszéki, udvarhelyi épületeknél, de a 19. században már általában az eresz-kisház rész másik oldalára is épült egy nagyobb lakóhelyiség, ugyancsak mellékkamrával. A moldvai csángóknál az 1880-as években terjednek el a ház mögött tetőleeresztéssel kialakított kamrák, a kilyérek, amelyek hasonlóak a dévai csángó székelyek suplákjaihoz (Szabó Imre 1903: 210; Kós K. 1989: 249, 255–257).


A Székelyföld és délkeleti szomszédságán kívül a kétsoros alaprajzú parasztház elég szűk körben fordult elő. Közülük egyik legrégibb, föltehetően 18. századi a vörsi (Somogy m.) másfél traktusos talpasház, melynek hátsó szobája mögött egy konyhából nyíló keskeny éléskamra húzódik. Több oldalkamrás épületet ismerünk a drávai alföld nyugati feléből és Szigetvár tágabb környezetéből a múlt század derekáról, második feléből. Másfél traktusosnak rajzolta le Gönczi Ferenc is 1895-ben a muraközi házak egy részét. A Veszprém megyei Balaton-mellékén az ottani magyarság 1889 és 1900 között kezdi alkalmazni a hátsó oldalkamrás házakat. Az Erdélyen kívüli kétmenetű magyar parasztházak közös vonása, hogy viszonylag későiek, és jómódú gazdaságok keretében jöttek létre. A kétsorosság irányába ható fejlemény a tornácrészek beépítése is, ami jobbára a 20. század elején terjed.


Jóval népszerűbbek a kéttraktusos házak a német telepesek körében. A Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben már a 19–20. század fordulójától alkalmazzák. A Veszprém megyei németeknél, ahol a kétsoros alaprajzú házak aránya talán a legmagasabb volt, a 19. század legelejétől tudjuk nyomon követni (H. Csukás Gy. 1987: 651–653). A helyi történeti minták hatása mellett valószínűleg a német kőművesek is közreműködtek a kéttraktusos házak elterjesztésében. Északkelet-Magyarországon pl. a vállaji német kőművesek építkezésformáló szerepéről győződhetünk meg Páll István 19. századi példái alapján (1988: 166).


A házfejlődés utcafrontos és kétsoros alaprajzú formái a hagyományos parasztház legmagasabb színvonalát képviselik. Ezekben a házakban legalábbis a 19–20. század fordulójától már rendszerint megtaláljuk a pincét is, melyekben zöldségféléket, tejtermékeket és bort tárolnak. A lakóházak alápincézése falun lassan terjedt. Az alsóörsi (Veszprém m.) gótikus lakóház 16. század elején épített pincéjétől a 19–20. századi paraszti pincéket évszázadok választják el egymástól. A pince korábban csak a magasabb társadalmi rétegek házkultúrájába tartozott bele. A Bakonyban és a Balaton-felvidéken Vajkai felmérései szerint a 18–19. századi kisnemesi kőházak szinte mind pincések. De alápincézettek a nógrádi bortermelő vidékek kisnemesi házai is. Megtaláljuk a ház alatti pincét a 19. század eleji német falvakban is a Balaton-felvidéken, a Kisalföldön, Baranyában, a Felföldön stb. Az I. világháború után a pince módos középparaszti szinten mindennapos dolog. Ekkor már pincével készülnek az alföldi, erdélyi tehetősebb házak is, de elterjed a gyimesi csángók körében is. A pincelejárat a tornácról, udvarról vagy a gangról nyílik. Nagy teleklejtés esetén gyakran a ház utcai rövid homlokzata felől közelíthető meg. Kötött, márgás talajban ház alá is készítettek béleletlen lyukpincét, de általában téglával vagy kővel boltozták.


A hagyományos lakóház függőleges irányú bővülése a pincével gyakorlatilag be is fejeződik. A padlások fejlődése a tetőszerkezetek változására korlátozódik. A múlt század második felétől a gabonakonjunktúra következtében tároló funkciójuk megnő ugyan, de a magyar lakóház a legutóbbi időkig, mintegy az 1970–80-as évekig megmarad földszintesnek.

A BEJÁRAT

A lakóház bejárata az alaprajz egyik legfontosabb része, amely szoros kapcsolatban van a házfejlődés állapotával, különösképpen a füstelvezetés rendszerével, ennélfogva nagy jelentőségű a háztípusok elhatárolásában. A bejárat elhelyezkedésének két alapvető változata van. Az egyik központi bejárat néven ismert, ami egyetlen külső bejáratot jelent az udvar felől, a többi helyiség csak ezen keresztül közelíthető meg. Ez a bejárat mindig a második helyiségbe vezet. A második helyiség eredeti, a házhoz viszonyított elő- és közlekedőtér funkcióját őrzi pitvar szavunk. A pitvar bejárat előtti rész jelentése már az Ómagyar Mária-siralom 1300-ban leírt szövegében előfordul „pokol pitara”-ként. Tájnyelvi megfelelői azóta is ezzel a tartalommal használatosak: az Alföldön a konyha előterét, a Felföldön a második helyiséget, Erdélyben a bejárati fedett részt, a Dunántúlon a tornácot jelenti (a Dunántúlon ugyanis a tornác a bejárat előtti rész). A központi bejárat a 19. század derekán a Dunántúl jelentős részének kivételével az egész Kárpát-medencére jellemző. A történeti korok folyamán azonban a központi bejáratnak és a többi helyiség bejáratának viszonya egyes tájakon különféleképpen alakult. Kelet- és Dél-Erdélyben a középkori nyitott, széles ereszből a 19. századra a helyiség hátsó felének leválasztásával csak egy kisebb nyitott előtér maradt, ahonnan a bejáratok nyíltak. A múlt század folyamán az előteret elöl is befalazták, s ellátták ajtóval, ami a ház egyetlen központi bejáratává vált. Ez a „bezárulás” azonban nem volt teljes, a székely ház kutatói még az 1900-as évek elején is számos ereszes házat örökítettek meg, bár legtöbbjük bejárati oldalát díszes farács, ajtóval ellátott, áttört deszkafal alkotta.


A székely ház nyitott ereszéhez hasonló bejárati előterek a Szamos és a Felső-Tisza vidékén is előfordultak. A szatmári, ún. kutyafektetős házakat legutóbb Gilyén Nándor vizsgálta (1989), és az ottani nyitott beugró tornác kialakulását párhuzamba állította a székely házak ereszével. Ez a tornác a második helyiség leválasztott előtere, ahonnan három ajtó nyílik a ház helyiségeibe. Azonos bejárati rendszerűek a dunántúli, különösen a Dél-Dunántúlon gyakori lopott-tornácos házak; a helyiségek a padlástalan tornácbeugróból közelíthetők meg.


A bejárati rendszer másik fő változata a Dunántúlon honos. Jellemzője, hogy a ház minden helyisége külön udvari bejárattal rendelkezik, s köztük nincs belső közlekedés, átjárás. A 19. század derekáról, második feléből számos leírás tájékoztat arról, hogy ilyen több-bejáratos házakban éltek a Dél-Dunántúl legnagyobb részén, a Nyugat-Dunántúlon, a Dunántúl középső vidékein és a Kisalföld déli felében. Durván úgy fogalmazhatunk, hogy a széles Duna menti síkságokat és a drávai alföld keleti részét leszámítva az egész Dunántúlon (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 25, 169; Filep A. 1970: 328; Zentai T. 1991a: 151–153). A külön bejáratok alkalmazása egybeesik a füstöskonyhás házak elterjedésével, és fényt vet a házfejlődés dunántúli menetére, ahol a kályhás szobát hozzáépítették a mennyezetes füstösházhoz, amit nem füsttelenítettek, s ezért nem nyitottak meg a szoba felé.


A két bejárati rendszer viszonyáról elmondható, hogy a központi bejárat (a kémény meghonosodásával együtt) az idők folyamán a külön bejáratú házak rovására terjeszkedik. Szemléletesen illusztrálja ezt a tényt a boszorkányperek irataiból vett példánk. A Duna menti Madocsán (Tolna m.) jegyezték föl 1741-ben az egyik vádlott vallomásában, hogy „… a fátens álmábul fölébredvén, s a szobábul az udvarra kilépvén…” (Schram F. 1983 II: 497). Ez az adat több más levéltári forrással együtt arról szól, hogy a külön bejáratú házak a 18. században még a Duna mentén is előfordultak, holott ezt a területet a 19. században már a szabadkéményes, egybejáratú alföldi háztípus uralja.


Kétszobás, központi bejáratú, oldaltornácos ház. Zengővárkony (Baranya m.). Épült 1858-ban, berendezése 1943. évi állapotot tükröz.
1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. szín; 8. sertésól


 A Magyar Néprajzi Atlasz 1900 tájáról azt rögzítette, hogy a Dunántúl középső részén a ház kamrája a szabadból nyílik, annak ellenére, hogy a bejárati rendszer már egyközpontú. A megoldás azt sugallja, hogy a kamra még őrzi a több bejáratú szisztémát. Ez lehetséges is, de nincs igazán jelentősége, mert a kamrák ajtainak elhelyezését elsősorban a kamra funkciója és a ház nagysága határozza meg. A kisebb éléskamrák többnyire a házból nyílnak, a nagy tároló és szerszámos kamrák viszont praktikusan az udvarról. A háromhelyiséges kisebb épületeknél a kamrabejárat még többnyire igazodik az uralkodó bejárati rendszerhez, azonban ha a ház kétszobás vagy több kamra van, a nagyobb kamrák az udvarról nyílnak a Felföldön, az Alföldön csakúgy, mint a Dunántúlon. (Vö. Zólyomi J. 1974: 26; Juhász A. 1971; Dám L. 1975: 90; 1982b; stb.)

A TORNÁC

A köztudatban a régi magyar parasztház tornácos képe él. Közrejátszik ebben a tornác nagy múltja és esztétikai jelentősége. Olasz eredetű, s valószínűleg német közvetítésű tornác szavunk már 1490-ben föltűnik az irodalomban (TESz). Ekkor még azonban elterjedését főként a nemesi és egyházi épületek körében követhetjük nyomon. Egyes régészeti ásatások azonban (pl. az alföldi Lászlófalván és Móricon) ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a 15–16. század táján már falun is, talán egyes gazdag jobbágyok házain is előfordulhatott. A tornác elterjedése évszázadokon át zajlik, paraszti meghonosodásának kronológiáját mai adataink birtokában még nem tudjuk fölvázolni. A 19. században már térhódításának fénykorát tapasztaljuk a Dunántúl, a Tiszántúl, a Felföld és Erdély több vidékén. Legnagyobb szerepe a dunántúli füstöskonyhás házvidéken van, ahol az oldaltornác a külön bejáratos házak közlekedőtere is egyben. A Délnyugat-Dunántúlon a 19. század legelején a fatornác „klasszikusan” kiérlelt, bonyolult formáival találkozunk. A kászoni és csíki székely házak tornácossá válása 1830–1880 között történik. Még korábbi a tornác egyes kisnemesek által sűrűn lakott falvakban, pl. a Balaton-felvidéken. Ezzel szemben a Kárpát-medence több vidékén a tornác a 20. században válik népszerűvé vagy egyáltalán nem terjed el. Megkésettség tapasztalható pl. a Felföld legnagyobb részén. A szép „hambitos” ház csak századunk elejétől kezd divatossá válni a középső Duna mentén és Szeged környékén. A Kisalföldön – egyes elszigetelt vidékeket leszámítva – a hagyományos építkezés nem is alkalmazta a tornácot. Csak a 19–20. század fordulóján terjed el az erdélyi Mezőségen, a Kis-Küküllő mentén, és ennél is később a moldvai csángóknál. Valamilyen széles eresszel vagy töltéssel azonban a tornáctalan házak is rendelkeznek, ami fedett közlekedést biztosít a bejárati homlokzat mentén. A múlt században ilyen széles eresszel épült a veszprémi és dél-dunántúli német házak többsége vagy az említett mezőségi és moldvai házak.


A tornác elnevezése változatos. A keleti országrészekben szinte mindenütt tornácnak hívják. A Dunántúl középső, délnyugati tájain pitar a neve. A pitar a 19. század közepétől a falazott tornácok terjedésével fokozatosan átadja helyét a Közép-Dunántúlon a gádornak, a Dél-Dunántúlon a gangnak. A Felföldön a hambit, ambit, ambitus megjelöléseket használták. Az ország középső és északi részein előfordult még a folyosó, Fejér megyében a falajja, Mezőségben és Moldvában a tőtés. 


Kerített ház alaprajza, Szalafő (Zala m.): 1. füstösház (szoba); 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta; 8. sertésólak. (Az épületet a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették át.)


A tornácnak sok formai változata, technikai megoldása alakult ki (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 135–146; MNL 5: 315–318). Legegyszerűbb és leggyakoribb az udvari homlokzatot szegélyező odaltornác. A parasztházak esetében általában régebbiek a fából készült oldaltornácok. Elterjedésük, mint láttuk, egyes tájakon a 19. század folyamán nyomon kísérhető – pl. Erdélyben –, másutt viszont – így a Dél-Dunántúlon – kezdetei homályba vesznek. A dél-dunántúli talpasházak legkorábbi, előbb említett, datált példányai már körülpitarosak, azaz elő- és oldaltornácosak (Zentai T. 1991a: 166–169; 1991b: 176–185). Szerkezetükben a gótikus örökséget őrzik (K. Csilléry K. 1991: 68–69). Az összefüggő homlok- és oldaltornácot kedvelték a Székelyföldön, az erdélyi Mezőségen, Közép- és Észak-Nyírségben, a szatmári és beregi Tiszaháton, a dél-borsodi Mezőségben, a Sajó alsó folyása táján, a gömöri Medvesalján, a Nógrád megyei Varsány körzetében stb. (Balassa M. I. 1994: 88–89; Dám L.–Rácz M. 1986: 58–60).


Csík, Heves, Békés megyéből és a Kisalföld elzárt rábaközi, Győr vidéki falvaiból vannak híradásaink az önálló oromtornácról, amelyhez nem társul oldaltornác. Kisalföldi változatát Pálos Ede 1911-ben olyan „üstökös ház”-ként mutatta be, melynek utcai teljes kontyú födele 2–3 méternyire előre nyúlik, és két fapillérre támaszkodik.


A múlt században széles körben alkalmazták a lopott tornác néven ismertté vált tornácbeugrót. Miként a bejáratnál elemeztük, a dél-dunántúli, a felső-Tisza-vidéki és az erdélyi tornácbeugró nyitott bejárati előtér. A dunántúli változatok hosszabbak és sokszor egy-egy faragott tornácoszloppal is rendelkeznek. A Nagykunságban, Dél-Biharban és a Sárréten gyakori rövid középtornácra jobban illik a lopott tornác elnevezés, mert az oldaltornác két végének befalazásával jött létre (Györffy I. 1909: 32, 34–35; 1915; Dám L. 1972b). A tornác ilyen praktikus átalakításával országszerte találkozhatunk, főként a 20. századi szilárd falú tornácoknál.


A falazott tornácok paraszti elterjedését meglehetős biztonsággal tudjuk időhöz kötni, mert a szilárd házfalak általánossá válásának menetét elég jól ismerjük. A legkorábban datált falazott tornácokat nemesi körből jegyezték föl. Közülük különösen fontosak a félparaszti módon élő falusi kisnemesek épületei közvetlen példaadó szerepük miatt. A bakonyi és Balaton-felvidéki kisnemesek kőházai a 18. században már mind gádorral készültek, s a 19. század folyamán a tornác a parasztok körében is népszerűvé válik. A falazott tornácokról általában elmondható, hogy ott, ahol a fatornácnak nagy hagyományai voltak, közvetlenül azok örökébe léptek. Ez a folyamat hozzávetőleg a múlt század derekától figyelhető meg. Másutt a tornác késői alkalmazásának folyamatába illeszkedtek. A téglából, kőből emelt tornácok gazdag formaváltozatai nagyrészt a magas építészeti stílusok hatására alakultak.


Nagyjából a 19–20. század fordulójával veszi kezdetét a tornáckiugrók vagy verandák elterjedése. Ekkor már csak központi bejáratú házak épülnek, s a bejáratot körülveszik egy kis, négyszögű, fedett előrésszel. Legegyszerűbb alakja mindössze két faoszloppal alátámasztott, leeresztett tetőből áll. De készül kettő vagy négy falazott oszlopból vagy pillérből, különféle mellvédekkel és kis nyeregtetővel is. Leggyakrabban a Dunántúlon, a Kisalföldön és a Kiskunságban fordul elő. Egyik legrégibb múlt századi változata a nyugat-dunántúli kódisállás, amelynek népszerűek boltíves megoldásai is (Gráfik I. 1990). A baranyai Zádorban cintériumnak hívják, a közvetlen előkép, a helybéli református templom fedett oldalbejárata után. Az 1930-as évektől magasabb, zárt ablakos verandák is épülnek előszoba funkcióval. A Kisalföld szigetközi és Sopron környéki részén a verandák helyén néhol még látható a bejárati ajtót védő, nagyobb múltú gádor, amely falhoz simuló falazott oszlop- vagy pillérpárból áll, boltívvel vagy egyenes áthidalással.

Széles oromzatú, talpas boronaház Bagladról (Zala m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban: 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta

A két világháború közti évtizedekben a gazdagabb portákon megkezdődik a tornácok beüvegezése, ami nagyobb mértékben az 1950-es évektől terjed. S ezzel a tornácok fejlődése le is zárul, építésük befejeződik.


 Az 1940–50-es évek táján a magyar falusi házkultúrában új korszak köszönt be, amely radikálisan szakít a régi alaprajzzal és építésmóddal. Négyzetes alaprajzú, sematikus tömbházak készülnek két, esetleg három kisméretű szobával, fürdőszobával. Előnytelen megjelenésük elszegényíti és évtizedekre meghatározza a faluképet. Változatosabb alaprajzú, emeletes, összkomfortos lakóépületek nagyobb számban az 1970–80-as évektől épülnek. Beosztásuk a nyugat-európai mintákat követi, a földszinten nagyobb nappali helyiséggel, az emeleten hálószobákkal.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 18
Tegnapi: 17
Heti: 73
Havi: 868
Össz.: 85 307

Látogatottság növelés
Oldal: Az építmények fajtái I.
kőműves,burkoló,festő,felujítás,építés - © 2008 - 2017 - felujitasepites.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »